Vesztesek voltunk, szinkronúszók lettünk

Minél fejlettebb egy társadalom, annál nagyobb szüksége van a benne élő embernek egy hobbira, ami teljesen független a munkájától és lehetőleg a magánéletétől is. A hobbi nagyszerű dolog, hiszen javítja a közérzetet, segít kiszakadni a mindennapok taposómalmából, feledteti vagy éppen megoldást kínál a megoldhatatlannak tűnő, nyomasztó szakmai és otthoni problémákra, vagy egyszerűen hasznosabbnak érezhetjük magunkat tőle. De míg a legtöbb hobbi társadalmilag elfogadott vagy egyenesen nagyra tartott tevékenység, előfordulhat, hogy valaki olyan szenvedélyben teljesedik ki, amire ferde szemmel néz a környezete. Ez történik a Szabadúszók című film hőseivel is, akik egy férfi szinkronúszó csapatban találják meg életük értelmét.

A legabszurdabbnak ható történeteket általában az élet írja, nincs ez másként most sem – a filmet egy svéd baráti társaság kalandjai ihlették. A változatos társadalmi hátterű, középkorú férfiak 2007-ben megalapították az első svéd férfi szinkronúszó csapatot, majd világbajnokságot is nyertek – történetükből svéd játékfilm (Allt flyter, 2008) és svéd-brit dokumentumfilm (Men Who Swim, 2010) készült. Főleg ez utóbbi fontos, hiszen bevallottan ez inspirált további két játékfilmet is egymástól függetlenül, de egymással párhuzamosan – vagyis inkább szinkronban. 2018-ban ugyanis brit és francia dramedy is készült az Alul semmit idéző, kedves történetből; a brit változatot (Férfiak fecskében) tavaly nyáron Magyarországon is bemutatták, most pedig megérkezett a francia Szabadúszók is a mozikba.

Bár szinte hihetetlen, a filmtörténetben nem páratlan jelenség, hogy két, egyszerre készülő film kísértetiesen hasonlít egymásra – ez történt például az Armageddon és a Deep Impact, vagy a Tűzhányó és a Dante pokla esetében is. A Férfiak fecskében rendezője, Oliver Parker azt nyilatkozta, hogy a forgatás előkészítése során hallotta, hogy készülőben van egy francia változat is, ami miatt eleinte aggódott, de aztán megtetszett neki a szimbolikus helyzet, hogy két szinkronúszós film szinkronban készüljön. A Férfiak fecskében és a Szabadúszók ráadásul nemcsak az alapötletében azonos, hanem a történet fordulatai is rímelnek egymásra, hasonló ívet jár be a két film és a karakterek jellemvonásaiban is sok az átfedés. Mindkét film tévelygő hősei egy olyan hobbit találnak maguknak a szinkronúszás képében, ami segít átvészelni a mindennapokat, betölt egy határozott hiányt az életükben. A környezet előítéleteit és saját gátjaikat pedig végül a világbajnokság oszlatja el, az itteni siker ad létjogosultságot a férfi szinkronúszásnak és kicsit az életüknek is.

Bár egyik film sem mélyül el igazán a felvetett kérdések társadalmi vetületében, a férfiak és a szinkronúszás meglepő kapcsolata, a férfiszerepek és társadalmi elvárások mindkét esetben előbukkannak. A filmek eltérő szimbólumok segítségével jelenítik meg a tömegtársadalmak egyen-embereszményét, amelyben (a Férfiak fecskében szerint) könnyű elveszni és tucatemberré válni, de (a Szabadúszók szerint) nem érdemes betagozódni. Miközben mindkét film hőseit megvádolja a környezetük azzal, hogy melegek, vagy egyszerűen nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy egy „női” sportot űznek, ők maguk egyre boldogabbak lesznek a szinkronúszástól. Azaz a két film azt hirdeti, hogy nem a szinkronúszás a lényeg: teljesen mindegy, milyen hobbit és közösséget választunk magunknak, mert ha ez örömet okoz, akkor az a hétköznapi életben is megteszi a hatását. Azaz végső soron a kételkedők is profitálnak belőle, hiszen családtagokként és munkatársakként immár egy kiegyensúlyozottabb és magabiztosabb valaki tér vissza közéjük.

