Jelenetek egy házasságból

A felesége műveit plagizáló férfi és az évekig a férje neve alatt alkotó művésznő konfliktusa az elmúlt években több alkotást inspirált; gondolhatunk például Tim Burton Nagy szemek című életrajzi filmjére, mely a művészi értelemben hosszú évekig kihasznált Margaret Keane festőnő kálváriáját dolgozza fel, vagy a Björn Runge rendezte, a férje mellett évtizedekig szellemíróként dolgozó feleség történetét bemutató A férfi mögött című alkotására. A téma palettáját ezúttal Wash Westmoreland Colette című filmje színesíti, mely érdekes módon egy évben jött ki a Glenn Close főszereplésével készült, nagyon hasonló alaphelyzetre épülő mozifilmmel, s melynek története a svéd direktor adaptációjával ellentétben valós személyeken és megtörtént eseményeken alapul.

A film címszereplője a francia irodalom ikonikus és megkerülhetetlen szerzőjeként számon tartott Sidone-Gabrielle Colette, aki emellett újságíró és pantomimművész is volt, ám a prózaírással szerzett magának igazán nagy érdemet. Az írónő anyagi sikert és népszerűséget hozó könyvei hosszú évekig a férje, Willy (Henri Gauthier-Villars) neve alatt jelennek meg, tehát története kifejezetten vászonra kívánkozó alapanyag, így nem meglepő, hogy korábban már több rendező is megfilmesítette azt. Eddig azonban Colette életéről jobbára csak tévésorozatok, illetve egy mérsékelt sikert arató mozifilm készült, de valamennyi feldolgozta az első férjével kötött házasságának – írói karrierje szempontjából is meghatározó – időszakát. Nincs ez másképp a brit rendező alkotásával sem, mely – szemben a 2004-es minisorozattal – egy nappal sem merészkedik tovább annál a pontnál, ahol Colette a válás és függetlenedés mellett dönt. Westmoreland filmje tehát ebben a tekintetben az előző feldolgozásokat követi, így nagy kérdés volt, hogy alkotása miben tud újat nyújtani a korábban látottakhoz képest.

A brit rendező célja egyértelműen egy női felszabadulástörténet megrajzolása volt, melynek kiindulópontját a regényírás képezi, hiszen ezáltal Colette megtalálja a saját élettörténetének és tapasztalatainak megfogalmazására alkalmas nyelvet. E történet – film szerinti – végpontjának pedig a varietétáncossá válása tekinthető, mely lehetővé teszi számára saját testének és biszexualitásának felvállalását, s a közönség szeretetének elnyerését. Ennek a fejlődéstörténeti ívnek a kedvéért Westmoreland – valamint írótársai: Richard Glatzer és Rebecca Lenkiewicz – egyes eseményeket időben előrébb helyezett a forgatókönyvben (a valóságban ugyanis Colette a válását követően kezd varietékben táncolni), mivel koncepciója szerint ezt az ívet a főhősnő csak a Willyvel való kapcsolatában járhatja be. Ugyanis a férfi az, aki létrehozza a számos nő számára követendő például vagy épp tükörképül szolgáló, s később számos női terméket is ihlető Claudine alakját, aki azonban később túlnő rajta, és saját jogán válik sikeressé. A gond nem a történeti hitelesség bizonyos fokú megsértésében rejlik, hanem abban, hogy az alkotók olyan szálakat kíséreltek meg egy filmbe zsúfolni, melyek külön-külön is elegendőek lennének egy kétórás filmhez. Ezért bár a sokoldalúság hangsúlyozásának szándéka érthető, mégis célszerű lett volna Colette karrierjének egy aspektusára alapozni az alkotást. Erre egyértelműen az íróvá válásának folyamata lett volna a legalkalmasabb, hiszen egyfelől a könyveiben nemcsak egy női tapasztalatok átadására alkalmas írói nyelvet, hanem a konvenciókat megkérdőjelező és átlépő alakokat is teremtett, másfelől pedig a férje árnyékából való kilépésért s a szuverén alkotóként való elismeréséért folytatott harcból ő került ki győztesen. Csakhogy a film éppen a legizgalmasabb résznél ér véget: akkor, amikor Willy a felesége tudta és beleegyezése nélkül eladja a könyvek szerzői jogát, s ezt megtudván Colette elhagyja őt.

Az alkotás második felétől a fókusz a nő pantomimművészi karrierjére helyeződik, míg az írói szál mellékvágányra kerül. Ennek köszönhetően Colette monológja arról, hogy művészileg túlnőtt a férjén, meglehetősen súlytalanná válik, hiszen az írói értelemben vett függetlenedés csak részben ábrázolt folyamatának eredményét is mindössze az epilógusból tudjuk meg – a Willy ellen folytatott per során sikerült bizonyítania, hogy ő a Claudine-regények valódi szerzője és később sikeres, Nobel-díjra jelölt írónővé vált. Ez pedig roppant meglepő annak fényében, hogy Westmoreland ennek a házasságnak az egyén- és sorsformáló történéseit kívánta vászonra vinni, hiszen Colette és Willy magánéleti és szakmai szétválása igen komoly fordulópontot jelenthetett volna ennek a kapcsolatnak az ábrázolásában. A házaspárnak a Claudine-könyvek szerzőségével kapcsolatban kipattant – s a drámaiság megteremtésére alkalmasnak mutatkozó – konfliktusai kibontására, illetve a téma nyomán felmerülő erkölcsi-morális kérdések mélyebb boncolgatására a film nem is nagyon vállalkozik, mert amint erre alkalom adódna, a cselekmény azonnal ugrik egy évet az időben, s ily módon a történet epizódokra esik szét. A brit direktort tehát láthatóan inkább a szexuális kiteljesedés és a patriarchális társadalmi keretek közül való kitörés folyamatának bemutatása érdekelte – melyet azonban következetesen végigvisz –, s a művészi értelemben vett függetlenség elnyerésének témája rendezői koncepciójának csak egy szeletét képezi.

