dunszt.sk

kultmag

A szar igazsága

Talán minden érvényes irodalomnak feltétele valamiféle roppant tágan értelmezett „hitelesség”; azt mindenesetre evidensnek szokás tekinteni, hogy az (ön)életírás műfajában a hitelesség kifejezetten követelménynek számít, hiszen ez a garancia annak a nevezetes „biográfiai paktumnak” az érvényességére, amely itt szerző és olvasója között köttetik. A kultúránkban ennek a hitelességnek retorikailag a vallomás feleltethető meg. Bevallani a bűneinket, vétkeinket, mulasztásainkat, kisebb-nagyobb hazugságainkat szoktuk, mégpedig azért, hogy az általuk felbontott rendet – eredetileg az Istennel való kapcsolatunkat – helyreállítsuk. Azt nem nevezzük vallomásnak, ha beszámolok róla, hogy felültem a villamosra, és mentem két megállót, azt viszont igen, amikor a bűnös mennyei vagy földi bírósága előtt vallomást tesz bűntettéről. Irodalmi, illetve önéletrajzi kontextusban persze a fogalom átértelmeződik, és nem kifejezetten vagy nem feltétlenül bűnökről van szó, hanem olyasmiről, ami ehhez ugyanakkor szorosan kapcsolódik: mindarról, amit szégyellünk.

A kritika címe egy ezzel kapcsolatos metodológiai problémára utal. A szarról itt nem vagy nem elsősorban mint olyanról, hanem mint a szégyenek és tabuk rendszerének, pontosabban mint a testi létezéshez inherensen kapcsolódó szégyenek és tabuk rendszerének metaforájáról van szó. Aki kézbe veszi a Luther kutyáit, az feltehetően már tudja, hogy a könyv ígérete a szerző betegségének elbeszélése, egyfajta személyes benyomásokon és reflexiókon átégetett kór- és élettörténet. Mindennek alaposabb tárgyalásához – a lényeget az első oldalak elmondják – egy hosszú bevezető kerülőútján jutunk el, amelynek középpontjában a fekália áll. Szó van itt az elbeszélő kislányának krónikus székrekedéséről, e probléma gyötrelmes kezeléséről – és egy ezzel kapcsolatos, meglehetősen otromba tréfáról, amelynek lényege, hogy a kislány segítségére siető apáról odakint a hangok hallatán azt gondolják, hogy éppen erőszakot követ el a gyermekén (23.) –, illetve szó van az elbeszélő saját bélproblémáiról is. Az egyetemi óra előtt alattomoson támadó ürítési inger, amit nem is sikerül a célig visszatartani – a stratégia már-már túlzottan világos. Az elbeszélő alakja lemeztelenedve, testnedvekben fürödve, a szégyen gőzében áll előttünk.

Mindezeknek az anekdotikus epizódoknak tartalmilag nem sok közük van ahhoz, ami egyébként a regényben elénk tárul, a bevezetés funkciója mégis jelentős, hiszen ez a szkatofil propedeutika hivatott megteremteni a hitelesség terét. Mondd, hogy ez itt egy kéz, és mindent elhiszünk neked – mondd, hogy rotyogtatsz kínlódva az ülőkén, mutasd meg magad kiszolgáltatott, emberi-testi mivoltodban, és mindent elhiszünk neked. A teológiai jelentőségén túl – Luther szerint mindannyian szarral teli zsákok vagyunk – ennek az eljárásnak megvannak a maga irodalmi precedensei. Ingmar Bergman önéletírásában külön fejezet részletezi, hogy egy csodálatosnak induló szerelmetes éjszakát miként terelt kínos mederbe – a fürdőszoba hideg csempéi közé – a közösen elfogyasztott homárvacsora, és az azt követő, órákon át tartó fosás. A legfontosabb kortárs példát alighanem Knausgaard szolgáltatja, aki mintha már a perverzió fogalmát kimerítő örömét lelné a szóban forgó testi funkciója részletezésében, és persze az ahhoz kapcsolódó szégyenérzet felidézésében. Az utóbbihoz az ürítésnek már a lehetősége is elegendő: amikor az ifjú Karl-Ove az első randevún kikéredzkedik a fürdőszobába, hiába kell csak vizelnie, azért ügyel rá, hogy ne adjon gyanús hangokat, és ne maradjon el túl sokáig, nehogy a lány „azt higgye”, és így tovább. Szilasi mindennek elébe megy, és nagyjából a bergmani példához hasonlóan hol teljes szenvtelenséggel, hol némi kajánsággal és/vagy keserűséggel ír a dologról.

