dunszt.sk

kultmag

Kolozsvárott díszdoktor lett Krasznahorkai

Több földrészen voltam már Krasznahorkai László utitársa, Romániában most jártunk először együtt. Voltunk már Szerbiában, Végelnél, Tolnainál, voltunk együtt Prágában Eörsivel és Ginsberggel, Berlinben persze, voltunk Amerikában, Boston, Detroit, New York, és jártunk együtt Japánban, Tokió, Kamakura, Kyoto, örök büszkeségem, hogy egy-egy pihetollnyit segíthettem a Háború és háború, valamint az Északról hegy… és a Seiobo… megszületését. Krasznahorkai a Babeş-Bolyai Tudományegyetem díszdoktora lett, magyarországi íróként az első.

Laci jó utazó, figyel. Nemcsak arra, hogy mikor megy a gép, a vonat, hogyan találni vissza a szállásra, figyel az utitársakra, az útba eső tárgyakra, dolgokra, állatokra, emberekre. Nem az a típusú versenyző, aki unva a környezetet magához ragadja a szót, felteszi az aranylemez B-oldalát (mondjuk), és szép polírozottan elmond valami mindenkit érdeklőt, esetleg lebilincselőt, hogy periférikus látásával nyugtázza a szájtáti arcokat, kíváncsi és kandi vagy éppen meghökkenő tekinteteket, miközben az agy másik meghajtója saját kedvére dolgozhat, nem kell belezöttyenie a vicinálisan helyiérdekűbe. Krasznahorkait érdekli a világ, érdekli a pusztulat, de olvasói jól tudják ezt és talán azt is, amit kolozsvári laudációjában Selyem Zsuzsa író, irodalomtörténész, az egyetem magyar irodalom tanszékének kortárs szakosa említett is, hogy a nemrég elhunyt amerikai esztéta, Susan Sontag a Sátántangó olvasása után Krasznahorkait Gogol vagy Melville nagyságrendű Apokalipszis-szakértőnek nevezte. Amiről persze eszembe jut, mikor ültünk vagy húsz éve a konyhaasztalomnál, segítettem neki kitölteni a Japan Foundation pályázati űrlapját – amivel Kyotóba készült –, és javasoltam, a foglalkozási rubrikába írjuk azt: „író, Apokalipszis-szakértő”. Eleinte ódzkodott, de megnyugtattam: „Laci, karmolni fogják a japók. Előttem a kép, öltönyös bírálóbizottság, eleinte cöcögős fejingatás, majd a boldog felismerés: author, apokaripszu ekszperto, szó desz nee!” Ez megnyugtatta.

Az első formájában 1581-ben alapított felsőoktatási inézmény – majd 1872-ben és 1919-ben újraalapított egyetem, utóbbi időpont a román univerzitász létrejötte, mely jelenleg a Babeş-Bolyai nevet viseli, első alkalommal választott magyar írót díszdoktorai közé. Nem kis eredmény a kisebbségi humaniórák részére, nem kis munka előzte meg, olykor akár harcos formában.

De megtörtént és jó volt.

A Babeş-Bolyai egyetem főépületének Aula Magnájában az egyetem vezetői, szenátusának tagjai ültek tallárban, fővegben. Először az egyetem rektorhelyettese, Soós Anna üdvözölte az universitas luminitásait, az írót és a hallgatóságot, és a rektohelyettes asszony szerint párhuzamosság van a BBTE és a Nemzetközi Man-Booker díjas Krasznahorkai között: mindkettő egyszerre közép-európai és univerzális. Majd Selyem Zsuzsa író, az egyetem oktatója laudálta Krasznahorkai munkásságát. Román, majd magyar nyelvű méltatásában kitért arra, hogy „Krasznahorkai László számára a tradíció soha nem vernakuláris, még ha egy közép-kelet-európai, magyar kisvárosról vagy esőáztatta pusztaságról ír is. Addig részletezi, addig bontja molekuláira a történéseket, hogy a világ egyetemes létezési mintázatait látjuk. Az egyetemes emberi és állati szenvedés mintázatait, ezt mutatja, mert ez látható molekuláris szinten, még New Yorkból is. (…) Krasznahorkai nem éri be a mindennel, és ettől olyan felszabadító őt olvasni románul éppúgy, mint franciául vagy norvégül vagy koreaiul: miután a totális pusztulást tudomásul veszi, képes közelebb menni, még közelebb, míg föl nem ragyog egy tibeti szerzetes horpadt bádogbögréje, vagy egy Mao-egyenruhás kínai művelődési ház nó-előadásán a színésznő rá nem tekint évezredek szépségét és tudását sugárzó szemével. (…) Krasznahorkainál a pillanatra felvillanó szépség úgy irracionális, ahogy az aranymetszés száma.”