A sok hasonlóság ellenére a Férfiak fecskében és a Szabadúszók nem teljesen azonos hatásúak, ennek okai pedig részben a két film eltérő céljaiban, részben az ún. nemzeti sajátosságokban keresendők. A Férfiak fecskében egyetlen főszereplő, egy életközépi válságot megélő, sikeres könyvelő köré épül, a társairól pedig alig tudunk meg valamit, a Szabadúszók viszont fél tucat közel egyenrangú főszereplőt mozgat, akik között csapattagok, családtagok és még az edzők is megtalálhatóak. Ez felerősíti az összetartozás és a csapatszellem érzését, hiszen egyetlen ember élete helyett érezhetően az egész csapatét megváltoztatja a szinkronúszás és a siker. Ugyanakkor ez a szerkezeti döntés vontatottabbá és döcögősebbé is teszi a Szabadúszókat, hiszen a közös edzések sarokpontjai mellett rengeteg mellékszálat igyekszik párhuzamosan bonyolítani, majd hőseit mind révbe juttatni.

Jellemző, hogy míg a Férfiak fecskében egy Harcosok klubja-szerű, hideg, brit szabályrendszert állít fel, miszerint a tagok senkinek nem beszélnek a klubról, egymásnak pedig a magánéletükről (amit a tréfás volta ellenére be is tartanak), a Szabadúszók pont ellentétes módon gondolkodik a szinkronúszó-társaságról. A francia változatban az edzések inkább pszichoterápiás kezelések, amelyek minden alkalommal közös szaunázásba, füvezésbe és kocsmázásba torkollanak.

Eme férfias és bajtársias alkalmak során pedig kiderül, hogy az eltérő életmódot élő, családi helyzetű tagok annyira nem is különböznek egymástól, hiszen mind vesztesek vagy a magánéletükben, vagy a szakmai életükben (de leggyakrabban mindkettőben).

A főszereplőnek tekinthető Bertrand (Mathieu Amalric) például két éve depressziós és munkanélküli, amit a családja türelemmel, de tehetetlenül figyel; Simon (Jean-Hugues Anglade) kiöregedett rockerként haknizik és még mindig sztárságról álmodozik, miközben nem találja a hangot a kamaszlányával. Marcus (Benoit Poelvoorde) vállalkozóként folyamatosan rossz döntéseket hoz és ügyeskedni próbál, amit senki nem tolerál körülötte; Laurent (Guillaume Canet) pedig a beteg anyja miatt érzett frusztrációk következtében a feleségétől és a fiától is elhidegül. Új árnyalatot hoz be a férfikudarcok mellé az edzők (Virginie Efira, Leila Bekhti) történetszála, akik egykor (női) szinkronúszó páros voltak, majd egyikük testi rokkantsága miatt a másikuk lelkileg tört össze, most pedig némán élik egymás mellett az életüket az uszodában.

A néhol egész komoly egyéni tragédiák viszont olyan „lúzerek klubjává” kovácsolják össze a férfiakat és edzőiket, amelyben a közös kalandok révén (például úszófelszerelés lopása az áruházból, erőnléti edzések, utazás) megtalálják azt a sikerélményt, ami hiányzik az életükből. A Szabadúszók azt üzeni, hogy ha felismered a problémát és megteszed az első lépést, a szerető közegben megtalálod a megoldást is, hiszen a gondok már nem is tűnnek gondoknak. Ehhez képest a Férfiak fecskében csak egy gyors párbeszédben, illetve egy-két utalásban árnyalja a szélesebb tagság problémáit és motivációit a főszereplő kifejtettebb életközépi válságát leszámítva – mondanivalója így az egyén szintjén marad, és pozitív pszichés elmozdulások helyett inkább konkrét lépéseket idéz elő a hőse(i) életében.

Ezzel együtt a két film közül a Szabadúszók egyértelműbben vígjátéki, mint a burkoltabb humorú, melankolikusabb Férfiak fecskében. A Szabadúszók egyébként az elsősorban színészként ismert Gilles Lellouche rendezése, akinek az eddigi rendezői próbálkozásai (Narco – Belevaló bealvós, A két mesterlövész egyik szegmense) is vígjátékok voltak. Lellouche ezúttal is kedvenc színészeit és jóbarátait hívta meg a filmbe, a neves szereplőgárda pedig végig derekasan helytáll. A tisztább műfaj ellenére ugyanakkor a francia film sem éri be sablonos megoldásokkal a fordulatok és a karakterek tekintetében sem. Nem meglepő tehát, hogy a Szabadúszók hatalmas szakmai- és közönségsiker volt Franciaországban, a magas nézettség mellett a filmet tíz César-díjra jelölték, amelyből egyet (Philippe Katerine a legjobb férfi mellékszereplőét) meg is nyert. Ugyanakkor ritkán szerencsés, ha egy vígjáték több mint két órás, az egységes színvonalat és izgalmat pedig a Szabadúszók sem tudja tartani. Viszont az alaposabban megismert hősökhöz nézőként könnyebb közel kerülni, a jobban kibontott háttér miatt könnyebb azonosulni a gondjaikkal és örömeikkel egyaránt. A nagy szíve pedig mindenképpen Lellouche filmje mellett szól.