dunszt.sk

kultmag

Egy irányított emlékezet(politika) negatívja

Takács Zsuzsa nagydíja mellett idén Markó Béla, Thomka Beáta és Bán Zoltán András művein kívül Száz Pál Fűje sarjad mezőknek című phytolegendáriuma részesült Artisjus-díjban. A szerzőt az elismerés apropóján kérdeztük kötetének kritikai visszhangjáról, a műben megjelenő emlékezéstratégiákról és jövőbeli terveiről.


Az Artisjus-díj nem az első elismerés, melyet a Fűje sarjad mezőknek magáénak tudhat. Első körben megkaptad érte a Szlovákiai Magyar Írók Társasága által alapított Talamon Alfonz-díjat, majd a kötet felkerült a Magyar Narancs Minimum tizenegyes! irodalmi sikerlistájára is. Mindezek fényében hogy látod szerzői szerénységgel, milyen a kötet kritikai visszhangja a tanulmányoktól kezdve a recenziókon át a személyes, szóbeli véleményig? A nemrég elhunyt Grendel Lajos – aki, ha jól tudom, barátod is volt – például azt írta a Literán, hogy szerinte a könyved „az egyik legjobb írás az elmúlt harminc évben”.

Mindig is tiltakoztam, amikor Lajos olyanokkal jött, hogy ilyen jó meg olyan leg, mert ez túl nagy terhet rak az ember vállára, és egyébként sem tud vele mit nagyon kezdeni. Természetesen örül neki az ember – és ez talán a díjakra is vonatkozik –, de úgy gondolom, hogy a könyv meg az írója két külön dolog. Vagyis a díj a könyvnek szól, és így is kezelem. Az Artisjus-díj meglepett, pont azért, mert akkor ez azt jelenti, hogy egy könyv különösebb marketingen vagy „self-branding”-en túl még tud valamiféle hatást kiváltani. Megmozgat valamit, ami jó, mert az ember néha már tényleg csak a teljes közönnyel számol, és én is azzal számoltam.

Végül is tényleg nem te csináltad, mert nem volt túl sok kötetbemutatód, ezeket a díjakat valóban maga a kötet csinálta meg.

Másrészt meg ez olyan általánosabb dolog is. Ha megírtál valamit és az már be van csomagolva és kész, akkor attól el kell szakadni. Marxnak van ez az elidegenedés-elmélete, ami elég termékenynek bizonyult, főleg a későbbiekben. Az elmélet szerint miután létrehozol valamit, amibe munkát fektetsz, az már tőled függetlenül létezik: egyfajta szakadás és elidegenedés jön létre a produktum és termelő között.

Jan Assmann a kollektív emlékezésen belül megkülönbözteti egymástól a kommunikatív és kulturális emlékezetet. Amíg a kommunikatív emlékezet egy nemzedéken belüli egyének közvetlenül átélt és megélt tapasztalatait hordozza magában, addig ezzel szemben a kulturális emlékezet a múlt távoli – a megtapasztalás által elérhetetlen –, szilárd pontjaira koncentrál. Szerintem a Fűje sarjad mezőknek egymásba mossa a két emlékezettípust: nagyrészt a keresztény kultúrkör, vagyis a régmúlt történetei és a közelmúlt személyesen átélt emlékei íródnak egymásra a kötetben. Ezt te is így látod?

Igen, így, foglalkoztam is ezzel az elmélettel, viszont a kötettel kapcsolatban nem gondolkodtam el rajta. Igen, talán az emlékezet generálja a narratívákat könyvben, meg a föld, de az is lehet, hogy a kettő ugyanaz.

Az írás folyamatát tekintve viszont ez sokkal intuitívebb volt. Valójában az emlékezés népi, parasztbiblikus rétege és az oral history sose különült el túl szigorúan egymástól. Például amikor írtam egy bibliai történetet, azt vettem észre, hogy olyan referenciák kerültek be a szövegbe, mint az „elvtárs”, és e szó odatolakodott Heródes neve után. Szóval szerintem nem különül el igazán a két réteg a kötetben egymástól, egy idő után az egyik átcsúszik a másikba, mert mindig ott van az egyik és/vagy a másik mögött valami, egy másik minta, egy palimpszeszt a múltból. És szerintem ez valahogy így működött abban a kultúrában is, amit meg akartam fogni. Egyfajta másodlagos szóbeliség ez, amikor már van írásbeliség, de a szóbeliség még mindig megvan, sőt állandóan történeteket sodor magával, ami aztán már végképp összezavar mindent. Létezik egy gyűjtemény Parasztbiblia címen, amely felsorakoztatja a bibliai narratívákat a teremtéstől a végítéletig. Ebben a kötetben például olyan megfogalmazásokkal találkozhat az ember, mint ez: Keresztelő Szent János elment a pusztába kiálltó szónak. Amikor ilyet olvasol, egyszerűen mögé látod a közeget is, azokat az embereket, akik aztán továbbmondták ezt a történetet.

Pierre Nora szemléletváltása többek közt abban állt, hogy a Lieux de mémoire-ban olyan új típusú történeti forrásokra és bizonyítékokra hivatkozik az emlékezet hordozóiként, mint az utcanevek, ünnepek, emléktáblák, viselkedési formák, emlékművek, múzeumok, hagyományok, rítusok stb. Ezekkel az ún. emlékezethelyekkel kapcsolatban állítja Nora, hogy valójában már nem is létezik klasszikus értelemben vett emlékezet, csak emlékezethelyek vannak, melyek biztosítják a folytonosságot. Volt valami hasonló szándék a könyv megírása mögött, hogy így rögzítsd egy nemzedék emlékezetét, és biztosítsd a folytonosságot? Lehet a növényeket ilyen emlékezethordozókként értelmezni a kötetben?

De másrészt ott a kanonizált, irányított emlékezet, amely elég gyakran magában hordoz valamilyen, épp aktuális politikai ideológiát is, meghatározva ezzel az emlékezet(politika) alakulását. Mindez egy író számára csak akkor lehet érdekes, ha a visszájáról látja: tehát megírni azt, ami hirdetve van, nem feladat, inkább azt kell megnézni, hogy hol van ennek a negatívja, vagy olyan történetekről kell beszélni, amiről eddig nem beszéltek, olyan hősök kellenek, akikről nem neveztek el utcát. Ebből a szempontból nézve, nagyon sok olyan történettel találkoztam, amit nem lehetett egy ilyen irányított emlékezetpolitika korában nyilvánosan mondani: bőszen hallgattak például a kitelepítéssel vagy a kuláküldözéssel kapcsolatban is. Az elhallgatott történet pedig kikopik, halálra van ítélve, pontosabban az emlékező halálával megszűnik. Az én családom történetével kapcsolatban is volt egy ilyen elfelejtett részlet. Amikor 1989 után felbomlott a jéerdé (téesz) és vissza lehetett igényelni az egykori birtokokat, akkor derült rá fény. Nagyapám felment a szülői házának a padlására, és nem tudom, hogy tudta-e, hogy hol keresse, vagy csak véletlenül találta meg, de az egyik katonaládában rejtőzött a családja összes régi hivatalos papírja. Ez volt az én anyai nagyapám nagyapjának („öregapád öregapja”) irattára. A legrégibb dokumentum 1853-ból való, ott még viaszpecsétbe nyomva áll a község címere, az egyik testvér kisbíró volt. A lényeg azonban az, hogy ekkor még a nem tudom hányadik öregapám neve mellett ott szerepel a nem. rövidítés, azaz nemes. Igaz, ennek a későbbiekben már nem volt jelentősége, hiszen a nemesi jogokat eltörölték, de a családi, genealogikus emlékezet nem őrizte meg azt a tényt, hogy egy kisnemesi családról van szó, amely folyamatosan szegényedett el, a földek fölaprózódásának forgatókönyve szerint. Parasztgazdákként nem voltak különösebben tehetősek, de annyira pont elég volt ez, hogy kuláknak bélyegezzék a családot. A kollektivizálás teljesen tönkretette a földdel ápolt viszonyt, amely a gondozáson, az állandó munkálkodáson alapult. S emögött nem is a nyerészkedés vágya állt, ez egyszerűen így volt természetes. Nagyapám, noha szerette a mezei munkákat, azt mondja, annyira megutáltatták vele a padlássöprések meg a beszolgáltatások, hogy munkásnak állt, kőművesnek, később darusnak, építette a rendszert. Az ötvenes évek tipikus tünete. És vissza az eredőhöz: a kötetben szereplő történetekkel és az emlékezettel is nagyjából hasonlóan van ez: nem azt mutatják be, ami egy tábla vagy műemlék formájában ki van állítva, hanem egy alternatív, elfedett réteget, amit a föld dob ki magából.

