Feljegyzések a tökély mögött meghúzódó halálról

Földényi F. László legújabb, Az eleven halál terei című kötete Francesco di Giorgio Martini Építészeti látképével bonyolult, többirányú kapcsolatrendszert épít ki, amennyiben a védőborítóra részletében kiragadott festményt önnön struktúrájába építi. Martini tökéletes városának fantáziaképe egyszerre a kötet előfeltétele és enyészpontja, „amelyben a kép távolba tartó vonalai egybefutnak” (23.), ahogy a szerző az Auschwitzba tartó párhuzamos sínpárokra rendeli az európai racionalizmus eszményét és a totalizáló hatalom logikáját. Ez lesz a közelítő és távolító perspektívát alkalmazó szövegtér origója, amelynek elrendezése mintha a theresienstadti koncentrációs tábor (83.) csillag alakú épületét képezné le. Ahogy a körré rajzolható alakzat lényege a teljesség formai kifejeződésének hiányain keresztül is megragadható, úgy képezik szerves részét Földényi esszéjének saját strukturális aszimmetriái.

Először a kötet súlypontjairól. A rend és a káosz, örök és romlandó, tökéletes és tökéletlen létezés polaritásai közt feszülő dialektika jelöli ki azt a keretet, amelyben Földényi az európai racionalizmus képzőművészeti és építészeti előképeinek eszmeiségét értelmezi. A racionalizált térelrendezés az emberi kiszámíthatatlanság ellenében fogalmazódik meg, hiszen Martini városa, amelyben „[o]lyan hibátlanul van elrendezve minden, mintha nem is emberek építették volna”, „[r]onthatatlannak és romolhatatlannak látszik” (7–8). Ebben az értelemben a tökély előfeltétele az organikus élet abszenciája.

Mivel csak az élet száműzésével válhat „végérvényessé a rend” (12.), így a perspektivikus látásmód egy olyan eszközként kínálkozik, amelyen keresztül az ember önnön vízióját erőlteti a világra. A „valóságtól elrugaszkodó ráció” egy totalizáló koherenciát igyekszik ráhúzni a folytonosan pulzáló életre (26.). A cél „a kiszámíthatatlan elemek kiiktatása” (32.), a teljes uralom, amelyet a tökéletesen megtervezett terek esztétikája menthet át a metafizikaiból a valóságba. „A mértanilag szabályos, a körök és négyzetek szigorú és racionális elrendezése óhatatlanul az élet megerőszakolásának fantáziaképét hívja elő.” (32.) A racionális terekből kiszorított élet helyét átveszi a halál: az egyetlen olyan állapot, amelyet nem érinthet a létezés esetlegessége.

Az élet megváltására és az utópisztikus tökély földi megvalósítására tett kísérletek „a tényleges élet megtagadásán át” vezettek (30.). Földényi logikája szerint – amely az ismert 20. századi társadalomfilozófiai tételekkel rokon – az európai racionalizmus a fasizmus rémtetteiben, elsősorban a Holokausztban csúcsosodik ki. A magyar esztéta azonban ennek a racionalizmusnak a gyökereit nem a felvilágosodás eszményeiben (Theodor Adorno – Max Horkheimer) vagy Platón filozófiájában (Hannah Arendt) véli felfedezni, hanem a reneszánszban, amely az „én”-t a lét centrumává teszi (Bókay). A modern individuum szabadságba, autonómiába és hatalomba vetett hite nemcsak Európa kulturális újjászületésének motivációját biztosítja, hanem az adott korban fellendülő gyarmatosítás motorjául is szolgál.

A szerző az elgondolható végletek realitásban létező strukturális összetartozására hívja fel a figyelmet: „még a legrendezetlenebb […] városok szerkezetében is fölfedezni az ideális […] város szerkezetét” (17.). És ez fordítva is így van. A történelmi tapasztalat cáfolata a racionalista eszményeknek. A szovjet, bányára épített „fény városának” átmeneti dicsőségét elnyeli a föld. A harmadik birodalom felvonulási tereinek márványát pedig a bukás után benövi a gaz, a dekadens fiatalság dorbézolásának színhelyévé válnak.

A történelmen kívül álló természet végül diadalmaskodik az emberi intención: amit a halhatatlanság vágya nemzett, maga az élet szántja be.

