dunszt.sk

kultmag

A bennünk rejlő kékség

A magyarországi mélyszegénységről és releváns szociológiai problémákról szóló írások egyáltalán nem számítanak nóvumnak az irodalmunkban. Korábban már több jelentős szerző is foglalkozott ezzel a kérdéskörrel, ami nem jelenti azt, hogy a téma és annak feldolgozása napjainkban elvesztette volna aktualitását. A KSH legfrissebb információi szerint ugyanis a magyarok 1,2 %-a él mélyszegénységben, amely lélekszámokra lebontva nem kevesebb mint 119 ezer főt jelent. Az 1992-ben Salgótarjánban született Juhász Tibornak a 2018-ban a Scolar kiadó gondozásában megjelent tizennégy rövid fejezetből álló, mindössze hetvenkilenc oldalas önéletrajzi ihletésű szociografikus novellafüzére egy kiérlelt, kifejezetten tapasztalt íróra utaló prózanyelven megszólalva foglalkozik az Észak-Magyarországon uralkodó nihillel és egzisztenciális kilátástalansággal.

A mű paratextusai irodalmi jó ízlésről árulkodnak; a szöveg ugyanis Mészöly Miklós Az atléta halála című klasszikus regényéből vett részlettel kezdődik, amely az írás és az élet közötti örök, megfellebbezhetetlen összefüggések (ön)reflexiójaként fogható fel, továbbá burkoltan fókuszál a lét írói értelmezésének különlegességére és ambivalenciájára. Ezzel pedig Juhász – Mészölyön keresztül – a saját szövegkorpuszával, illetve írói attitűdjével kapcsolatban fejti ki álláspontját. Egy szerzői szemléletmódban, jelzi, ugyanolyan jelentőségük van azoknak a tényezőknek, történéseknek is, amelyek az alkotó életében valóban megtörtén(het)tek, és azoknak is, amelyek csak az ő fantáziájának a szüleményei, továbbá azoknak is, amelyeket nem, vagy még nem dolgozott fel.

Helyénvaló választás a Salgó blues címe. Kevesek számára ismert az a tény, hogy maga a „blues”, a magyar nyelvre leginkább „kékségként” fordítható kifejezés nemcsak a szomorkás gitárjátékon alapuló 19. századi afroamerikai zenei stílust, de egy általában rosszkedvűséghez, szorongáshoz és depresszióhoz köthető létállapotot is magában foglal. Juhász tehát már a kötet címében egyértelműen leszögezi: a búskomor életérzés az Észak-Magyarországon elhelyezkedő körülbelül negyvenezer lélekszámú kisvárossal, az általa szándékosan redukáltan „salgónak” nevezett salgótarjáni miliővel hozható összefüggésbe.

A narrátor – annak ellenére, hogy néhány fejezetben abszolút részévé válik a közegnek – a mű elején leszögezi, hogy csupán közvélemény-kutatás készítése miatt van Salgótarjánban. Mielőtt azonban megvalósítaná a célját – vagy épp azzal összhangban –, néhány dolgot sikerül megtudnia vizsgálódásának helyszínéről. Azt többek között, hogy „itt mindenki alkoholista, tucatszámra csinálják a gyerekeket, ezért meg kell fosztani őket minden juttatástól” (11.). A mélyszegénységgel egyértelműen összepárosítható alkoholizmus kérdésköre a műben többször is feltűnik, amely Magyarországon ugyancsak kardinális problémafelvetés: az Eurostat legújabb adatai szerint ugyanis a potenciális magyar fogyasztók az alkoholra költött kiadások tekintetében Észtország, Lettország, Litvánia, Lengyelország és Csehország mögött a hatodik pozíciót foglalják el az Európai Unióban. Ez az összkiadásokhoz viszonyított 3% majdnem kétszerese az 1,6%-os EU-s átlagnak; sőt statisztikai adatok bizonyítják azt is, hogy egy átlag magyar ember 13 liter tiszta szeszt iszik meg évente, amellyel egyértelműen versenyben áll a köztudottan sok alkoholt fogyasztó többi kelet-európai országgal.

A kötet elején betekinthetünk az Észak-Magyarországon lévő kisváros kilátástalan mindennapjaiba, miközben a Salgótarjánhoz tartozó történésekről és személyekről is kapunk egy kifejezetten jól eltalált írói látképet: „Istentiszteletre egyre kevesebben járnak. Az utca elejéről meg az errefelé eső városrészekről páran. Kivétel nélkül idős emberek, akik a félóránként körbejáró templomszolga erszényébe néhány érme mellett kavicsokat is rejtenek, de nem azért, hogy csörögjön az apró. Jobb a lelküknek, ha úgy érzik, még hozzájárulhatnak valamihez.” (7.) Mindemellett olyan névtelen szereplők bukkannak fel, mint az ablakából hevesen „kurvaanyázó” feketehajú asszony, vagy a neki visszakiabáló félmeztelen kisfiú (8.). A felvezetést követően egyes, immáron megnevezett antihősök életébe nyerhetünk azonnali bepillantást: megjelenik a haldokló, magatehetetlen feleségét, Margitot ápoló Feri, vagy a Ferin kívül szinte mindenkivel bizalmatlanul viselkedő idős Sára néni, akinek bizalmatlansága azon alapul, hogy már többször is kirabolták. A műben megnevezett karakterek nagy része valamilyen oknál fogva a szellemi-egzisztenciális csőd szélére került; egyes figurák különlegessége a sajátos problémamegoldás, továbbá az életük nehézségeinek valamilyen úton-módon történő tompítása. Ez leginkább a fentebb említett alkoholizmusban konkretizálódik. A valóságos figurák közé például a verekedni készülő, feleseket-söröket sodort cigarettával fogyasztó Ágyas Jani és társai (14.), a Kék Acél nevű szórakozóhelyen iszogató, kényszerképzetekkel küszködő, felesége által teljesen kizsákmányolt Barna (20–21.) vagy az Euronicsben a részletfizetést csalással kijátszva pénzt kereső Márk (24–25.) tartoznak.