A növényvilág, vagyis a kötet phytorétegének funkciója pedig főként az, hogy ad egy szép nyelvet az egésznek, ezért a növények az emlékezethordozók. Meg ez nem annyira kiaknázott területe az irodalomnak. Persze volt egy csomó növényszimbolika a középkorban, ott volt a mariánus virágnyelv vagy a szerelmi költészet stb., de a prózában annyira nem jellemző ez a retorika. A növények világa inkább mindig egy elvont, spekulatív dolog volt. A prózaírónak ott voltak az állatmesék, melyeket újramondani különböző kontextusokban hálás feladat, de már az aesopusi állatmesék között is vannak növénymesék – például a tölgyfa meg a nádszál története. Amíg az állatmesék nyelve mindig az egyénre, az egyén jellemének torzulásaira összpontosít, addig a növények egyrészt egy kicsit megfoghatatlanabbak, költőiebbek, másrészt nagyon egyszerűek és szabályozottak. Ahogy egy társadalmi közeg különféle egyedei együtt élnek, ugyanúgy léteznek a növények példányai is egy adott bioszférában, ahol kölcsönösen kommunikálnak egymással: vagyis ha egy elemet megváltoztatsz, akkor arra az összes többi is reagál, és nagyjából így működik az emberi civilizációi is. Az emlékezet sem egy szilárd dolog, beleértve a kulturális emlékezetet is. A Bibliában le vannak írva fehéren feketén, hogy hogyan történtek az egyes események, de amikor visszaemlékezünk rá, már ott vannak a saját szűrőink, egy kor szűrője is. Ilyenkor az „eredeti” történet lehet, hogy már csak elemeiben él, mint amikor egy magot elvetsz, és az mindig egy új formában sarjad ki, de attól még az ugyanaz a növény marad.

A történészek merítenek az egyéni emlékezetből, mivel azok tartalmai közvetlenül hozzáférhetőek az önreflexiót provokáló kikérdezéses technikák (például az oral history) vagy az önbemutató, személyes dokumentumok révén (önéletírások, naplók, levelezés stb.). Szerinted a kötetet – még annak ellenére is, hogy szépirodalmi mű – a történészek használhatják akár történelmi forrásként is a jövőben? Vagyis mennyire pontosak (hitelesek?) például a helyszínek, a történetek időbelisége vagy egyáltalán maguk a történések?

Szerintem nem lenne kóser, ha előfordulna egy történészi munka bibliográfiájában. Ha ez a könyv tényleg csak egy-két emlékező szövegéből állna, ahogy elmondták az „adatközlők”, miként az oral historyban vagy a néprajzban használják, még akkor sem biztos, hogy jó forrás lenne. Az emlékezet nagyon gyakran elmos fontos dolgokat. Annyi biztos, hogy az épp kihalóban lévő generáció „anyaga” nincs rendesen felkutatva és összegyűjtve, legalábbis szerintem. Persze készültek olyan könyvek, mint például Kőrös Zoltán Muszkaföldön című kötete a felvidéki lakosok visszaemlékezéseiről a szovjet hadifogságban – ez például nagyon jó, hogy megszületett. És volt több olyan publikáció is, ami a kitelepítés részleteit dolgozta fel interjúgyűjteményként, de átfogó kutatást a mai napig nem végeztek. Pedig amikor ők már nem lesznek, akkor nem lesz, aki visszaemlékezzen, ráadásul ők ugye ezeket a történelmi eseményeket gyerekként élték meg, szóval ez egy külön fontos perspektíva lehetne a kor eseményeinek feldolgozása szempontjából. Én nem lehetek közvetítője ennek a tapasztalatnak, és ez a Fűje sarjadban is megjelenik, vagyis ez az emlékezés nemcsak hogy irodalmi formában van megírva, de áttételes is: a hallgatónak ugyanakkora súlya van, mint a mesélőnek, ami azt jelenti, hogy az emlékezés mögött a gyerekszemlélő, illetve hallgató is ugyanolyan fontos, mint például a mesélő, azaz „Öregapád”.

Azt hiszem, minden írott szövegnek reflektálnia kell valamiképp a valóságra, de ennek a reflexiónak a mikéntje nagyon különböző lehet. A Fűje sarjadon belül is vannak olyan sztorik, amelyek „csak” megtörténhettek volna, vagy amelyeket bizonyos elemek alapján én konstruáltam meg. De az se kell, hogy hiteles legyen, amit mondjuk a nagyapám elmesélt, mivel eleve többször mesélte el, és minden egyes alkalommal más alakot kapott a története. Ráadásul én eleve újramondtam ezeket a történeteket, s ez megint egy másik forma. Volt olyan – amikor felvett anyaggal dolgoztam –, hogy tényleg azt éreztem, ezen csak rontani tudok, csak túlalakítom, ha beleírok, de még ezek az emlékek sem biztos, hogy hitelesek. Egyáltalán, a kontextus a döntő. Ha egy szöveget szépirodalomként olvasunk, akkor ott a hitelesség csak esztétikai fogalomként értelmezhető és értelmezendő.

Íróként egyszerre töltöd fel fikcióval a kötet végén található köszönetnyilvánításban felsorolt emberek visszaemlékezéseit, és adsz szépirodalmi hangot nekik, de talán egyszerre vagy egy fajta objektív szűrő is, mivel személyesen nem élted meg ezeket az emlékeket, nem a saját bőrödön tapasztaltad.

Ha van egy történet, ami motoszkál a fejedben, akkor egy idő után egyre jobban kezd idegesíteni, hogy vannak benne fehér foltok, hogy nincs mindenre válasz. Vannak kérdések, melyek túl későn jutnak eszedbe, vannak részletek, melyekre nem tudnak visszaemlékezni az emlékezők stb. Mindebből az derül ki, hogy egy történet sosincs kész, sosincs lezárva, nem evidencia, és hogy végeredményben sokkal képlékenyebb ez az egész. Aztán megpróbálhatod behelyezni ezeket a történeteket egy társadalmi miliőbe, akkor viszont teljesen le kell menned a reáliákhoz. Olyasmikre gondolok, hogy ha kapsz egy nyomot, akkor az alapján már elindulhatsz, és utána nézhetsz, hogy xy helyen mikor ment át az orosz front. Ha például a mesélők azt mondják, hogy húsvétkor jött be a front, akkor a kíváncsi elme megnézi a google-n, hogy mikor volt húsvét 1945-ben. Majd ehhez kapcsolódik egy történet, ami ebben az időben játszódik, ez alapján pedig be lehet lőni nagyjából, hogy mikor történik az elbeszélés későbbi epizódja, ahol például az aratásról van szó, vagy más időhöz köthető eseményről.  Tehát van egy ilyen rekonstrukciós viszonyulás is, ugyanakkor nem tudsz mindent rekonstruálni, ilyenkor pedig az történik, hogy a kreatív elme feltölti ezeket a fehér foltokat, és ha ehhez van már egy nyelve, akkor azon keresztül mondja el, annak a nyelvnek az elemeivel tölti fel.

Már jó ideje fut egy útinapló-sorozatod az Új Szóban Feljegyzések útközben címmel, amelyeket akár irodalmi bedekkernek is nevezhetnénk. Ezekben a rövid szövegekben újra központi szerepbe kerül az emlékezés, legalábbis az én olvasatom szerint. Sokszor olyan történeteteket mesélsz el bennük, melyeket helyek, városok, utcák, épületek, falfirkák stb. őriznek Párizstól Prágán keresztül egészen Szarajevóig, hogy csak pár főbb helyszínt említsek. Mesélj kicsit ezekről a feljegyzésekről, honnan jött az ötlet, készül-e kötet belőle?

Erre nem igazán tudok felelni, mert ez az egész még zajlik, folyamatban van. Ami mögötte van: miután befejeztem a doktorit, tudtam előre, hogy jön egy év, amikor sok helybe belekóstolhatok majd, és arra gondoltam, hogy ezt ki kéne használni. Az írás folyamatáról talán annyit, hogy azt próbáltam folytatni, amit már kipróbáltam a phytolegendáriumnál is. Viszem magammal a füzetet mindenhová, majd utólag kézírásos feljegyzésekből alakítok ki szövegeket, de közben teljesen máshogy alakul az egész, például nem mindig van ideje az embernek akkor és ott lejegyeznie valamit. De más szemléletet, viszonyulást (idegenség és otthonosság viszonya stb.) ad az is, hogyha az ember nem először jár ezeken a helyeken, hanem már visszatér oda. Továbbá azzal is bonyolódik a dolog, hogy ha irodalmárként utazol, akkor mindig az irodalomban is utazol: Libeň nem létezhet Hrabal nélkül, a Boulevard Saint Michelből pedig Szent Mihály útja lesz, a Szarajevó melletti régi török hídról pedig mindig eszedbe jut Siman, Ivo Andrić egyik elbeszélésének hőse, aki a híd melletti régi kafanában leheli ki másnapos lelkét, pláne, ha megtalálod az útmenti kávéház romjait is, s bár tartasz a taposóaknáktól, mégis belemászol, és így tovább.

A szövegek maguk elég sok irányba mutatnak jelenleg az anekdotikus-utazós sztoriktól kezdve az esszészerű elemeket és irodalmi utalásokat működtető textusokig. Még készül az anyag, ezért többet tényleg nem tudok mondani, biztos lesz belőle valami, de nem látok még magam előtt struktúrát, ami felé ez az egész vezet, vagy ahol a szövegek összeérnek majd.