Bazári pompa

Veres Erika verseskötetét a sűrített képek halmozása, az akusztika artisztikussága és a szöveg asszociatív potenciálja jellemzi. Bazári kavalkád, bazári pompa. Jó példa erre már a felütés is, mely pars pro toto pontosan visszaadja-előrevetíti az egész kötet jellegét, hangulatát: „a vár alatt / a vár alatt / bőrkabátod szárnya alatt / dobogott / diószíved barna lángja / a tél nedveshideg / szája tarkómra tapadt”. Az első két sor nem puszta ismétlés, mert azonnal felidézi a hasonló kezdetű népdalt: „A szegedi híd alatt, híd alatt / lányok sütik a halat, a halat”, nemkülönben populáris zenei variációit, így a Szenes Iván-féle Csipkés kombinét. Erre rímel a távoli zárlat, így a rímek mintegy keretet alkotva fogják össze a verset, melynek magját a d és a b hangok alliteráló sorozata képezi, mintegy belső zeneiséget biztosítva az idézett szekvenciának. És közbül ott a meleg-hideg, az elöl-hátul ellentét is, a vers középpontját és jelentését adó ellentétpár.

A képek, pontosabban a sűrített képek egy része halmozott szinesztézia: „körszemed karéja diósul / ludak fehér vászna viszket / mossuk magunkat egymással –”; további példa: „kénesen gázog elárvultan az a kék láng” stb. A képeken belül váratlan, szokatlan szótársításokat, meglepő fordulatokat találunk: „Kiapadt / kútnál rágógumiszerűvé rózsaszínült / pelikán mond imát”, a sokszor elmaradhatatlan alliterációval. A szóképek közt akad szinesztéziás metafora, tárgyiasult, pilinszkys kijelentő mondatok formájában: „pokrócot tüzel szobám falán / a bukó nap / gyerekhangok zörgetik / lent az ablakrácsokat”. (A „plakátmagány”-ra utal egyértelműen a „pizzamagány”.) Nem ritka a megszemélyesítés, meghökkentő képpel: „vastag kőolajvezetékeken / eltévedt kérések úsznak feléd”. Egészen kiválóak az akusztikus láncmetaforái: „Szemed kőzet, szemed ásvány. / Szemed roncs, autóabroncs, egy cruel / summer”. Vannak aztán olyan szürreális képei, melyek mintha csak a zeneiség kedvéért, a hangos nyelvben rejlő akrobatikáért születtek volna: „sirályt váltott a szegett szárnyú kérges / varj”; másutt egy szóösszetételre redukálva: „lény-talány”. Ezek mintha nemcsak a reálison volnának túl, hanem csaknem az értelmen is, akárha azt próbálgatná Veres Erika, meddig mehet el a költői nyelv anélkül, hogy jelentése elhomályosulna. Mintha Noam Chomsky ismert tételének teherpróbáját végezné, mely (tétel) szerint a nyelvtanilag helyes nem föltétlen értelmes is; Chomsky példamondata: „Colorless green ideas sleep furiously.” (Színtelen zöld eszmék alszanak dühösen.) A – fontos: költői – nyelv tűrőképessége azonban határtalan, lássunk erre is példát: „holt lelkek átlóban kószálnak / matt lovakként a réten”. Egészen lenyűgöző, teljesen lehengerlő. Az l-ek és t-k váltakozása pedig biztosítja a koherenciát. Szóval, rábízza magát a nyelvre. Vagy ahogy maga mondja: „elringatja testéből lett testét / a forma”.

Szembetűnő a kötet zeneisége, mondhatni keresett zeneisége, mely némely esetekben már-már a bravúros nyelvtörőkkel, az akrobatikus leleményekkel, a szómágiával rokon: „maszkban parkolsz az útszélen”, „monoton vonaton lovagol”, „vastag vénák rengő redőiben”, „Hét domb hátán túl sok ház világít estelente” stb. Nagy általánosságban rímtelenség jellemzi a sorokat, de ha a szerző mégis rímeltet, azt gyakran kosztolányis tiszta rímekkel teszi: „négyszögletes érzelmeid koppanó nincse / szótlan arcod. halk homlokod. vezeklésem / végtelen bilincs-e (?)”. A „dorombol”-ra a „rombol” válaszol, az „eresznek” hívórímre az „eretnek”, a „kutak” a „kutat”-ra, a „koldus”-ra a „hús”. De hozható föl példa sorvégi és belső rím kombinációjára is, az egyik legárnyaltabb: „Csekély neszt ereszt kéjed, / ébred, lohad, ébred.” Különös varázsuk van a palinódiás belső rímeknek: „holmim limlom”, „selyempárnán párducprém”. Kosztolányisak az alliterációi is: „Halkan lilul a láthatár”, „az utolsó mécses fénye / sisteregve eloson”, míg mások teljesen prózaiak: „fiatalon féltem a filozófiától” vagy csaknem dadaisták: „unom megfenetlenségemet / unom téged látni / unom unásni un”. Babitsot (és Karinthy Babits-paródiáját) idézi a következő két sor: „szekszárdon vár rám donna / barnája hirtelen spanyolra vált”, a borbálás darab pedig a vers végi egyszavas versszakával létesít radnótis allúziót: „Borbála. Szemed csigatészta. Besózom, / akár a barbárok Karthágót. Szűnj meg. / Terméketlen temetődbe forgatott komposzt / leszek, Bori. // Notesz.” (Miközben figyelemre méltó a t-k és sz-ek dominanciája is, nemkülönben a „barbárok Karthágót” belső rímhelyzetbe emelése.) Itt látni, hogy a nyelv uralja a terepet, Veres Erika pedig a nyelvet: bízik a nyelv anyagában mint nyersanyagban, azt csűri-csavarja, kihozva belőle mindent, amit csak lehet, s még egy fokkal a lehetőn túl is. Illetve: a túlit az anyag maga hozza létre magából: „egyhangú szóló. / ide bepasszol a katángkóró”.

A nyelv mint teremtő matéria az impresszióknak kedvez leginkább:

További példa: „Rőzse fényében azték kincset ölel, / A hős meghal, de másnap feltámadva jön el.” Nagyon hatásosak az áthajlásos (sortöréses) rímei is: „ő kifulladt tüdővel szalad. / olvasztja a havat, hozza a fecskét”.

De az utolsó leütések is az impressziók jegyében történnek: „kint a kertben fájó éjek hideg holdja / fagy rá // eltakarítatlanul sodródó / barna avarunkra”. És nincs a végén pont, a verseskötet mintegy lezáratlan, másként mondva: nyitva marad az olvasó számára. A duettnek, a szerző és a nyelv duettjének nincsen vége, és tovább tart a kötet és az olvasó duettje is.