Csakhogy mint Knausgaard-nál, itt is egyfajta bűvésztrükknek vagyunk tanúi. Nem mintha ez nem volna legitim, csak éppen ebben az esetben problémássá teszi azt a bizonyos paktumot: mintha az egész szerződés végén volna egy apróbetűs rész, amelyben a szerző hamiskás félmosollyal megvallja: vigyázat, csalok. Hiszen a fekalománia vallomásossága legjobb esetben is csak imitálhatja a szégyent; a test normális biológiai funkcióin ugyanis nemcsak nincs mit szégyellni, de mivel általános tapasztalatokról van szó, ezért ezek a „vétkek”, ezek az elvileg titkolnivaló, ugyanakkor persze „mélyen emberi” megpróbáltatások pillanatok alatt feloldódnak a kollektív tapasztalat megbocsájtásában. Lényegében tehát egy blöffről van szó, ugyanis az elbeszélés pillanatában a szöveg semlegesíti azt a tekintetet, amely előtt önként lemeztelenedik, és amely előtt elvileg szégyenkeznie kellene. Mivel ebben a helyzetben nincs mit szégyellni, ezért nincs mit megvallani/meggyónni sem: ami a szövegben történik, az a vallomás imitációja. Az elbeszélő gondoskodik róla, hogy önmagát oldozza fel, amivel természetesen nincs is gond, hiszen az írásnak lehet egy efféle terapeutikus funkciója, azt viszont problémásnak tartom, hogy mindezzel egy olyan elbeszélésnek ágyaz meg, amelyben a reflexió és a tények, a szó és a tett egymáshoz való viszonya ezután már nem válik kérdésessé.

A könyv olvasása óta nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ennek a műfogásnak van egy távoli, talán mégis ideillő párhuzama: a Cannibal Holocaust című film azon jelenete, amelyben egy nagytestű teknőcöt elevenen megnyúznak és megfőznek. A szóban forgó alkotás áldokumentumfilm, amely végig fikció és valóság egymásba oltásával dolgozik, és ennek a folyamatnak elvetemülten zseniális elemét képezi ez a kétségkívül borzalmas állatkínzás is. Technikailag mindez úgy van megoldva, hogy pontosan észleljük a jelenet valóságát, tudatosítjuk, hogy az nem trükkfelvétel, és ezért elszörnyedve el is hiszünk mindent – legalábbis a korabeli nézők elhittek mindent –, ami ezután következik. Az igazság persze az, hogy az ezután következő emberkínzások, karóba húzások stb. természetesen már trükkfelvételek. Ez a film ugyanakkor a dzsungel-nagyváros ellentétének keretezésével és a média, illetve egyáltalán a film mint médium működésének a problematizálásával kulcsot ad önmaga értelmezéséhez. A Luther kutyáiban ezzel szemben csak vagy legalábbis elsősorban nyers tényekkel találkozunk, azonban ezek a tények értelmezésre szorul(ná)nak, mégpedig nem csupán az olvasó, de azok elbeszélője részéről is. A tény nem igazság. A tények recitálása nem őszinteség. Persze a könyv jóval többet nyújt száraz életadatok és -események felmondásánál, ám a saját narratívája így is egy meglehetősen egyszerű szenvedés- és megváltástörténeti sémát követ, amelyre kívülről még egy riasztó – és legalábbis Susan Sontag óta erősen kifogásolható – militáris-háborús metaforika is rárakódik: „[a könyv] egy nagy, halálos betegség fölötti drámai győzelemről szól” (Darvasi László fülszövege).

A testi funkciók tekintetében a könyvben három témával találkozunk: az első az említett szkatológiai dimenzió, a második maga az agydaganat, a harmadik pedig, kissé meglepő módon, a dohányzásról (hála istennek) leszokó elbeszélő testi-lelki eltorzulása. A reflexió hiánya a harmadik kapcsán a leginkább megütköztető. Családon belüli erőszakról olvasunk; az elbeszélő a falhoz taszítja a lányát, és miközben üvölt, ököllel veri a feje mellett a vakolatot (172.; remélhetőleg nem kell magyarázni, hogy ez is fizikai-lelki abúzusnak minősül, nem csak az, ha valaki ténylegesen a másikat ütlegeli). Ha valami szégyenletes, akkor ez az, és itt volna a lehetőség rá, hogy az elbeszélő a saját életének ezt a mélypontját tágabb kontextusba helyezze, megpróbálja megérteni, okokat rendeljen hozzá és számoljon annak következményeivel. Semmi ilyesmi nem történik: a magyarázat az, hogy a cigarettáról való leszokás okozott olyan súlyos kémiai zavart az agyműködésében, ami az említett dührohamhoz vezetett. A morált és lelkiismereti kérdéseket félretéve: ez a magyarázat még a könyv kontextusában is elégtelen, hiszen az elbeszélő másutt világossá teszi, hogy emberundora van, a családtagjaihoz való viszonyát, mondjuk úgy, nem feltétlenül a szeretet határozza meg, többször is éveken át tartó súlyos depressziótól szenvedett stb. Mindez természetesen „rendben van”, viszont itt nyilvánvalóan egy komplex, az egész jellemet és sorsot meghatározó szimptómaegyüttesről van szó, és ennek az életnek a könyv lapjain megjelenő, olykor valóban súlyos és magyarázatra szoruló mozzanatait ennek a szimptómaegyüttesnek a kontextusában volna érdemes elhelyezni, nem csupán a lelkiismereti feloldozás, hanem egész egyszerűen a tartalmi koherencia végett. A betegség(ek) és életesemény(ek) közti problémátlan ok-okozati viszonyok felállítása morálisan elégtelen, orvostanilag kérdéses, és ami a legfontosabb: írói szempontból, az önéletírás szempontjából problematikus megoldás.

A könyv egyik alapvető problémája az inkoherencia; nem önmagában a formai eklekticitással van gond, hanem azzal, hogy bizonyos, egyébként meghatározó mozzanatok egyáltalán nem szervesülnek a többivel, és zárványok maradnak.

Ennek van egyébként pozitív hozadéka is, amennyiben megteremti azt a hatást, hogy itt egy tudat/élet újraszerveződésének vagyunk tanúi, de nem teszi megmagyarázhatóvá sem a teljesen ad hoc, tíz-húsz évvel ezelőtti reklámokra utaló blőd alcímválasztásokat – „Mert hülye azért nem vagyok”, „Ronda és finom” stb. –, sem például a szerző szegedi Könyvhéten elmondott megnyitó beszédének szövegbe iktatását, amely beszéd maga – amúgy érthető módon – sehol nem utal arra, amiről egyébként a műben olvasunk, így csupán azt demonstrálja, hogy betegsége után néhány hónappal végül ismét írásképessé vált; de hát erre elegendő bizonyíték volna a kezünkben tartott könyv.

Az inkoherencia a betegség tárgyalása kapcsán is feltűnő. Lényegében semmit nem tudunk meg arról, hogy ennek a traumának milyen jelentősége volt, vagy egyáltalán milyen potenciális jelentősége lehetett az elbeszélő számára. „Eltűnt negyvennyolc óra az életemből” – ennek az elveszett és jól körülhatárolható időtartamnak a hangsúlyozása a banalitás veszélyét hordozza magában; a legtöbbünknek minden éjjel kiesik a tudatos létezéséből hét-nyolc óra, szerencséseknek akár több is, ezzel mégis együtt tudunk élni. Önmagában ez, illetve önmagában a betegséggel járó testi fájdalom nem hordoz kellő drámaiságot. A haláltapasztalat persze hordozhatna, az azonban egyszerűen nincs jelen a könyv lapjain; ezt talán maga az eszméletvesztés, illetve a betegség lefolyása nem is tette lehetővé. A negyvennyolc óra kapcsán persze újfent felmerül, hogy itt egy szimbolikus időről, egy elveszte(gete?)tt, beláthatatlan életidőről van szó, de nem látni nyomát, hogy az elvileg precízen szerkesztett és tagolt szöveg ennek intenzíven utánamenne. Másutt öt év vész el: „De akkor este mégis végleg vége lett. // Öt évvel később váltunk el.” (44.) Adódik a kérdés, hogyha a házasságnak végleg vége lett, akkor mégis mi történt ebben az öt évben? Nincs válasz. Majdnem mindenhol ilyen reflexiós hiátusokba ütközünk – nem mintha a reflexió önmagában véve feltétele volna az önéletírásnak; Ágostontól Rousseau-n keresztül Knausgaard-ig van, aki túlhabzik benne, van, aki teljesen lemond róla, van, aki a középutat járja. A Luther kutyáinak problémája az, hogy a reflexió igényének bejelentésével, az eltűnt idő megtalálásának vágyával veszi kezdetét, ám ezt a vállalást nem teljesíti. Az elbeszélő természetesen kettős értelemben akarja megérteni a történteket: hogy mi volt ez a betegség, és, ami nyilván még fontosabb, hogy miről szólt az egész addigi élete. Az első tekintetében nem az kelt hiányérzetet, hogy a kísérlet kudarcot vall, hanem az, hogy a szöveg még a kérdést sem tudja artikulálni. Ami a betegséget illeti, a meghatározó retorikai eljárás az orvosi szakzsargon végeláthatatlan, szó szerinti idézése. Nyilvánvaló, hogy ez a módszer nem vezet értékelhető belátásokhoz, nincs és nem is lehet benne semmiféle hermeneutikai munka (ismételten: sem szerzői, sem befogadói oldalról), ráadásul ezek a (pszeudo)tudományos szövegrészek egy olyan hatásmechanizmust működtetnek, amely a lassan magunk mögött hagyott évtized prózájában és lírájában is némi túlzással az unalomig ismerőssé és kiszámíthatóvá vált.

A könyv, illetve a személyes élettörténet egészének tekintetében maga a betegség tulajdonképpen jelentéktelennek – jelentés nélkülinek – tűnik; ismételten, önmagában véve ezzel szemben sem emelhető kifogás, hiszen attól még szolgáltathat apropót ahhoz, hogy abból felfejtve érkezzünk el annak a bizonyos hermeneutikai munkának a lehetőségéhez; akkor viszont minek olvassuk a konkrét kórtörténetet? Miért érdekes vagy fontos a frontális lebeny latinul ismertetett topológiája?

Persze más a helyzet, amikor nem magáról a betegségről, hanem az abból adódó kiszolgáltatottságról van szó. A könyv egyik plasztikusabb jelenetében a kórházban eszmélő elbeszélőt látjuk, az ágy lábánál az orvossal, a volt feleséggel és az új barátnővel. Pillanatok alatt hatalmi viszonyok szövevényes hálózata bontakozik ki, amelyben az elbeszélő már-már megvetően beszél az életében szereplő nőkről, érzelemmentesen, funkcionálisan tekint rájuk, a kettejük közti feszült kapcsolaton élcelődik. „[Ú]gy érzékelem, kerülik egymás társaságát. Külön univerzumok, külön kontextusok, minden közeledés erőlködés lenne, nem erősségük.” (86.; kiemelés tőlem – B. I.) Lehet mondani, hogy itt az elbeszélőben az ájulást követően még éppen csak pislákol a tudat, ez azonban nagyjából az idézet feléig lehet érvényes; a kiemelt rész nem az „úgy érzékelem”-ből fakad, hanem későbbi visszatekintés eredménye.

A legtöbb, ami ebben a könyvben női szereplőről elhangzik, nagyjából az, hogy „szép”; az említett jelenetben a barátnő „sminkje hibátlan, arca üde” (85.). Az elbeszélő másutt egyébként tud önmaga hidegségéről: „gőgös és magabízó [sic] részvétlenséggel figyeltem az eseményeket” (25.), amikor a barátnőre Rómában rátör a hasgörcs. Ismételten: nem illemtani fenntartásaim vannak, hanem azt látom megoldatlannak, ahogyan mindez ahhoz a paktumhoz illeszkedik, amelynek az elbeszélő a könyv elején – és a szerző az interjúiban – megágyazott: nem tesz eleget a szembenézés, a megismerés, a reflexió követelményeinek, nem hogy nem találja, de nem is keresi saját viselkedésének és érzelmi viszonyulásainak okait. Hatalmas szakadék van aközött, hogy valaki egyszerre kiszolgáltatottnak ábrázolja magát – ld. a kontrollálhatatlan ürítési inger, illetve az agydaganat okozta, ágyhoz kötött állapot –, és közben egyértelműen hatalmi pozícióból tekint másokra, és – újfent: minden reflexió nélkül – abból is szól hozzájuk.

Van itt tehát a hitelesség egyfajta hajszolása – ld. „Őszinteséget fogadtam” –, és egy azzal merőleges viszonyba lépő elbeszélés, amely a „szar igazságának” felmutatása után abból indul ki, hogy a szégyen efféle dramatizálása után minden szó, ami elhangzik, szükségképpen igaz. Csakhogy a szar igazságának teorémájából el lehetne jutni ahhoz a belátáshoz, mely szerint az így felfogott igazság szart sem ér. A hitelességnek ez a fogalma egyszerűen tautologikus. Az élet igazsága nem az élet tényeinek igazsága. Mellesleg miről szólhat egyáltalán az irodalom, ha nem éppen erről? Az elbeszélés az irodalom problémájára sem lel választ, pedig az egész innen indul: „Naplót akartam írni” (7.), illetve „a legnagyobb félelmem az volt, hogy odalett a kreativitásom” (111.). A szerző-elbeszélő ebben a tekintetben egyszerre túl- és alulteljesít, hiszen a könyv élő bizonyítéka annak, hogy az írás-gépezet még nagyon is működtethető – sőt már-már zavarba ejtően jól és talán túlzottan könnyedén is működik –, ugyanakkor alulteljesít, mert nagyon keveset mond az irodalomhoz és az íráshoz fűződő viszonyáról, annak alakulásáról, a könyvélményekről, még úgy is, hogy éppen az olvasmányok segítik vissza az életbe: „Gyenge voltam, hányinger gyötört, szédültem. Lassan haladtam Melville olvasásával” (153.), és még előtte egy rövid tartalmi ismertető után – „Nem a bálnáról szól” – a verdikt kiábrándítóan lapos: „Iszonyatos könyv.” (117.) (Ez még akkor is édeskevés, ha az „iszonyatos” itt nem pejoratíve, hanem inkább a „letaglózó, ormótlan”, „iszonyú minden angyal” stb. értelmében veendő.)

Térjünk vissza még egy pillanatra a nőkre. Háromszáz oldalon át semmiféle reflexiót nem találunk arra, hogy az egész elbeszélés egy férfi, ráadásul egy privilegizált társadalmi pozícióban lévő férfi szempontjából történik. Mohácsi Balázs elismerően jegyzi meg kritikájában, hogy „egy-egy célzás telibe találja az egészségügyben is uralkodó protekciórendet” (Bajos történet), ami annak fényében különösen elgondolkodtató, hogy jelen esetben ez a protekció az elbeszélőnek kedvez; többek közt ezért nincs sok értelme azt mondani, hogy „[b]ajos történet, ami mindenkivel megtörténhet”. (Mellesleg a szerzői szándék is aligha erre irányul.) Nincs reflexió arra, hogy éppen ez, illetve egy ilyen történet miért (csak?) férfiként elbeszélhető, hogy az elmúlt éveket lassan epidémiaszerűen eluraló betegségtörténetekből születő műveket mind férfiak írják (Nádas Péter, Esterházy Péter, Schein Gábor, Szilasi László, Grecsó Krisztián – ebből egyébként csak Esterházyé nem túléléstörténet). A reflexiónak ez a hiánya a komédiát kockáztatja: amíg a barátnőre csak úgy minden előzmény nélkül tör a hasgörcs, addig az elbeszélővel ez „Goethét olvasgatva” [!] (26.) történik meg. Itt az is kiderül, hogy a bevezető sugallata és ajánlata ellenére természetesen a szar igazsága sem abszolút, hiszen a téma teljesen másképp jelenik meg férfiak és nők esetében; amiről egyébként ez a könyv is tudhatna, ha nem egyszerűen egymás mellé, hanem egymással szembeállítaná a saját és a kislány, vagy a saját és a barátnő vonatkozó megpróbáltatásait. (Ez a dichotómia erőteljesen megjelenik a Salò, avagy Szodoma 120 napjában: a maestro padlóra ürítkezése hatalmi aktus, ellenben amikor ugyanezt a mutatványt a fogvatartott leányoknak kell végrehajtaniuk, az természetesen mindennél megalázóbb a számukra.)

Ez a történet tehát végső soron nem univerzális, és talán nem is kíván az lenni; ám ahhoz, hogy (helyette?) személyessé (is?) váljon, hiányzik a koherencia, a narratíva élettörténeti beágyazottsága. Vagyis, majdnem hiányzik: a gyerekkorról szóló részek egyrészt önmagukban is messze a legerősebbek, másrészt, ha jobban szervesülnének, megteremthetnék azt a talapzatot és kontextust, amelyben az emlegetett hiányosságok igazolhatóvá és értelmezhetővé válnának. Ezeken az oldalakon valóban megrendítő részletekkel találkozunk, ráadásul a sokszor mechanikusnak és/vagy irodalmiasnak ható mondatritmus és szintaktika itt szintén szublimálódik, és egy talán teljesebb, hiteles(ebb) elbeszélés csíráját hordozza magában. Valami felsejlik itt abból, hogyan bomlik ki ebből az őskörnyezetből az, amiről eddig olvastunk, mégis, szerkezetileg nehezen igazolható, hogy ezzel mintegy utólagos függelékként – magyarázatként? – találkozunk. Szeretethiány, rurális nyomor, szellemi lepusztultság, történelmi emlékek, sőt egy bonyolult és sokkal alaposabb leírást és feltárást érdemlő vallási skizofrénia; Szilasi László minderről összehasonlíthatatlanul magasabb színvonalon szól, ami persze érthető, hiszen mindez – szemben a regény konkrét eseményeivel – már évtizedek szűrőjén lett átszitálva. Nem kérdés, hogy itt jelentős írói kvalitások lépnek működésbe, ezt a szakaszt leszámítva a könyv egésze azonban megmarad egy olyan írástechnikai, erkölcsi, narratológiai, társadalomlélektani és teológiai – a lista szabadon bővíthető – problémahalmaznak, amely mintha egy délibábot, a „realizmus” délibábját kergetné. Mintha az őszinteséghez elegendő volna kimondani dolgokat – dehogy elegendő. „Nem elég vallani, mentegetőzni is kell” (Paul de Man, Az olvasás allegóriái, Szeged, 1999, 375. o.) De honnan a valóságnak ez a szenvedélye, mi motiválja mindezt, és hogyan lehet úgy írni a valóságról, hogy annak fogalma egy pillanatig sem válik kérdésessé?

Különösen zavarba ejtő, hogy ezekről a problémákról a szerző maga is tud: „A realizmus jelen kontextusban a fantázia háttérbe szorulását jelenti. Ez a könyv ebben az értelemben igenis: vasrealista. A valóság rendje azonban nem a nyelv rendje. Nincsenek fedésben. Az eltérésekben lakik a fikció.” („A képmutogatás ellen igyekeztem dolgozni”, Károlyi Csaba beszélgetése Szilasi Lászlóval, Élet és Irodalom, LXII. évfolyam, 2018. szeptember 7.; kiemelés tőlem – B. I.) A cél – az őszinteség, a hitelesség, a valóság látomása – talán nemes, és még inkább: érthető, csak éppen ebben a formában az absztrakcióval, transzfigurációval, didaxissal, retorikával, egyszóval magával az írással és az írás problémáival nem képes kellőképpen számot vetni.

Szilasi László: Luther kutyái. Magvető, Budapest, 2018