Krasznahorkai László székfoglalója felülemelkedett a hasonló jellegű akadémiai cuccok dandárján. Elszámolt az irodalommal ugyanis, saját irodalmával, olvasott, nem írt irodalmával.

Azaz: „néhány évvel ezelőtt szinte zavarba hoztak egy Berlinben készült interjúban annak kapcsán, hogy mondanám el, milyen könyvek voltak nagy hatással rám. Százszor elhangzik ez a kérdés, mikor egy újságírónak semmi nem jut az eszébe, vagy hogy elleplezze a tényt, hogy a kérdezett művésztől nem olvasott semmit, és elébe megy a dolognak, és elkezdi gyilkosan üres bulvárkérdésekkel megsorozni őt, amilyen például a »hogy lett önből író, írt-e verseket kamaszkorában, hogyan próbálták a szülei megakadályozni, hogy író akarjon lenni«, vagy éppen hogy »és mik a kedvenc könyvei«. Általában nem meglepődöm az efféle kérdéseken, hogy ugyanis hogy lehet valaki ennyire ostoba, hanem levernek ezek a kérdések, megsemmisítenek, s mindig elhatározom egy-egy ilyen eset után, hogy soha többé nem állok szóba újságírókkal, hiszen annyira hiábavalónak mutatják mindazt, amit egy művész épít, vagy építgetni igyekszik. De tényleg: mely könyvek voltak rám személyesen a legnagyobb hatással?” Nos összegyűjtötte „a 100 legfontosabb könyvet, mely személyesen a legnagyobb”, és az első helyre – feltételezésem szerint vietnami háborús szocreál – a Vojszkunszkij–Lukogyjanov szerzőpáros Ekipazs Mekonga című munkája került. „Ezt a könyvet ún. kiváló tanulmányi teljesítményéért kapta Krasznahorkai Lacika, 5. osztályos tanuló a gyulai I. számú általános iskolában. Megtudtam belőle, hogy a dolgoknak felületi feszültsége van, és ez az erő tartja össze a dolgokat, a világot – a kérdés máig nem hagy nyugodni. Amúgy a regény kalandregény, szovjet módra.” Szóba került Xenophon, Faulkner és Rilke, hogy Franz Kafka nélkül nem lett volna író, „de gyakran elfelejtem hozzátenni, hogy Hajnóczy Péter nélkül sem”. Hogy Melville-nek köszönheti a tudást, hogy az óceán: közömbös. Hogy Malcolm Lowry iszákos mexikói brit konzuljának története, vagy V. S. Naipaul prózája mennyire megérintette, hogy Beckettről egy régi előadás kapcsán egy takarásból figyelt színészi felkészülés, belehelyezkedés, metamorfózis lenyűgözte. „…ez már nem Helyei László. Ez Pozzo” – gondolta, én Kulka Pozzójával voltam így a Katonában nem is annyira régen. Hogy Camus-től a L’Etranger-t választja („a könyv főhőse valódi testvérem: félek tőle”). Van egy fantasztikus gimnáziumi története még Gyuláról: az angol szakos helyettesítőtanár az Ulysess eredeti, 1922-es példányából minden figyelmeztetés nélkül 45 percen keresztül a helyszínen fordítva felolvasott, örök köteléket létrehozva a triszti ír és a gyulai-berlini-kyotói-new yorki magyar író között. „Pynchon. Bevallom, a barátomnak tudhatom őt, és ez a kegy a legnagyobb, ami egy embert érhet, azt hiszem. Őt tartottam a legnagyobb élő prózaírónak, és ez nem változott azóta sem, hogy megismerkedtünk. A feleségével volt már kapcsolatom régebben, de hittem is, meg nem is, hogy Pynchon tényleg a férje. Amíg egyszer csak fel nem hívott, hogy találkozni szeretne velem. Igazán könnyen összebarátkoztunk, bár nyilván előtte hónapokig körbejárta a kérdést, hogy megbízhat-e bennem. Az említett két műve, mint első olvasmányaim tőle, megmutatták, hogy merre vezethetnek utak a modern kori irodalomban.”

