dunszt.sk

kultmag

Ez lesz a POSZT

Szubjektív válogatás-értékelő a pécsi színházi fesztivál elé

Publikus az idei Pécsi Országos Színházi Találkozó programja, a színházi seregszemlét most is június elején fogják rendezni a baranyai megyeszékhelyen. Változatlanul tizennégy előadás alkotja a programot, amelyet idén Gulyás Gábor és Zalán Tibor állított össze: a véglegesített előadáslista lényegében egy év kárpát-medencei színházi termésének legjavát hivatott felmutatni. Ebből az apropóból kívánom áttekinteni az idei POSZT frissen közzétett versenyprogramját, ám korántsem a gyors minősítés vagy a közzétett előadáslista hiányosságainak tételes felsorolása vezérel. Inkább arra szeretnék fókuszálni, hogy milyen esztétikai és válogatási koncepció olvasható ki a frissen közzétett versenyprogramból, amelyek során óhatatlanul közre fognak játszani saját előadásélményeim és ízléspreferenciáim is. Az elmúlt évekhez hasonlóan ugyanis meglepettséget, néhol erős értetlenséget éreztem néhány meghívott előadást illetően, miközben jócskán bekerültek olyan produkciók is, amelyek részvételére nagy összegben mertem volna fogadni.

Kezdjük a meglepettséggel: több olyan színház előadása is meghívást kapott Pécsre, amelyek évek óta nem szerepeltek az egyetlen országos színházi seregszemlén. A számos ok közül az egyik legfontosabb, hogy sem a József Attila Színház, sem a Pesti Magyar Színház nem kifejezetten művészszínházi repertoárt visz, műsorpolitikájukat a szórakoztatás, a konzervatívabb színházi megfogalmazás vezérli. Előadásaik többsége a Nemcsák Károly igazgatta József Attila Színház esetében musical, operett, kellemes matinénak beillő zenés komédia, esetleg klasszikus színmű, művészi kísérletezést mellőző rendezői kézjegy nélkül. Így lényegében oázisként emelhették ki a válogatók Telihay Péter Karenina, Anna című rendezését a József Attila Színházból. Telihay nevét ismerve egyébként a beválogatás korántsem meglepő, kilencvenes évekbeli rendezései a hazai színjátszás akkori esztétikai útkereséseihez szervesen illeszkedtek, s bár az utóbbi években is rendezett a szóban forgó teátrumban, munkái nem váltottak ki széleskörű elismerést. Már csak ezért is különös az előadás bekerülése, az pedig különösen foglalkoztat, hogy a József Attila Színház társulata miként birkózik meg a feladattal (bízom benne, hogy lebontják a prekoncepcióimat).

Nem kevés meglepetést okozott a Nemzeti Színház meghívása, főként a Caligula helytartója című előadásuk esetében, hiszen a gyenge repertoárból két előadás mégiscsak fennakadt a válogatók rostáján. A Szász János rendezte Caligulát kevéssé érzem megalapozott döntésnek,ugyanis Trill Zsolt meggyőző alakítása és néhány érdekes látványelem ellenére az előadás sem játékstílusban, sem a rendezés egészét tekintve nem képvisel az átlagtól (vagy a megszokottól) eltérő esztétikai értéket. Ami ifj. Vidnyánszky Attila Woyzeckjét illeti: szervetlen egység a Nemzeti műsorpalettáján, ugyanis a Büchner-darab erőssége inkább az ifj. Vidnyánszky Attila és Vecsei H. Miklós fémjelezte Sztalker Csoport művészi potenciáljából következik. Ugyanezen sorba illeszkedik a Pesti Magyar Színház A székek című Ionesco-darabja, amelyet Szabó K. István rendezett, benne két, minden túlzás nélkül zseniális színész, Béres Ilona és Fodor Tamás játszik. A Hevesi Sándor téri teátrum szintén nem a merész kísérletezés terepe, ugyanakkor ez az előadás kiemelkedő, hamar híre ment, noha esetében szintén érvényes, hogy nem egy koherens művészi profillal rendelkező színházi műhelyből nőtt ki. Ráadásul egyik színész sem társulati tag, Béres Ilona több helyen is játszott az elmúlt években, Fodor Tamás szintúgy – az ő működése eleve a független színházi lét esszenciája. (Időközben kiderült, hogy A székek mégsem tud részt venni a POSZT-on, helyette A tribádok éjszakája című előadás került be a programba a Pinceszínházból, Kiss Csaba rendezésében.)

További különös folt a programban a Dunaújvárosi Kamaraszínház és a Váci Dunakanyar Színház koprodukciós Ványa bácsija, rendezője az ukrajnai Jaroszlav Fedorisin, aki már nem először dolgozik a váciakkal: négy éve Gombrowicz-ot, két éve pedig egy ’56-os forradalomról szóló előadást alkotott az említett teátrumban. Ugyanakkor a dunaújvárosi színház még igen, a váci alig volt a figyelem középpontjában: előbbi műhely esetében még lehetett értesülni izgalmas előadásokról, Vác azonban fehér foltnak számít. A Ványa bácsiban egyébként vendégművészként Kútvölgyi Erzsébet is szerepel, az pedig különösen foglalkoztat, hogy a magyarországi színjátszás Csehov-fetisizmusa fényében még hány bőrt lehet lehúzni az orosz mester műveiről (természetesen bármennyit, kérdés, hogy van-e értelme). Itt jegyezném meg: ha a tavalyi válogatásban Ibsen (és Brecht)-túlsúly érvényesült, az idein egy markáns orosz hatást fedezhetünk fel. A debreceni Csokonai Színház Dosztojevszkij-adaptációját Idióta címmel Sardar Tagirovsky jegyzi, így Tolsztoj (bár a Telihay-rendezés esetében muszáj pontosítani, ugyanis a Karenina, Anna című előadás Nagy András drámaíró változatán alapul), Csehov és Dosztojevszkij a klasszikus, míg az Örkény Színháztól beválogatott, Szvetlana Alekszejevics művei alapján készült Secondhand című előadással a kortárs fehérorosz próza képviselteti magát.

A Secondhand farvizén rögtön át is térek a versenyprogram problematikusabb részére. Két előadás lóg ki erőteljesen az idei POSZT-programjából: az egyik az Örkény Színházban futó Secondhand, amelyet Bagossy László és Kovács D. Dániel állított színpadra a Színművészeti Egyetem harmadéves rendezőszakosainak bevonásával, a másik pedig a Vígszínházban látható A diktátor, Eszenyi Enikő rendezésében. Előbbi egy korrekt iparosmunka, mindennemű gondolati invenció nélkül, a Chaplin-adaptáció viszont egy, a jogdíjak béklyójától agyonnyomott bulvár-replika, amelyben bár a főszereplő ifj. Vidnyánszky Attila bravúros technikai tudásának teljes tárháza megjelenik, ellenben a benne lévő színészi mélységek a rendezői koncepciótlanság miatt alig jutnak felszínre. Szigorú értelemben A diktátor a rendezői színház és a kommersz határmezsgyéjén táncol, s nem kevés olyan jelenet van, ahol át is csúszik az olcsó bulvárregiszterbe. Tény, hogy komoly nézői kereslet van az ilyen típusú előadásokra, s minden POSZT-on felmerül a válogatással szembeni koherens szempontrendszer kidolgozatlanságának hiánya, így A diktátor esetében különösen foglalkoztat, hogy milyen szempontok vezérelték a válogatókat az előadás beszavazásakor. Nem a szórakoztatással van problémám, sőt: abszolút releváns volt Béres Attila kecskeméti Csárdáskirálynő-rendezésének tavalyi beválogatása Kecskemétről, hiszen az előadásban volt gondolatiság, dramaturgiai invenció, interpretációs merészség. A Víg előadása kapcsán ilyet nem tudnék megemlíteni, s Bagossy rendezése esetében is hamar kifogynék az érvekből: a technikai és a látványmegoldások túltengése ugyanis nem töltik ki a rendezés gondolati magvának hiányait.

