dunszt.sk

kultmag

Gyöngédek és barbárok

A két hivatalos nyelv közül kazahul nem beszélők számára Kazahsztán kultúrájához az oroszon keresztül vezet az út – ezen a módon nyilván szűkebb keresztmetszetet kapunk a kívánatosnál, és hát mindjárt gond lehet a nevek átírásával: a rendező nevének magyarításához választott írásmód biztosan nem pontos (de még mindig szerencsésebb, mintha az angolt hívnánk közvetítőként segítségül). Jerzsanov neve ugyanakkor francia környezetben bukkant fel mostanában a legtöbbször, hiszen a rendező Cannes vendége volt, ahol a szolid fesztiválsikeren kívül azt is elérte, hogy A világ gyengéd közönye című új filmjét forgalmazzák Franciaországban. Nem itt érnek véget a rendező és filmje francia kapcsolatai, hiszen A világ gyengéd közönye koprodukció, amivel összefügghetnek bizonyos belső utalásai: a cím Albert Camus regényéből származik, amelynek új magyar fordítása Az idegen. Camus és a regénye keltette kapcsolatok felemlítésével máris közel kerültünk mindahhoz, amit ennek a vékony és izzó szemű kazah művésznek a munkája képvisel: A világ gyengéd közönye egyszerre beszél kultúrák ütközéséről és arról, hogy miként érezheti valaki magát idegenként a találkozási felületek valamennyi pontján.

Mielőtt a filmhez kicsit közelebb mennénk, érdemes felidézni azt a közeget, amelyben Jerzsanov – ahogy ez egyik helyen írják: „a kazah film reménysége” – mozog. Országában mostanában kezdte meg kifejteni hatását az a filmtörvény, amelynek bizonyos szándékai és számos eleme ismerős lehet a kelet-európai olvasóknak. A törvény olyan filmkultúrát szándékozik támogatni, amelyet a helyi források minden pátosz nélkül kötnek össze a nemzeti érzésekkel, a nemzeti önismeret erősítésével. A hasonló szövegek szociális tartalmúnak mondanak minden olyan filmet, amely tehát a mozgókép eszközeivel mutatja meg az adott ország múltját és jelenét, a polgárai között ébredő valahai és kortárs konfliktusokat. A nagyjából tizennyolcmilliós országban 2018-ban 52 egészestés nagyjátékfilm készült, ami a filmes élet erejének ha nem is a legfontosabb, de mindenképpen figyelemreméltó jele. Elvileg minden hétre jutna egy hazai bemutató, ha – és itt ugyancsak a mi éppenséggel nyugatabbra fekvő régiónk helyzete villanhat fel – valamennyi film eljutna a reménybeli közönséghez. De nem feltétlenül jut el, ezért emlegetheti a helyi sajtó, hogy Jerzsanov ismertebb külföldön, mint odahaza. A kazah kínálat ugyanis jól érzékelhetően két végpont körül rendeződik: az egyiken találjuk a populáris filmeket, amelyek nagyját a komédiák és a környékbeli nehézfiúk viselt dolgait feldolgozó thrillerek képviselik, a másikon pedig azok a művészfilmek, amelyek az ország eldugott részeibe és kis mozijaiba nem jutnak el, de ezek szerint Cannes-ba igen. Ez a szakadék a közönségfilmek és a szerzői mozi között ismerős lehet akár Romániából is: a jegybevételeket az előbbiek hozzák, a fesztiválszerepléseket az utóbbiak. A kazah elemzők természetesen a két vonulat közötti egyensúlyról álmodnak, hiszen ez a filmkultúra egészséges működésének egyik záloga. A kazah film egyébként sikeresnek mondható, amit érdemes bizonyos történeti összefüggésben nézni: míg 2011-ben nyolcszázötvenezer néző vett jegyet hazai filmre, 2017-ben ez a szám csaknem két és fél millió volt. A háromszoros felfutás sem tudta azonban a hazai termés jegyvásárlásának arányát tizenöt százalék fölé vinni, ami viszont a külföldi filmek túlsúlyát mutatja.

A kazah film nagyvilágban való megjelenése annak a Timur Bekmambetovnak a nevéhez fűződik, akinek a pályája ugyancsak beszédes: az Éjjeli őrjárat rendezője Kazahsztánból indult, de a nemzetközi piacra orosz reklámokkal került, azaz számára az út Moszkván keresztül vezetett Hollywoodba. A 90-es években induló kazah új hullám kialakulásához a hasonló húzónevek természetesen hozzájárultak, de Bekmambetov mögött ott jönnek azok a fiatalok és középnemzedékbeliek, akik a kortárs filmművészetet képviselik: Tulegen Bajtukenov, Darezsan Omirbejaev vagy Ardak Amirkulov – ha a születési évüket nézzük, közöttük mintegy húsz év van. A kazah film a kultúra egészéhez hasonlóan jól érzékelhetően tájékozódik a közép-ázsiai régió – Oroszországból nézve: „közel-külföld” – rokon kultúrái felé: A világ gyengéd közönye például szépen szerepelt a muzulmán filmek fesztiválján Kazanyban, kialakulóban továbbá a török nyelvcsaládba tartozó népek filmeseinek közössége.

Az 1982-es születésű Jerzsanov tehát a kazah alkotók derékhadát képviseli. Külföldön Házigazdák (Hazjajeva, 2013) című filmjével vált ismertté, ez volt a harmadik munkája. A világ gyengéd közönye immár érett alkotót jelez, akiről nyilván hallunk még a továbbiakban. A világ gyengéd közönyének hatása egy olyan együttállásnak az eredménye lehet, amelyről érdemes hosszabban megemlékezni. Arról van szó, hogy a film minden eleme abban a népi kultúrában gyökerezik, amely hosszú évezredek során csiszolta ki a szóbeli és képi elbeszélés fogásait és eljárásait. Valamiféle ráérős, kihagyásokra és ütemes ismétlődésekre épülő elbeszélői modorról beszélhetünk, amelynek meghatározó műfaja a népi énekmondók zenei kísérettel előadott hőstörténete. A film mintha ezeknek a hosszadalmas históriáknak a kései megvalósulása volna, hiszen meséje erősen sematizált: egy szegény lány és egy szegény fiú kénytelen elhagyni a szülőhelyét, hogy egy távoli helyen szerencsét próbáljon – amint ők ketten megküzdenek a számukra idegen vidék értékrendszerével, mérlegre kerül nemcsak az emberségük, hanem annak a kibocsátó közegnek a megtartó ereje is, amely őrzi a jóhoz és a rosszhoz fűződő valamennyi képzetet. A világ gyengéd közönye szereplői ebben a küzdelemben sajnálatosan elbuknak, mert önveszélyes módon átveszik a tőlük elvileg idegen viselkedési mintákat.

„Ez egy rossz terv volt” – mondja a filmbeli Kuandik szerelmének, Szaltanatnak, miután kirabolnak és megölnek néhány embert, majd maguk is áldozatává válnak annak a fegyveres harcnak, amelynek szereplői eredendően nem az ő világuk törvényeit képviselik.

Ez tehát egy tanulságos történet a rossz útra tévedt szerelmespárról, amelyet mintha a tábortűz mellett mesélne el egy vándor történetmondó az ott egybegyűltek okulására. A világ gyengéd közönye ilyen módon valamiféle tanmese a régi időkből. Jerzsanov úgy adja elő ezt a históriát, mint a hasonló parabolisztikus történeteket szokás: a jelenetek statikusan vannak beállítva, a párbeszédek azért mesterkéltek, mert a céljuk nem a lélektanilag hiteles ábrázolás, az amúgy időrendben előadott történetben nagy kihagyások vannak, a szereplők időnként színpadias monológokat mondanak. A film dramaturgiája tehát ugyan dokumentarista alapozású, de a valóságábrázolás nem célja, mert a szereplők nem hús-vér emberek, hanem bábok az elbeszélő kezében. Talán idetartozik az is, ahogy a film hősei mindenféle dramaturgiai vagy szociológiai indok nélkül váltogatják a kazah és az orosz nyelvet – a kazah sajtó azt írja, hogy ez az ország kétnyelvű közönségét célozza, de itt mintha mélyebb oka lenne, olyan idegenséget mutat, ami mindjárt két nyelvben jelentkezik. Végső soron tehát minden a naiv elbeszélők eszközeinek felhasználásával történik, ennek az archaikus látásmódnak a leképeződését mutatják azok a naiv festmények, amelyeket Kuandik, a pár férfitagja hoz létre a filmben. Kuandik szépséges kedvesét, Szaltanát a Nap felé megnyúló alakként ábrázolja: nem valóság ez, de nem is látomás, hanem annak a képnek a kivetülése, amely a reménytelen szerelmesben az elérhetetlen nőről él.

Az a különös helyzet adódik a filmmel kapcsolatban, hogy a Jerzsanov által beszélt népi elbeszélésmód sok eleme egybeesik a modernizmusban gyökerező szerzői film megoldásaival: kihagyások itt és ott, jelzésszerű cselekményvezetés itt és ott, vázlatos környezetrajz itt és ott, metaforikus nyelv a letűnőben levő archaikus kultúrában, illetve a máig meg-megújuló filmes modernizmus kifejezéskészletében. A világok ilyen szellemben való találkozása azoknak a nézőknek okozhat nagy örömöket, akik szívesen közlekednek nyelvek és idegen történetek között – nagyon könnyen kiderülhet, hogy ezek a nyelvek és ezek a mesék közelebb vannak hozzánk, mint gondoltuk volna.

Fotó: Beta Cinema