A kötet egyik legerősebb része az Éva című hetedik fejezet, ahol a véletlennek köszönhetően válhatunk tanúi egy megrázó, családi drámának. Éva, a tizenkét éve Salgótarjánban élő elvált nő mindennapjai az obszcénül viccelgető, nyolc általánost végzett fiával, Zolival és a gyerekére magasról tevő, ugyancsak iskolázatlan lányával, Kingával telnek: „A lánya, Kinga pár perc múlva előjött, Éva kezébe nyomta kétéves kislányát, Csillát, hogy vigyázzon rá, neki mennie kell. Ha Kingának nem volt dolga, akkor otthon feküdt, bömböltette a zenét, a kislánya közben azt csinált, amit akart (…) Zoli egy fokkal kedvesebb volt, de ha ivott, durva viccekkel ugratta Évát, és amikor az asszony kifakadt, hogy hagyják már őt békén, akkor Zoli az asztalra csapott, majd ordibálva a szobájába ment, megsértődött, mert az ő humorát senki sem értékeli” (35.). A középkorú nő történetének drámaisága azonban leginkább abban rejlik, hogy a családját nem az alkoholizmus és a kilátástalan körülmények sodorták az egzisztenciális-szellemi csőd szélére, hanem az exférje, András. A férfi adósságai és kezelhetetlen költekezés-mániája egyértelműen a legrelevánsabb ok, amelynek köszönhetően családja az anyagi kilátástalanság pöcegödrébe jutott. A férfi ugyanis: „halmozta az adósságokat, hozzányúlt a gyerekek tanulmányaira félretett összeghez, házimozit vett a pénzből, gyorsasági motort, csupa olyan holmit, amire nem volt szükségünk” (37.). A novellafüzérben az eddig említett szociológiai kérdések mellett megjelenik az ugyancsak relevánsnak számító magas munkanélküliség-arány tematikája is: „Az itteni munkalehetőségek nagy része alkalmi. Akik hivatalos munkaviszonnyal rendelkeznek, azok az árokparton kapirgálnak vagy a nyöglődő kisvállalkozások foglalkoztatják őket. Szinte mindannyian családos férfiak, akiknek keresete csak jobb hónapokban haladja meg a minimálbért, általában ősszel, amikor a vállalkozók mindent kihajtanak az alkalmazottakból, hogy ne maradjon annyi meló télire” (42.).

A legújabb adatok szerint az egy évvel korábbihoz képest ugyan csökkent a nem dolgozók aránya, a 178 ezer Magyarországon élő munkanélküli még mindig egy kifejezetten magas számnak mondható.

Annak ellenére, hogy az elbeszélő többször utal arra, hogy ezek a történetek közvélemény-kutatásának részét képezik, és a városban élők személyes beszámolóit rögzítik, a szöveg utolsó fejezetében a már említett Mészöly-féle íráshoz-élethez-fikcióhoz kapcsolódó önreflexív vallomást olvashatunk: „A nő egy asztalnál ül. (…) Szeretnék odamenni hozzá, beszélgetni vele. Ráérezni, mit hallgat el, mikor próbálja mentegetni magát. Jegyzetelni, aztán írni egy novellát az életéről, a szöveget koncepcióba illeszteni, csiszolgatni, ülni rajta pár napot.” (75.) Ennek a nőnek az elbeszélő a fikción belüli fikció segítségével továbbképzeli az életét, amelyben az írásáért kapott honoráriumot nem magára költi, hanem odaadja a saját szereplőjének. A fiktív játék keretrendszerében ezt a pénzt a karakter – miután az egyik felét értelmes dolgokra költötte – egyszerűen elissza. Aztán pedig ugyanez a nő tovább folytatja a tivornyázást egy ismeretlen férfi társaságában, akivel még aznap éjszaka le is fekszik (76.).

A Juhász Tibor munkájában leírt élettörténetek azonban akkor is „valóságosak”, ha fikciók, és akkor is „húsbavágóak”, ha részben vagy egy az egyben a fantázia szülöttei. A pátoszmentes sztorik, a patikamérlegen kimért mondatok és a magabiztos prózanyelv minden kétséget kizáróan remek olvasói élményt nyújtanak. A kötetben olvasható rövid elbeszéléseken keresztül nemcsak hogy jobban beleláthatunk a körülöttünk feltáruló, különböző problémákkal teli világba, de ahhoz a valós „kékséghez” is közel kerülhetünk, amely gyakran bennünk, átlagemberekben is megtalálható.

Talán így is lehet élni.

Juhász Tibor: Salgó blues. Scolar, Budapest, 2018