Bár Colette-et mind a magánéletben, mind pedig könyvei alakjainak megformálása során a konvenciók bírálata és átlépése jellemezte, a róla készült legújabb életrajzi film ironikus módon mégis konvencionális és markáns rendezői jegyeket nélkülöző alkotás lett.

Egyes kísérletező direktorokkal – például a Jackie-t jegyző Pablo Larraínnel – ellentétben Westmoreland semmilyen módon nem próbálja átlépni vagy felfrissíteni a műfaj konvencióit, s filmjében a művészi megoldásokkal való kísérletezés helyett, illetve a Tom Hooper rendezte A király beszéde nyomvonalán haladva, inkább két szereplő viszonyának alakulására helyezte a hangsúlyt. A hollywoodi mozifilmekre jellemző fekete-fehér ábrázolásmód helyett azonban több dimenziós figurákként mutatja be a házaspárt, így Willy nem egyszerűen egy velejéig becstelen és zsarnok férj, hanem egy emberi gyengeségeivel küzdő és szuggesztív személyiség, aki az irodalmi divatok tökéletes ismeretében formálja eladhatóbbá felesége könyveit, Colette-et pedig nem egyszerű áldozatként ábrázolja, hanem olyan nőként, aki a nyilvánvaló hibái ellenére is tiszteli a férjét (s annak jóváhagyásával maga is nőkkel folytat viszonyt), s hosszú ideig közös alkotómunkaként fogja fel a Claudine-regények írását. Azonban a film csak az együttműködésük időszakát s a szétválásukhoz vezető történéseket járja végig, pedig a regények szerzőségét illető háborúskodásuk bemutatásával a már említett női felszabadulás-narratíva s közös történetük egyaránt lekerekíthetővé vált volna, illetve egy olyan drámai vonal bontakozhatott volna ki a vásznon, melynek ábrázolására korábban még egyik Colette-filmet készítő rendező sem vállalkozott.

Az alkotás képi megoldásai a Colette-et körülvevő kétféle világot képezik le, melynek során az egyszerű szépséget és romlatlanságot jelképező burgundiai táj festményeket idéző képei váltakoznak a füstös, fényűző, villannyal kivilágított párizsi szalonok, illetve a Moulin Rouge színpadi terének képeivel. A főhősnő jellemfejlődése és öntudatra ébredése e két világ nyújtotta impulzusok kölcsönhatásában valósul meg, hiszen a vidék Colette számára a Claudine-regények írásához szükséges inspirációt jelenti, s eszmélésének helyszínéül szolgál, míg a francia főváros kezdetben a csillogás alatt meghúzódó ürességet és szerepjátszást testesíti meg számára, mely azonban idővel a saját identitás felvállalásának közegévé válik. Ezt a kontrasztot azonban a sötét tónus kizárólagos használata helyett kreatívabb operatőri és látványtervezői megoldásokkal sokkal jobban lehetett volna hangsúlyozni, így bár a film kétségtelenül szépen fényképezett, képi világával és megoldásaival nem igazán tud újat nyújtani a többi kosztümös filmhez képest.

Keira Knightley és Dominic West korrekt alakításokat nyújtanak, és alapvetően jól működő párost alkotnak a vásznon, azonban míg előbbi esetében a túlzott visszafogottság, addig utóbbi esetében az olykor túlzott harsányság szúrhat szemet a nézőnek. Knightley színészi játékából valahogy hiányszik az a szenvedély és szuggesztivitás, mely hitelessé tehette volna az egyediségének, kitartásának és a korlátokat bátran felrúgó viselkedésének köszönhetően ünnepelt személyiséggé váló Colette figuráját. A szándékosan bohémnak és esendőnek megírt Willyt megformáló West pedig olykor már paródiába vagy szatírába illő alakítást nyújt, miközben az alkotás a humor kétségtelen jelenléte ellenére nem ilyen stílussal bír. A mellékszereplőket alakító színészek munkájára nem lehet panaszunk, bár nem nagyon kapnak lehetőséget a kibontakozásra, s ez sajnos még a főhősnő kitörését támogató és előmozdító Missyt (Mathilde de Morny) megformáló Denise Gough esetében is igaz – aki láthatóan többre lenne képes, mint azt a rendelkezésére álló keretek engedik.

Összességben a Colette egy lassú folyású, szépen fényképezett és fanyar humorú alkotás, mely azonban a benne rejlő lehetőségek ellenére kevés újdonságot nyújt a francia írónő életét bemutató eddigi életrajzi filmekhez képest, s mely a markáns rendezői stílus és kellőképpen kidolgozott drámai vonal hiányában a kosztümös alkotások már jól bejáratott megoldásaira épül, erős hiányérzetet hagyva ezáltal a nézőben.