dunszt.sk

kultmag

A lomok belső szabályrendszere

Van az a fajta színház, ami után a néző bosszús. Vagy zavarban van legalábbis: Nem is történt semmi. Most ez akkor miről szólt? Érteni kéne? Hogy kéne érteni?

Harold Pinter legtöbbet játszott abszurd drámája eleve garantálja ezt az utóérzést, és az eredeti szöveget se Totth Benedek friss újrafordítása, se Alföldi Róbert rendezése nem írta alapjaiban újra. Az tehát, amit várhatunk az előadástól, ennek a háromszereplős zárt világnak az idegtépő mozdulatlansága és megoldatlansága. Ezt meg is kapjuk. Legfeljebb a vártnál több a retró pornóújság a színpadon.

Egy ház, két testvér és egy befogadott idegen – A gondnok  ennyiben össze is foglalható különösebb tartalmi veszteségek nélkül. Az idegen megjelenik, beköltözik, megveti a lábát a házban, aztán mégiscsak mennie kell. Két felvonás alatt sem tudunk meg szinte semmi többet, a darab idősíkja, az aktuális szándékok pont olyan homályosak, mint a szereplők múltja. Miért fogadja be magához a házban egyedül élő Aston (László Zsolt) a hajléktalan Daviest (Schneider Zoltán)? Mit akar Daviestől Aston öccse (Pál András), aki időről időre felbukkan a házban? Miért teszik meg egymástól függetlenül mindketten a lerobbant ház gondnokának, mikor kezdettől nyilvánvaló, hogy Davies semmilyen munkát nem végez majd el? Mi igaz Davies folyamatos sztorizásaiból, kifogásaiból és magyarázkodásaiból, honnan jött ez az ember, hogy jutott ide, ki ő egyáltalán? Tényleg Mick a ház tulajdonosa? Egyáltalán testvéri kapcsolatban van-e a két testvér?

A rendezés nem akar válaszokat adni, sőt mintha kimondottan arra menne, hogy további kérdéseket tegyen fel. A felelősség szinte teljes egészében a három színész vállán nyugszik:  képesek-e a három férfi alakján és egymáshoz viszonyulásaikon keresztül megtölteni tartalommal a hézagokat? Képesek.

László Zsolt játékából már az első néhány perc után nyilvánvaló, hogy Astonnal valami nem stimmel. Jön-megy, folyamatosan pakolászik, Kálmán Eszter furcsán meztelennek látszó színpadát ő rendezi be az elején, míg a takarás fedetlenségét és a pókhálós vízvezetékcsövek kazánházi hangulatát háttérbe nem szorítja a szedett-vedett berendezés. Kívülről semmilyen rendezőelv nem fedezhető fel Aston életterében, giccses kacatok és a legelképesztőbb szerszámok és gépek hevernek a beázott tető miatt kirakott esővízgyűjtő edények között, ő azonban mindent azonnal megtalál, mindennek tudja a helyét, a kulcsait például a hűtőben tartja egy steril dobozban. Van tehát valami rendszer, a szüntelen pakolás ellenére statikusnak hat a színpad, és ez egyértelműen az ő világa. Megszokjuk a lefóliázott arany Buddha-szoborból és a tengerparti fotóból álló házioltárt pont úgy, mint azt, hogy Aston ilyen. Furcsa. Üres derűvel, rezzenéstelenül hallgatja végig vendége megállíthatatlan szövegelését, ő maga alig beszél. Elméletileg a ház felújításán kellene dolgoznia, de előbb mindenképp egy fészert szeretne felépíteni, bár láthatóan erre sem különösebben motivált, az érdeklődési körét főként a konnektorba bámulás és a különféle fűrésztípusok, illetve ezek ötletszerű beszerzése teszi ki.

Daviest egy kocsmai összetűzésből mentette ki, és nemcsak befogadja, hanem cipőt és pénzt is ad neki, vállalkozik az ott hagyott holmija elhozására – majd sajátos logikája alapján annak hiányában vesz neki egy másik, természetesen női táskát –, és a gondnoki pozíció felajánlásával lehetőséget kínál a maradásra. Ezalatt azonban annyira érzelemmentes és távoli, hogy nem is segíteni vágyásnak, inkább csak egy újabb különc vonásának tűnik ez a felkarolás. Ennek a bizarr normálállapotnak a váratlan, megrázó monológja vet véget, amelyből kiderül, mégsem ez az alapbeállítás, korábban Aston nem volt ilyen, valamikor színes volt, sokat beszélt. Még felnőttkora előtt diagnosztizálták nála a skizofréniát, amelyet akarata ellenére elektrosokkal is kezeltek, akkor vált ilyenné, lelassult a gondolkodása.

Ez a vallomás fordulópontot jelent. Davies, aki eddig úgy-ahogy hálával és valami óvatos tisztelettel viszonyult hozzá, innentől kezdve az elmebeteget látja benne, akire – mint ahogy a bevándorlókra is – végre a saját helyzetéből is lefelé tekinthet. Schneider Zoltánnak jól állnak ezek a harsányan komikus, otromba, de elesett figurák, az alakításából lassan bontakozik ki a nagydumás fickó mögött megbújó idős hajléktalan kiszolgáltatottsága. Végig úgy fogadja az önkéntes segítséget, mintha ő osztana kegyet, fenntartásokkal, kritikusan, de nyilvánvaló, hogy bármit megtenne a túlélésért, kritikátlan élősködése hol ellenszenves, hol sajnálatra méltó képet fest. Ameddig Astontól várja a helyzete megoldódását, addig hozzá lojális, de amint kiderül, hogy a ház esetleg Mické, hozzá kezd dörgölőzni, sőt lényegében megpróbálja átvenni Aston helyét az öccse életében. Nem világos, kicsoda ő, talán a neve sem valódi, talán munkája se volt, tizenöt éve valaki másnál vannak az okmányai, ha ugyan léteznek. Kálmán Eszter szimpla munkásjelmezei nála szimbolikus jelentőséggel bírnak, a loncsos műszőrme, a bordó bársonyszmoking és a gondnoki kék munkáskabát a „pozícióját”, egzisztenciája alakulásának stációit jelenítik meg.

Pál András kicsit rosszarcú, rámenős Mickje eleinte úgy tűnik, két lábbal áll a földön, tele van tettvággyal, ötletekkel, kezdeményezőkészséggel. Kiszámíthatatlan változékonysága és felpörgött habitusa alapján azonban legalább olyan könnyen lehetne pszichiátriai beteg, mint a bátyja. Őt azonban nem terheli a diagnózis, a másik két férfihoz képest ő valaki, kisteherautója van, építőiparban dolgozik, övé a ház, ha nem is egészen normális, mindenesetre magasan funkcionál a külvilágban, és csak időnként látogat el ebbe a zárt rendszerbe. Viselkedése tükrében viszont a különbségtétel normális és nem normális között mégis finoman önkényesnek érződik.

Mindhárman többé-kevésbé a maguk külön dimenziójában élnek, mindannyiuknak van egy afféle rögeszméje, refrénje, Astonnak a fészer, Daviesnek az iratai visszaszerzése, Mick számára pedig a ház felújítása. Ezek azonban nem valódi célok. Micknek minden részletre kiterjedő tervei vannak ugyan, és láthatóan tényleg akarja a renoválást, az azonban végső soron semmin nem változtatna – csak eleinte beszél az eladásról, aztán elejti, hogy ketten laknának ott utána is. Aston esetében a fészer megépítése az ő nyugodt, statikus világának a része, a cél maga a folyamatos készülődés. Davies minden nap elindulna az irataiért, de ez inkább csak időnyerésként működik, nincs valódi motivációja, és könnyen lehet, iratai sincsenek.

A dráma alapvető kérdése, hogy tulajdonképpen mit is akar Aston és Mick Daviestől. A „gondnok” egyfajta érintkezési felületként, közvetítőközegként működik a két testvér zavaros hatalmi és talán érzelmi dinamikájában. Csak nagyon rövid ideig vannak mindhárman egyszerre a színen, a két testvér pedig kettesben soha, mindketten Daviesen keresztül kommunikálnak egymással. Színészileg tehát Schneider Zoltán a „a főszereplő”, valójában azonban a darabot Aston karaktere uralja. A ház tulajdonjogtól függetlenül az ő uralma alatt van, az ő belső rögeszme- vagy kényszerrendszere szabja meg a tárgyak helyét és a többiek mozgásterét. Még Daviest is majdnem úgy hozza magával, és helyezi el a szobában, mint a dédelgetett Buddha-szobrot. Kívülről nem átlátható a gondolkodása, mégis képes elérni, hogy bevonódjunk, és Davies felfedezőútja a lakásban eretnekségnek hasson.

A jelenléte érezhetően megbolygatja a megszokott mozdulatlanságot, nem igyekszik alkalmazkodni, nem engedelmeskedik az Aston saját, védett világát uraló szabályoknak, tiltakozik az állandó szellőztetés ellen, aztán egyenesen ágyat akarna cserélni vele – az előadás magával visz annyira ebbe a rugalmatlan belső szabályrendszerbe, hogy lássuk Davies magatartásának az elfogadhatatlan mivoltát. Hiszen még Mick is mintha a bátyja törvényeit szolgálná, és amint Davies vendégből és csapattagból betolakodóvá válik Aston szemében, Mick is azonnal eltávolodik Daviestől. László Zsolt és Pál András játéka megteremti azt a közeget, ahol Davies, aki kezdetben a külvilág tekintete, a normalitás sajátságos mércéje volt, kakukktojás lehet. És miközben Davies folyamatosan Aston elmebetegségéhez kanyarodik vissza a konfliktusban, a másik kettő pont nem az ő könnyen kínálkozó gyenge pontjait, az otthontalanságát és a dolgozni nem akarásárát veszi célba. Nem, Davies egyszerűen büdös. Furcsa. Egyszóval: más. Nem idevaló.

És ahhoz képest, miket hajlamos tenni a társadalom azokkal, akik nem illenek a képbe, Aston világa könyörületes, beéri azzal, hogy eltávolítja a nem odavalót. Van valami érzelemmentes, magától értetődő önelégültség abban, ahogy Aston a végén az új szerzeménynek látszó arcszolárium előtt sütkérezik, mialatt Davies előbb alkudozik, aztán rimánkodik, végül feladja. Aston még a saját traumáját feltáró monológban sem tűnik igazán sérülékenynek, és a birodalma most sem rendült meg, egyszerűen csak Davies nem illett a gyűjteménybe.

A gondnok végső soron nem akar mondani semmit, és talán nem is mond, ellenben sok mindenről hallgat sokatmondóan. Lapraszerelt színházi élmény, amit a függöny után majd otthon összerakunk – vagy nem.

Harold Pinter
A GONDNOK
Fordította: Totth Benedek
DAVIES: Schneider Zoltán
ASTON: László Zsolt
MICK: Pál András
Díszlet-jelmez: Kálmán Eszter
Világítás: Vida Zoltán
Zene: Födő Sándor
Ügyelő: Kónya József
A rendező munkatársa: Hatvani Monika
Rendező: ALFÖLDI RÓBERT
Bemutató: 2019. február 24.
Fotó: Dömölky Dániel