A kötet nemcsak a történelmi múltba, hanem önnön jelenébe is mutat: az élet megregulázására irányuló racionális térelrendezés, átláthatóság és hibátlan formák mind materiális kifejeződésükben, mind a társadalmi mechanizmusok vezérelveként mindennapjaink organikus részévé váltak. Jeremy Bentham Panopticonja a teljes társadalmi kontroll hasonlataként lép a kötet szövegterébe. Akárcsak a büntetőintézet rabjainak életében, a modernitás során is normalizálódott az egyén állandó láthatósága és kiszolgáltatottsága, épp ezért a Panopticon a hatalmi kapcsolatok modelljeként szolgál. Ahogy Földényi fogalmaz: „A Panopticon […] célkitűzése az individuum jogainak teljes körű elismerése volt. De közben kísérlet arra is, hogy az egyént, mint egy közösség tagját […] hogyan lehetne a lehető legtökéletesebben integrálni, miként lehetne hézagmentesen a közösségbe beilleszteni.” (46.) A centralizáció két szinten működik. Annak a folyamatnak a kezdetei, amely globalizált jelenünk tömegkommunikációs eszközeiben csúcsosodik ki, Bentham parancsok továbbítására szolgáló csőrendszerének víziója, valamint az ezzel egyidejű, a hanghullámok közvetítésének tervei voltak. Másrészt a büntetőintézet tervezésének eszméjében Földényi jelenünk lakótelepeinek előképét véli felfedezni, melyhez azonban már az önkéntesség mozzanata társul: az újkori rabszolgatartás ekonómiája szerint a rabszolgák „önként vállalják a rabszolgaságot, és ezt ráadásul kifejezetten előnyösnek tartják önmagukra nézve. Zokszó nélkül teszik azt, amit a világ elvár tőlük, a médiumokat és a piacgazdaság által felkínált életfeltételeket tartják a legfőbb jónak […]. Mi sem vonzóbb, mint a szabad akarat hiánya! Ekkor az embernek már börtönőrre sincs szüksége, hiszen ő maga őrködik önmaga fölött.” (51–52.) Földényi gondolatíve önmagában meggyőző, azonban ennek következetes kibontása nem következik be. A szinte áthághatatlan (argumentációs) szakadék fölé – amely Chesterfield nevelési módszere és a bekamerázott lakótelepek közt tátong – a szerző nem épít hidat az olvasó számára, aki így saját képzeletére hivatkozva csupán feltételezheti, hogy hogyan mutálódik a diszciplináris kontroll öndiszciplinárissá a liberális társadalmakban.

A kötet utolsó harmadában Földényi előző kötetének, A melankólia dicséretének (2017) összefüggésrendszerébe kapcsolja a mozdulatlanság látképeit. A melankólia defamiliarizáló stratégiaként való elemzése szerint a „melankolikus úgy látja a dolgokat, mintha először pillantaná meg őket, és semmilyen előzetes tudással nem rendelkezne róluk” (62.). A melankólia Földényinél egyfajta „metafizikai szemlélődés”: határállapot, amely ahelyett, hogy elfogadná a magától értetődő rendet, „mindenben érzékeli azt, ami kikezdi, mindenben felfedezi azt, ami egyébként láthatatlan” (64.). Egy olyan álomvilág, „amely azonban mégsem álom. De közben ébrenlétnek sem mondható, hiszen semmi nem kapaszkodik vissza az úgynevezett »valóságba«.” (59.) Földényi ezt a fajta látásmódot fedezi fel De Chiroco festményein, Kafka számos történetében, illetve Schopenauer Kísérlet a szellemlátásról című művében. S bár a melankólia episztemológiai és esztétikai kvalitásainak feltárására irányuló elemzés a kötet egyik legkidolgozottabb része, az előző könyvek olvasói számára ismerősen cseng.

A mértanilag tökéletes aszteriszkek, amelyek az első bekezdésben említett koncentrációs tábor miniatűr másaiként vannak jelen, a kötetet tizenhárom részre osztva strukturálják. Az eleven halál terei egy kiváltképp olvasóbarát köntösben közelít egy komplex és gyakran csak körülményesen megközelíthető problematikához. A jelöletlen nyolcvannyolcadik oldalon véget érő szövegtest egy kigondolt, izgalmas és élvezhető olvasmány, amely rámutat a mozdulatlanná dermesztett terek, tökéletes városok és szigorú szimmetriák eszmeisége mögött meghúzódó halál jelenlétére.