dunszt.sk

kultmag

Rejtőzködő istenségek

A politikai teológia ma már egy széles körben elterjed kifejezés… is lehetne. Kevés olyan, a politikatudomány és a politikai filozófia tárgykörébe tartozó fogalom van, amely életünk hasonlóan számos területére lenne alkalmazható – bizonyos szempontból éppen ebből fakad, hogy mégis kevesen – és keveset – használják.

De mi is az a politikai teológia? A szóösszetétel az ókori Rómából eredeztethető, a modern politikatudományban viszont Carl Schmitt, a ma egyértelműen reneszánszát élő német jogtudós honosította meg 1922-es, Politikai teológia című tanulmányában. Schmitt nevezetes tétele szerint „a modern államelmélet minden jellemző fogalma szekularizált teológiai fogalom”. Példákon illusztrálva: az abszolút uralkodó Isten, a rendkívüli állapot pedig a csoda szekularizált analógiája. Schmitt szerint minden modern politikai ideológiában fellelhetőek teológiai mozzanatok, azok strukturálisan mind a keresztény/katolikus teológia mintájára épülnek fel. Nyirkos Tamás Politikai teológiák című munkája Schmitt tétele nyomán haladva próbálja kimutatni a teológiait korunk domináns politikai eszméiben – ahogy a könyv alcíme is mutatja – a demokráciától az ökológiáig.

A Pázmány Péter Katolikus Egyetem docense azonban nem teljesen osztja Schmitt tételét, ennek oka pedig abban rejlik, hogy a vallás fogalmával szemben a hit és a teológia szavakat részesíti előnyben, s így számára a „szekularizált” jelzőnek a schmitti tételben nincs valódi jelentése. A politikai teológia nem valamiféle nem vallásos teológia, hanem valódi, tényleges teológia, s így Nyirkos az amerikai William Cavanaugh-hoz csatlakozva azt állítja, „Schmittnek teljese igaza volt abban, miszerint a modern államelmélet minden fogalma szekularizált teológiai fogalom, feltéve, hogy »szekularizált« alatt azt értjük, hogy »rejtett«.” Nyirkos kifogása a vallás fogalmával szemben az, hogy az olyannyira komplex jelenségkört próbál egyetlen kifejezés alá besűríteni, ami vagy kiüresíti magát a fogalmat, vagy eltorzítja a tényleges hitbéli hagyományok és szokások leírását egy nem releváns fogalom bevonásával. Amit ma vallás alatt értünk, az jórészt csupán a zsidó-keresztény-muszlim hagyománykör hitváltozataira vonatkoztatható, de nem állja meg a helyét az ezeket megelőző vagy a régi keleti hitrendszerek esetén. A szerző itt meglepően közel kerül ahhoz a megkülönböztetéshez, amelyet Jan Assmann alkalmaz az ún. primer és szekunder vallások között. Assmann is elválasztja az ősibb hiedelmektől és hitektől azokat a jórészt monoteista igazságvallásokat, amelyeket Nyirkos is összefüggő és a vallás fogalmához kapcsolható csoportként nevez meg, azonban a vallás fogalmát az előbbiekre vonatkozóan is fenntartja. A két nézőpont közelségénél is meglepőbb viszont, hogy a szerző még csak futólag sem említi a német egyiptológust, akinek Uralom és üdvösség című munkája pedig ugyanúgy a schmitti politikai teológia gondolatát használja kiindulópontjául, és még alcíme is – Politikai teológia az ókori Egyiptomban, Izraelben és Európában – egyértelműen jelzi a tematikus kapcsolódást a Nyirkos által vizsgált kérdéskörhöz. (Assmannon kívül hiányolom még „mesterét”, Schmitt levelezőpartnerét, Jacob Taubest is – aki szintén sokat tett hozzá a szekularizáció és a politikai teológia témájához – és általában a zsidó és keresztény-konzervatív politikai teológia vizsgálatát, mindezt azonban a kötet rövidségére vezetném vissza, illetve arra a tényre, hogy a modern ideológiák teológiai jellegének kimutatása kétségkívül izgalmasabb, mint ugyanez egy bevallottan teológiai inspirációjú legitimizmusnál.) Ez sajnálatos, hiszen izgalmas lett volna megismerni a szekularizáció fogalmának érvényességét vitató filozófus álláspontját Assmann azon elméletéről, amely szerint az ókorban a modern szekularizációval ellentétes irányú folyamat, a politikai fogalmak teologizálódása zajlott le. Talán majd legközelebb, tehetnénk hozzá némi bizakodással, hiszen a jelen recenzió alapjául szolgáló 150 oldalas kötet bevallottan csupán egy „előzetes vázlat egy sokkal átfogóbb tárgyaláshoz”.

Ebben az előzetes vázlatban hat, jórészt kortárs politikai teológia kapott helyett: a népszuverenitás eszméje, a demokrácia, a diktatúrák egyházai, az ún. polgári vallás (a polgári vallás valamennyire kilóg a sorból, hiszen itt még csak nem is rejtett istenségről van szó, hanem a létező vallás olyan értelmezéséről, amely az adott polgári közösségnek tulajdonít messianisztikus, Isten terveihez kapcsolódó szerepet), illetve a gazdaság és környezetvédelem vezető eszméinek teológiai hasonlatosságai.