A kérdéses kérdések Pound és Borges (tényleg felette áll-e a zseni a morál középútjának? A nietzschei emberfeletti ember-e a zseni, aki a hópárducok ormairól tekinthet le jóra és rosszra?) említésekor kerültek terítékre. „Pound egy szinte követhetetlen géniusz, akinek döntései világi ügyekben csak géniuszának logikáján belül értelmezhetők. Nem menthetőek – értelmezhetők.” Ezra Pound Mussolini Rómájában őrjöngött a fascio rádiójában a háború alatt, antiszemita volt, de nem náci, Itáliát szerette, nem a kakukkosórát. A költő bűnhődött totalitárius vonzalmáért, ma sem lehet nem említeni megbicsaklását poétikai nagyszerűségének fanfáros dicsérete mellett. A talányok univerzalista novellistája, a filozófiai viccek vak mágusa még inkább talány. „A számomra legnagyobb erkölcsi próbatétel tehát, mint az előzőekből kiderült, nem Pound volt. Hanem Borges. Ismerik bizonyára a történetet, amely arról szól, hogy mindenki megbotránkozására Borges az Allende-féle kormányzás vérbefojtása után elfogadta Pinochet meghívását, s utána egy amerikai újságíró megkérdezte tőle egy interjúban, hogy mégis mivel magyarázza, azaz mivel tudná mentegetni magát, hogy ezt tette. Borges nem értette igazán az újságírót, meg is mondta neki, ekképpen: Maga, fiatalember, rosszul tájékozódott. Maga nem tudja, ki Pinochet tábornok. Én tudom. Elfogadtam a meghívását, s igazán mondhatom önnek, kellemes volt az a közös reggeli. Amit maguk beszélnek, az mind szamárság. Hogy tömeggyilkos meg effélék. Hogy honnan tudom, hogy nem igaz? Onnan, hogy nekem elmondta volna.” Már a délutáni vagy az esti beszélgetésben esett szó arról, hogy vajon mi volt az argentin mester. Gonosz, cinikus, kollaboráns lojalista vagy naiv? Krasznahorkai válasza szerint „naív”.

Mint az ortodox egyházi kar dékánja, az egyetemi szenátus elnöke, Ioan Chirilă az előadás után utalt rá, Nicolae St… már tett hasonlóra kísérletet, amire most Krasznahorkai is vállalkozott: bő száz regénnyel és íróval meghatározni a maga Hinterlandját, édes hátországát a literatúra és a gondolkodásszeretet harcmezején.

Az előadások és a ceremónia után fogadással kedveskedtek a díszvendégeknek és a meghívottaknak a központi épület mellett a Farkas utcában álló Bauhaus egyetemi épület és koncertterem udvarán álló Piramisnak nevezett üvegépületben, melyet ugyan nem I. M. Pei tervezett, mint a Louvre udvarán álló hasonlóságot, viszont jelen volt Cristi Puiu filmrendező, a nevezetes román újhullám beindítója.

Délután ugyanott, az egyetem dísztermében beszélgetés, kérdezz-felelek játék alakult a pilisi író és értői, Selyem Zsuzsa, valamint két bölcsészhallgató, Asztalos Veronka-Örsike és Szabó Attila között. Kacérkodó író-interviewee, Parvulescu az Orlyn, kíváncsi hadak, mélyértelműségre törekvő megfogalmazások pro és kontra, jóleső intellektualizmus. Igen, létezhet. A közönségkérdésekre válaszolva elmondta, azért használja sokszor műveiben az ótestamentum szövegeit, mert egy író szívesen idéz nála jobb szerzőktől.

A formális rész utáni kötetlen beszélgetésben újabb irodalmi ügyeket szálaztak, úgyismint a nemzetközi fordításipar buktatóinak aknamezeje, az ÁllatVanBent című író-festő négykezes műhelytitkai, régi és kortárs magyarok szűkkeblűségei és a Sátán mibenléte. Krasznahorkai kolozsvári díszdoktorsága egy nem magyarországi finanszírozású egyetemen mindenképpen fontos jelzés arra, hogy a magyar nyelvű kultúra a jelenlegi mélységesen kultúraellenes rezsim idején is, búvópatakként akár, képes lehet megőrizni magát a legnagyobb ellenáram esetében is.

Fotó: Balázs Imre József