Az évad legacélosabb előadásaira átevezve: nagy tétben mertem volna fogadni, hogy a Radnóti Színház 10 című Székely Csaba-ősbemutatója ott lesz a POSZT-on, hozzáteszem,teljes joggal, az évad egyik legjobb előadása, a jelenlegi pesti kínálatból pedig messze kiemelkedik, borítékolhatóan nem fog hazajönni díjak nélkül. A Katona József Színház Rozsdatemető 2.0-ja szintúgy nem okozott meglepetést, a Katona így a tavalyihoz hasonlóan két előadással lesz fesztiválszereplő, ugyanis Hegymegi Máté Jeanne d’Arc című rendezése is meghívást kapott Pécsre. Mindezzel a budapesti előadások idén túlsúlyba kerültek: a tizennégyből kilenc fővárosi színház produkciója (tavaly három volt), emellett három vidéki és két határon túli előadás teszi teljessé az idei programot. A vidékiek közül a már említett debreceni Idióta, valamint a fehérvári Vörösmarty Kartonpapa című előadásának beválogatása azt jelzi, hogy egyes vidéki színházakban nemcsak pillanatnyi kísérletező kedv, hanem valódi műhelymunka gyökeresedik meg, amely művészileg koncepciózusabb műsortervezést von maga után. Tavaly a Vörösmarty szintén szerepelt a POSZT-on, idén a jelzett Tasnádi István-bemutatóval érkeznek.

Csupán két előadás kapott viszont meghívást a határon túlról, ami meglehetősen disszonáns, még akkor is, ha a szabadkai Népszínház a Henry Farrell regényéből készült Mi történt Baby Jane-nel? című előadással, míg a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Molnár Ferenc Az üvegcipő-átiratával (címe: Egy zabigyerek kék háttér előtt történetet mesél) jön Pécsre, előbbit Galambos Péter, utóbbit Radu Afrim rendezte. Ezen a téren tehát bőven van hiányérzetem: sem Kolozsvár, sem a színes marosvásárhelyi színházi paletta egyetlen darabja sem érdemelt pécsi meghívót, a vidéki színházak közül pedig a szombathelyi Weöres Sándor Színház kimaradására tűnik megalapozatlannak. Így Alföldi Róbert A salemi boszorkányok-rendezésének kimaradása nem várt fejlemény, már csak a kitűnő társulat irigylésre méltó dinamizmusa miatt is. Mohácsi János évadrendezéseiből legalább egynek helye lett volna ebben a csokorban, például a szintén szombathelyi Revizor messze kiemelkedő munka (az orosz vonalból sem lógott volna ki), a radnótis Egy piaci nap, illetve az Örkényben futó Patika szintén nagyobb esztétikai téttel bír néhány meghívott alkotásnál. A Patika ráadásul a Mohácsi-formanyelvből adódóan jobban elfedi az Örkény társulatának jelenlegi gyengeségeit, a színészek a különböző karaktertípusokban otthonosabban mozognak az önreflexív játékmódból fakadóan, míg a Secondhand alapján úgy tűnik, hogy az Örkény színészei képtelenek eltávolodni a megszokott karakterregiszterektől. Holott korántsem, ennek lebontásához viszont felül kellene vizsgálni az évek óta bejáratott rendezői kör állandó visszahívását.

A függetlenek közül Kelemen Kristóf Trafóban futó Megfigyelők című rendezésének szintúgy helye lehetett volna Pécsett, így idén hosszú évek után ismét előfordult, hogy egyetlen kőszínházi struktúrán kívüli előadás sem került be a versenyprogramba.. Ezzel nem azt szeretném sugallni, hogy a függetlenek szereplése alanyi jogon járna, ám igencsak hamis képet sugall, hogy ebben az évadban egyetlen egy jelentős előadás sem került ki ebből a szcénából. Ha csak a tavalyival hasonlítjuk össze, Térey János és Regős János válogatása minden bizonnyal karcosabbnak, a határon túli és hazai avantgárd folyamatokra, valamint az alternatív színházi törekvésekre jóval érzékenyebbnek tűnt. Ettől függetlenül a mostani válogatóból kiolvasható szempontok szintúgy legitimek, egyedül a végeredmény – mindennemű értékítélet nélkül – más. A részletes értékelés jöjjön majd a fesztivál alatt, illetve után.