A tanulmány alapgondolatát úgy lehetne röviden összefoglalni, hogy a felsorolt ideológiák állításaikkal ellentétben egyáltalán nem „világias” vagy „racionális” jellegűek, csupán egy másik, ugyanúgy transzcendens istenséget állítottak a keresztény Isten helyére.

A népszuverenitás esetében ez az új istenség maga a nép. Persze magától adódik az ellenvetés, hogy a nép mégiscsak kézzelfogható, húsvér emberekből álló, teljesen evilági formáció, azaz – nem transzcendens. Nyirkos Tamás a rousseau-i általános akaratot mutatja fel bizonyítékként a népszuverenitás eszméjének transzcendens jellegére vonatkozóan, hiszen Rousseau szerint ugyan ideális esetben a nép általános akarata manifesztálódhat a nép többségének kifejezett akaratában, azonban attól függetlenül is létezik és el is térhet attól. A szuverén nép mint eszme így elszakad a néptől mint valóságosan létező egyénekből álló csoporttól, és egy elvont, megfoghatatlan, a hit körébe tartozó – azaz teológiai – fogalommá válik. Hasonló – és természetesen példákkal sokkal gazdagabban alátámasztott – levezetések révén mutat rá a szerző a többi politikai teológia olyan „istenségeinek” elrugaszkodottságára és transzcendens jellegére, mint a piac láthatatlan keze, az érintetlen természet vagy a marxi proletariátus. De a valóságtól való távolságon kívül mitől válnak ezek a fogalmak teológiaivá, a kereszténység Istenéhez hasonlatossá?

Először is: mindenhatóak és abszolút érvényre törnek. A piaci viszonyok – a kapitalista közgazdaságtan szerint – önmagukat szabályozzák, a marxizmus munkásosztálya miután öntudatra ébred, szükségszerűen legyőzi a burzsoáziát, a demokratikus többség pedig arra is képes, hogy megváltoztassa az emberek gondolkodását.

Egy mindenható Isten természetesen abszolút engedelmességet is követel, amely megnyilvánulhat a dogmatikus beszédmódban, az életvitelbeli alkalmazkodásban vagy akár az önfeláldozásban is. Gondoljunk csak a demokráciára, a szabad piacra vagy a környezetvédelemre – mindegyik vitán felül áll, s ha nem is élvezik az állam védelmét oly mértékben, mint anno a marxizmus-leninizmus elvei, akkor ez talán csak azért van, mert az emberek többsége valóban hisz bennük – így nincs szükség erőszakra sem. Aki nem fogadja el az alapdogmákat, az magától partvonalon túlra kerül, vállalhatatlan vagy komolyan vehetetlen lesz mint vitapartner: a demokratikus többség megváltoztatja az emberek gondolkodását!

A jóságos Isten mellé természetesen Gonosz is társul – a népszuverenitás és a demokrácia számára ez a zsarnokság és elnyomás, a marxizmus szerint a burzsoázia és a magántulajdon, a piacgazdaság esetén az állami beavatkozás, a környezetvédelemnek pedig maga az ember és az ő technikája. De szerencsére mindig lehetséges a megváltás: a demokratikus berendezkedés, az osztályok nélküli kommunista társadalom, a szabad piac korlátlan érvényesülése és a technikától elforduló, a fogyasztást minimálisra csökkentő, aszketikus életmód elhozhatja az üdvösséget.

A modern ideológiák politikai teológiákként való értelmezése nem új keletű dolog. Nyirkos Tamás koncepciójának újszerűsége leginkább abban ragadható meg, hogy mint említettem, tagadja ezek szekularizált jellegét, azaz azt, hogy a transzcendens istenképet immanens, evilági istenpótlék váltotta. (Ehhez kapcsolódik a vallás fogalmának az elutasítása is: hiszen, amennyiben nem vonunk határt a monoteista és mondjuk politeista, animista stb. hitvilágok közt, és mindet a vallás kategóriája alá soroljuk, milyen alapon kezeljük a vallástól különállóként a modern ideológiákat, amelyek éppúgy hitrendszerek, mint mondjuk a katolicizmus vagy sintoizmus?) Itt tűnik talán a leginkább sebezhetőnek ez a koncepció. Hiszen való igaz, hogy a modern politikai teológiák nem racionális, természettudományosan megragadható fogalmak, hanem nagyon is absztrakt, bizonyíthatatlan állítások és képzetek köré szerveződnek, azonban végső céljaik – „eszkatológiáik” – mégiscsak evilágiak, és ezzel szignifikánsan eltérnek a korábbi idők teológiáitól, amelyek – még a khiliasztikus elképzelések is – a túlvilágot tekintették a végső célok „terepének”. A szekularizáció fogalmának ebben a tekintetben tehát lehet érvényessége. S ha ellenvetésként a korai vallásoknak a világot egységként kezelő nézeteit is felhoznánk, bizonyítandó a hasonlatosságot az ókori és modern teológiák között, úgy talán ez is inkább arra mutatna rá, hogy Assmann már említett teóriáját érdemes megfontolni á, mint a szekularizáció fogalmának elvethetőségére.

Ennyit röviden egy rövid tanulmány-vázlatról – aki nem győződött meg a politikai teológia fogalmának használhatóságáról, olvassa el Nyirkos Tamás könyvét: bizonyosan elgondolkodtató lesz.

Nyirkos Tamás: Politikai teológiák a demokráciától az ökológiáig. Typotex Kiadó – PANTA, Budapest, 2018

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket