Korunk hősei

Szimpatikus, tehetséges kísérlet Székely Kriszta A Platonov-rendezése. Számos remek ötletből született, ügyesen megvalósított jelenet látható benne, ám – főleg a második részben – szétesik a játék. Az első részben még minden a helyén van, de néha már érezhető a kohézió hiánya, csak akkor még remélhető, hogy valamilyen nem várt, újszerű értelmezés révén felsejlik, illetve működni kezd egy előadás-összetartó erős rendezői koncepció.

Platonov figurája – Székely felfogásában, Kocsis Gergely megformálásában – talán kicsit eszesebb és műveltebb a környezetébe tartozó barátainál és rokonainál, de igazából semmi különleges nincs benne. Így kicsit sem érthető, miért bolondulnak érte a nők. Ha Platonov bűvkörének nyoma sincs, ha nem „rendkívüli ember”, hanem tényleg csak egy „rendkívüli gazember”, akkor az ember egy idő után kínosan találgatja, hogy mit esznek rajta a nők. Ráadásul Kocsis Gergely külsőleg sem kifejezetten szívtipró dandy (jelmezében, sminkjében sem fedezhető fel erre utaló szándék), modora pocsék, a nőkkel szemben különösen lekezelő a stílusa, és már az első megjelenésétől kezdve igen cinikus. Hogy hajdan tehetséges volt, és egyetemista korában világmegváltó szép gondolatai is támadtak, arra csak néhány odavetett mondatból következtethetünk, mert nála a múlt emlékét is betemeti a féktelen és parttalan önsajnálat. Vannak szerethető „rossz emberek” is, de a Kocsis adta alak nem vonzerővel bíró, sármosan spleenes, gusztusosan-divatosan borostás humán értelmiségi, hanem egy tehetetlen nagyképű pojáca. Lehet, azért kell ilyennek lennie, mert ő a mi korunk Platonovja – az előadáson a mára történik is konkrét utalás, amikor az egyik szereplő pontosan jelzi, hogy hány évtizeddel vagyunk a holdra szállás után.

Ha esetleg elfogadjuk, hogy a mai nők nagy százalékban (az előadáson négyből négy) igen vehemensen részeges kreténekre buknak, akkor is felmerülnek kérdések, bennem legalábbis egészen biztosan. Például miért éppen Platonov a múlhatatlan szerelmi hevület célszemélye? Mert a Bányai Kelemen Barna játszotta Kolja is „jó fej”, mint láthattuk, emberesen be tud rúgni ő is, és orvosi hivatását legalább olyan cinikusan gyakorolja, ahogyan Platonov az egész élethez viszonyul. De a fő kérdés változatlanul az, hogy a nők miért akarják annyira Platonov szerelmét, hogy önként elszenvedik érte a megaláztatást (az Ónodi Eszter alakította Anna Petrovna például maga ajánlja fel, hogy szeretőként szívesen megosztozik a férfin annak hites feleségével).

Csehovnál nem nehéz választ találni. A 19. századi Platonov karakterében (főleg eleinte) sokkal több jegy emlékeztet a hajdani szépreményű tehetségre, aki – bár belesüppedt a vidéki tanítóság középszerűségébe, és ezt folyamatosan kompenzálni akarja – még mindig sok szempontból több és különb a környezeténél. Még mindig van miért felnézni rá. És ha hozzávesszük, hogy a kor női számára bármilyen felemelkedés csakis egy férfin keresztül volt elképzelhető (elég sok Csehov-darab szól erről közvetetten vagy közvetlenül), akkor rögtön érthetővé válik a szerelmes hölgyek felfokozottsága: valójában a saját felemelkedésükért, többé válásukért küzdenek. Az egyetlen kínálkozó sanszot akarják megragadni azért, hogy kitörhessenek a számukra osztályrészül adatott beszűkült, unalmas és sivár életből. Székely Kriszta rendezésével az a bajom, hogy ez a tipikus 19. századi problematika a mával már nem csereszabatos (ez nem azt jelenti, hogy a női egyenjogúság terén ma már nem volna tennivaló).

Székely egyik korábbi, szintén Katona József színházi rendezése, a majdnem végig kitűnő, szintén a mába helyezett Ibsen-Nórája is szerintem azért döccen el a végén, mert ma már egyáltalán nem fordul ki a világ a négy sarkából, ha egy nő elhagyja a férjét, családját, és új életet kezd. Ez ma is súlyos személyes válsághelyzet, és még vannak körök bőven a társadalomban, ahol ezért még ma is megbélyegzik a nőt, de a lényeg, hogy a nő megteheti és meg tudja tenni (még ha nincsenek is általánosságban elfogadott minták az egyedülálló nő szerepére – megjegyzem: a férfiéra sem).

Székelyt rendezéseiben is foglalkoztatja a nők helyzete, lehetőségeik, létező társadalmiszerep-mintáik. A tavaly bemutatott Ihakában például bölcs humorral deheroizál egy mitikus férfihőst, Odüsszeuszt – vele együtt az elavult patriarchális világszemlélet is mély vágást kap. Számomra az Ithaka esztétikájában és üzenetében is sokkal jobban sikerült előadás, mint például A Platonov, talán azért is, mert a több ezer éves mítosszal – eltávolodva tőle, kellő rálátással – sokkal jobban, nagyobb szabadságfokkal és kreativitással lehet ütközni, mint a 100-150 éve még reális történetekkel. Csehov- vagy Ibsen-darabokat csupán egy-egy korra utalással áthelyezni a mába azért problematikus, mert ugyan általában a mában is releváns kérdéseket feszegetnek, a történetek látszólag a mában is megtörténhetnek, miközben az eredőjük, a társadalmi hátterük ma már jóval bonyolultabb képlet alapján működik, nem ritkán egészen másmilyen. A 19. századi Torvaldot és Platonovot mai szemmel, mai tudással elítélni a férfiközpontú szűklátókörűségük miatt egyszerűen inkorrekt, és ami még ennél is rosszabb: csakis jókora csúsztatással lehetséges, ami igen könnyen szétzilálhatja a klasszikus darab eredetileg jól működő motívumszerkezetét.

Székely Kriszta A Platonovjában tehát nem érthető, nem érezhető át, hogy mi motiválja a nők semmirekellő üres alak iránti szerelmét, viszont muszáj visszataszító szörnyetegnek ábrázolni a címszereplőt, hogy a végén jogosnak tetsszék a mai nők mai ítélete: az tudniillik, hogy ellentétben a Csehov által megírtakkal, Székely rendezésében nem a leginkább megalázott-becsapott Szofja lövi le, hanem mind a négy nő, egymás kezébe adva a pisztolyt, végzi ki szabályosan Platonovot (lehet, hogy ez a címszereplő részeg víziója, de a színpadon ez megtörténik). Csehov Platonovja ezt nem érdemelné meg, a 2019-ben élő Platonovok meg tipikusan nem aljasulhatnának le odáig, mint a mai színpadi alak, mert a nők már jóval korábban kitennék a szűrüket (ne feledjük: a darab mai változata is kulturált, diplomás polgárok és nem erőszakos bűnözők között játszódik).

A mai korba helyezés mellett az előadás belső időszerkezetében is mutatkoznak buktatók. Nyilván az érthető szöveghúzás, -rövidítés miatt az alkotók egy napba, egy helyszínre sűrítették a történetet, amivel az a baj, hogy míg Csehovnál az eltérő helyszínek és a belőlük fakadóan is érezhetően múló idő lehetőséget teremtenek a karakterek fejlődésére, illetve végletes deformálódására, addig Székelynél nincs tér és idő az átalakulásokra. Ezért sok minden mesterkéltnek, erőltetettnek hat. Csehovnál Platonov reális menetidő alatt fejlődik masszív alkoholistává, Székely Kriszta színpadán egy este kezdődő és kb. másnap délig tartó tivornyázás zajlik, amelyen főleg a férfiak tetemes mennyiségű alkoholt fogyasztanak el. Általános emberi tapasztalat, hogy ez utóbbi folyamata nem ugyanolyan, mint az elbutult alkoholbeteggé válás hosszabb menete. A nagy bulikban, aki bírja, másnap délig pörög, vagy egyszer csak eldől és bealszik, de másnap valamikor mindenkinél bekövetkezik a boldogtalan kijózanodás pillanata, amely az ivászattal szemben igencsak másállapot. Ezzel szemben korunk Platonovja csak végeláthatatlanul iszik és butul, miközben – itt a szóhasználat sem pontos – az állapotos felesége „elhagyja”, majd ugyanakkora hassal „visszatér” hozzá. Az előadás elején, amikor Platonov megérkezik a társaságba, itallal kínálják, amit rögtön elfogad, de megjegyzi, hogy három éve nem ivott alkoholt – mintha ezzel indokolná, hogy később mennyire szokatlanul fog hatni rá az alkohol.

Mindezek talán apróságoknak tűnnek, de összességükben odahatnak, hogy a második részben az a benyomásom: a játszók alól kicsúszik a darab. Míg az első felvonásban a rövid, sötét szünetekkel váltogatott jelenetekben a helyzetek, a többszereplős és páros dialógusok indokoltnak és motiváltnak tetszenek, addig a második részben a lélektani hitelesség helyett üresnek tűnő, abszurdba hajló felfokozottság dominál. Pedig a kezdetekben biztatóan működik a szövegből áramló lélektani megalapozottság és a finom abszurditás sajátos elegye. Például hangulatkeltő és izgalomfokozó, hogy a gyorsan váltakozó jelenetek mellékszereplői némán és mozdulatlanul várnak sorukra legtöbbször a küzdőteret határoló emelvényen. A színpadi mozgás és a néhány konkrét táncbetét is funkcióval bír, helyén van, erősíti a hatást (mozgás: Bodor Johanna).

A szereplők kitesznek magukért. Kocsis Gergely, Ónodi Eszter és Szofja szerepében Jordán Adél egyaránt nagy alakítást nyújt, de leginkább rájuk jellemző, hogy a kezdetektől kitűnő játékukat a második részben nem tudják fejleszteni, továbbvinni. Bányai Kelemen Barna és a Szergejt játszó Fekete Ernő eleinte finomabban hangol, ezért is már eleve markánsan megrajzolt karakterük sikeresebben csúszik át később a parttalan abszurdba. Pálmai Anna (Szása, Platonov felesége) és Staub Viktória (Grekova) is kiegyensúlyozott alakítást nyújt, előbbi végig hiteles, utóbbi erős különcködésével ügyesen igyekszik megalapozni későbbi meghökkentő pálfordulását. Bán Jánosnak (Glagoljev), Dér Zsoltnak (Kirill) és Nagy Ervinnek (Oszip) ezúttal néhány rövidebb, de fontos és hatásos jelenet jut. Dér Zsolt a játékstílusával is igen erőteljesen mutatja meg a generációk közötti távolságot, Nagy Ervin tőle ritkán látható figurát alkot elhivatott alázattal: a féltékenységből előre kitervelt szándékkal is ölni tudó vademberét. Ő is inkább korunk Oszipja: erősen fogyatékos; ha sarlatán áldoktorként jól diagnosztizálom, súlyosan autista.