Az irodalmi koldus manipulatív potenciálja

Ha egyetlen szóba tömörítve kellene meghatározni Marko Čudić kötetének témáját és tárgyát, akkor valószínűleg a fordításnál kötnénk ki, esetleg szűkítve pontosíthatnánk: műfordítás. Nem is tévednénk, pláne ez utóbbival, de a cím azért jobban tükrözi a kilenc szövegbe (esszéisztikus tanulmányba, tanulmányba áthajló esszébe) foglaltakat, az áthangolódás azonban minden esetben a műfordítás kapcsán és apropóján merül fel. Pontos tehát a cím, és ugyanilyen pontos az előszó is, azt kapjuk, amit a szerző ott megígér, tehát az évtizedesnél hosszabb műfordítói tapasztalatnak és az egyetemi oktatói létben gyökerező elméleti érdeklődésnek az együttes lenyomatait, és nem elsősorban transzlatológiai elmélkedést. Munkásságát és munkavégzésének helyét (a belgrádi magyar tanszék) ismerve pedig nyilvánvaló, hogy a szerben és a (fogalmazzunk most így) délszláv nyelveken lesz a fókusz, avagy: abba az irányba történik a hangolódás, a hatás pedig esetenként visszahatás.

A kötet előnye egyben a hátránya is, mégpedig az, hogy 2004 és 2018 között született, illetve publikált szövegeket fésül össze. Egyfelől tehát sokfelé ágazik a figyelem, többféle szempont kerül elénk, más- és másféle elemzések, gondolatfuttatások, másfelől azonban emiatt nyilván kevéssé koherens a kötet egésze, magyarán: érezhető, hogy nem egy könyvnek készült. Amire mondhatná rögtön a szerző, hogy ezt pontosította is az előszóban, ez volt a koncepció – és igaza van. Annál is inkább, mert nem zavaró mértékű ez a sokszerűség, sőt. Merthogy kompenzál az ismertgazdaság, amelynek legjobb fokmérője talán a kötetvégi névmutató lehet: arányát tekintve meglehetősen hosszúra nyúlik egy 177 oldalas kiadványhoz képest.

Konkrét és általános, gyakorlati és elméleti szintetizálásának terepe az Áthangolódások: a saját tapasztalatok révén a szerző úgy tekint a kollégái által átültetett művekre is, hogy átlátja és az olvasó számára is átvilágítja az adott fordítói szituációt, rá tudja vonatkoztatni, hozzá tudja igazítani a teoretikus megközelítéseket. Több esetben világosan elkülöníthető keretet is ad a mélyebbre ható elemzésnek a szövegen belül, mint ahogyan A Sorstalanság szerb fordításáról című esetében is. Az akár bevezetésként is meghatározható alapvetést követően olvashatjuk: „Mielőtt még belemélyednénk Aleksandar Tišma fordítói megoldásainak részletes taglalásába, vessünk egy pillantást a két alkotó (Tišma és Kertész) néhány életrajzi és poétikai közös jellemzőjére” (68.). Ahogy ebből a mondatból is tükröződik, a jelenség vizsgálatát több szempontból is körüljárja, mielőtt belebocsátkozna a mikroszintű, akár lexikális megoldások vizsgálatába, az esszéisztikus megszólalásmód pedig lehetővé teszi, hogy esetenként értékítéletekbe futtassa ki az elemzést: „A mű retorikai funkciójának szempontjából tehát Aleksandar Tišma megoldása telitalálatnak látszik” (71.).

A szerző kiváló forrásnyelvi és célnyelvi, vagy pontosabb lenne talán azt mondani, hogy forráskultúrai és célkultúrai tájékozottsága evidencia, olvasás közben azonban újra és újra egyfajta tanármagatartást véltem kiérezni a gondolatvezetésből. Mintha Marko Čudić egyetemi előadásán ülnék, de nem a bevezetés az alapvetések alapvetéseibe kurzuson, hanem már mondjuk végzősként, és rálátást kapnék a tanár úr kutatási területébe, méghozzá úgy, hogy nem hagy az út mentén, amiért esetleg kevéssé vagyok tájékozott, kitartó lábjegyzeteléssel és információdömpinggel tágítja a látóköröm, de nem érdektelenségig szétszálazva a tárgyat. Például a már említett Sorstalanság-fordítás esetében rámutat egyebek mellett arra is, hogy „Tišma még jóval a Magyarországon egyébként eléggé mellőzött Kertész Nobel-díja előtt megérezte, hogy páratlanul jelentős alkotásról van szó” (58.), vagy máshol (az Utas és holdvilág kapcsán) kommentárral látja el saját értelmezői tevékenységét, konkrétan, hogy egy viszonylag nagy olvasottságú fordítás esetében a kritikus „hiába is próbálná szőrszálhasogató ünneprontással megkérdőjelezni a fordítás mondatról mondatra haladó hűségi fokát” (84.).

Tehát elsősorban a bhsc (bosnyák, horvát, szerb, montenegrói) nyelvek, illetve a hozzájuk kapcsolódó kultúra befogadói közegként való vizsgálata a kiindulási pont, azonban a fordítással és annak hatásmechanizmusával kapcsolatban ennél messzebbre mutató következtetések, megállapítások is helyet kapnak. Végső soron tehát a kulturális transzfer kötete ez, az említett nyelvi közeg(ek)re és irodalmi régió(k)ra specializálva.

Annál is inkább indokoltnak tűnik a már korábban megjelent szövegek kötetté való egybefűzése, mert nem fordításkritikák, -elemzések, -firtatások sorozata ez: a különböző irányú szövegek együttes értelmezése teszi lehetővé az olvasó számára nemcsak a magyar irodalom szerb (vagy bhsc nyelvi) recepciójára, hanem a kulturális alakulásfolyamatok jelenségére való rálátást. Részletesebb képet kapunk a Tišma- vagy éppen a Danilo Kiš-jelenségről, Sava Babić meg Vickó Árpád néhány fordításáról, illetve egy-egy konkrét műről (Aranysárkány; Sorstalanság; Utas és Holdvilág; M. L., a gyilkos; Az ellenállás melankóliája stb.), de a többrétűség jegyében bekerülhetett a Híd folyóirat tematikus kronológiai áttekintése is, és így olyan jelenségek is felvillannak, amelyek fontos rokonai magának a fordításnak, ám egy szigorúan textusközpontú elemzésnél a háttérben maradnának. Bányai Jánosra hivatkozva felmerül az önfordítás ügye („lehetetlen, hogy az ember saját művét lefordítsa, ehelyett inkább újat hoz létre” [107.]), Kiš kapcsán a mű kiválasztásának kérdése („Nehéz azonban elképzelni, hogy a Forum… szerkesztői bizottságának ne lett volna éppenséggel semmi beleszólnivalója a fiatal belgrádi költő válogatásába” [10.]). A Kertész-fordítás vonatkozásában az ideális fordító problémája („a jó fordítás előfeltétele nemcsak az, hogy a fordítandó mű ne csak szellemileg álljon közel a fordítóhoz, hanem nyelvileg is, stílus szempontjából is” [70–71.]), Babić említésekor pedig a menedzselés ügye („a magyar irodalmi köztudat számára szinte teljesen ismeretlen, csak képzőművészként számon tartott alkotónak, a szerb kultúrában megpróbál nevet csinálni” [103.]). És feltűnik az a jelenség is, amely a fordítói munka lezárulta után következik, a recepció: „A belgrádi kritikus a kor szelleme szerint szimbólumokban gondolkodik, Sárszeget a mindent és mindenkit a maga silány szintjére lehúzó porfészek szimbólumaként látja” (113.). A fordítás félrecsúszó értelmezése pedig Čudić szerint akár negatívan is visszaüthet, a fordító „mint kifejezetten textuális olvasó” azzal szembesülhet szerinte, hogy problémamegoldása nem kap támogatást, sőt „nem hat rá biztatólag” (115.) a nem megfelelő reflexió. Innen pedig egynéhány lépésre találjuk a negatív végletet, a kudarcot.

Ezt a kudarcot egészen különleges, kísérletszerű módon tárgyalja Čudić egy külön esszében, felvéve a fordítással próbálkozó személy pozícióját. Az értekezés, illetve a kísérlet tárgya a Valse triste, Čudić pedig egyértelműen fiaskónak kiáltja ki a fordításra tett próbálkozását, és sorról sorra vizsgálja felül az átültetéskor hozott döntéseit. És ezután következik a fordulat: „A bölcsész, aki nem költő, úgy látszik, nem tud igazából verset fordítani. Költőhöz kellene tehát fordulni” (130.). És fordul is, nagybátyjához, a költő Predrag Čudićhoz, aki a fordítói rejtett kamera áldozata lesz, mert nem tud arról, hogy fordítását egy elemzéshez használják majd fel, amelynek végkövetkeztetése, hogy „a költői érvei és intuíciója versfordítás terén ismét látványos diadalt arattak a bölcsész megfontolásai fölött” (133.). A két Čudić közül Marko az értelmezéskor kegyesen vissza is fordít, ennek pedig azért van jelentősége, mert vannak olyan esetek, amikor hátrányba kerül a szerbül nem tudó olvasó, hiszen hiába kapja meg a magyar eredetit, bizonyos esetekben csak sejtheti, hogy a szerb megfelelő miből is tevődik össze pontosan. Mindesetre merem azt feltételezni, hogy ez nem ölt olyan mértéket, hogy nagyban csorbítaná a befogadói élményt. És ha itt esetleges mínuszokról szólok, akkor mindenképp rá kell mutatnom az extrapluszokra is. Például az olyan közéleti vonatkozású digressziókra, mint az a fordítói megoldás, hogy egy kínos szituációban levő szereplő Zoran Đinđić volt miniszterelnök gyilkosának nevét kapja meg: „vajon bosszút állhat-e a fordító legalább egy picit valamiért azzal, hogy egy Zvezdan nevű illetőt ilyen helyzetbe tesz” (163.). És még inkább rá kell mutatnom a Marton László-fordítással kapcsolatos szövegben (is) fellelhető kiváló hasonlatokra és meghatározásokra. Itt lesz ugyanis a fordítás folyamata sakkpartivá, a fordító pedig csalóvá. Meg koldussá.

A címben már megsúgtam, hogy nem is akármilyen, hanem manipulatív, sőt metamanipulatív koldussá. Talán tartozom annyival, hogy ha már így visszaéltem ezzel a definícióval, akkor hosszabban idézve elspoilerezem. De inkább mégsem teszem, mert egységben kell látni és értelmezni a kötetet, ennek a meghatározásnak az elhelyezése sem véletlen, hogy a kötetet záró szövegben tűnik fel. Annyit csak, hogy miután Marko Čudić direkt rámutat erre a bizonyos manipulációs potenciálra, joggal kiálthatnánk fel, hogy akkor bizony mi magunk megyünk utána a dolognak, azaz megnézzük az említett fordításokat, patikamérlegre tesszük minden lefordított szavát, és ezzel az esetleges metamanipuláció mértékét is. Ezzel fel is virágozna a fordításkritika (egy idillben legalábbis biztosan). Addig is és ahhoz is: kiindulópont és iránytű lehet az Áthangolódások.