dunszt.sk

kultmag

Az ihlet szikrái

A mára klasszikussá vált irodalmi művek filmre adaptálása mellett számos olyan életrajzi alkotás született, melyek az adott alkotó művének keletkezésére fókuszálnak. Gondolhatunk például a Pán Péter születését bemutató Én, Pán Péterre, a Micimackó-regények háttértörténetét feltáró Viszlát, Christopher Robinra, a legendás angol detektív alakját inspiráló életrajzi eseményekre koncentráló Sherlock Holmes és Arthur Conan Doyle furcsa esete című tévéfilmre, vagy a hamarosan mozikba kerülő Tolkien című filmre, mely az író-filológus-nyelvészprofesszor írói világát ihlető eseményekre fókuszál. Az ilyen tematikájú alkotások egyfelől színfoltot hozhatnak az életrajzi filmek műfajába, másfelől azonban az alkotókat nagy kihívás elé állítja az írói munka érdekfeszítő megjelenítésének feladata. Bereményi Géza úgy véli, hogy az írás folyamata egy filmben egyenesen feldolgozhatatlan, ezért az írókat véleménye szerint csak idegbetegséggel vagy a fogalmazás mámorával küszködő alakokként lehet ábrázolni. Bár ez az álláspont vitatható, az mindenesetre igaz, hogy a legtöbb esetben pont az alkotói folyamat bemutatása válik az ilyen típusú alkotások legkevésbé sikerült részévé, hiszen az írókat rendszerint egy papír vagy írógép fölé görnyedő emberként jelenítik meg.

Ugyanezekkel a nehézségekkel kellett szembenéznie a tavaly bemutatott Mary Shelley rendezőjének, Haifaa Al-Mansournak is, aki életrajzi filmjében a számos feldolgozást megélő, s műfaji viszonyítási pontként kezelt Frankenstein, avagy a modern Prométheusz születési körülményeit kívánta bemutatni (habár a Frankenstein születése alcímet csak a magyar fogalmazó kapcsolta a címhez). Ez még önmagában nem jelentene újdonságot, hiszen korábban már több rendező is feldolgozta a Byron svájci villájában összegyűlt társaság unaloműző irodalmi kihívását, mely Mary Shelley-t a regény megírására ihlette. A Gótika, avagy a szellem éjszakája (1986) a felfokozott idegállapot szülte rémisztő történésekkel küszködő szereplőkként ábrázolja a tagokat, a Szél hátán (1988) a Mary teremtette, valóságban is életre kelő, s áldozatokat szedő szörnyeteg rémtetteit mutatja be, míg a Haunted Summer (1987) a villa lakói közt létrejövő kapcsolati dinamikára koncentrál. Bár ez az írónő számára meghatározó svájci látogatás AlMansour filmjében is szerepel, a résztvevők által kötött fogadás ebben az esetben csak egy a mű létrejöttét ösztönző mozzanatok közül.

A cselekményvezetés egyértelműen a fejlődéstörténet sémájára épül; a tinédzserlánynak el kell hagynia az otthonát, hogy olyan tapasztalatokat szerezzen, melyek hozzájárulnak önmaga megismeréséhez, értékrendjének kialakításához és felnőtté válásához. Mary Shelley élete különösen alkalmasnak bizonyult egy ilyen narratívához, hiszen a nős Percy Shelley-vel való szökését követően olyan életet élt, mellyel alaposan felrúgta az akkori konvenciókat, emellett már fiatal évei során is számtalan személyes tragédia érte. Az otthon elhagyásának motívuma ráadásul ebben az esetben a saját írói hang megtalálásához is elengedhetetlenül szükséges mozzanatként jelenik meg. Míg a valóságban maga Mary Shelley fogalmazott úgy könyvéhez írt előszavában, hogy a Frankenstein megírását megelőző években inkább csak imitálta mások stílusát, addig az alkotásban kora egyik legjelentősebb írójának/gondolkodójának tartott apja vélekedik így, s mutat rá a saját stílus megtalálásának szükségességére, tehát ily módon Mary otthonról való elküldése még inkább erősíti a film fejlődéstörténeti narratíváját, mely azt mutatja be, hogyan válik a kezdetben anyja sorsát és nevét tükröző kamaszlányból Mary Shelley-vé, az elismert írónővé.

Az alkotás az előbbiekből adódóan a főhősnő egyén- és sorsformáló, s főként a Shelley-vel folytatott kapcsolatából származó tapasztalatokat állítja be a Frankenstein fő inspirációs forrásaiként, de a forgatókönyvet jegyző Emma Jensen és Haifaa Al-Mansour az életrajzírók által valószínűsíthetőnek tartott élményeket is beépítették a történetbe. Ilyen például Henry Fuseli A rémálom című festménye – mely egyébként a Gótikában is feltűnik, sőt a film egyik poszterén is szerepel –, mely minden bizonnyal a regény egyik gyilkossági jelenetét inspirálta, a galvanizálás mint a halottak életre keltésével kecsegtető módszer bemutatása, vagy az írónő látomása a szörny letakart teste felett álló tudósról. Az alkotás egyébként igen tudatosan építi fel Mary halottak feltámasztását érintő, illetve a szörny megalkotásához is hozzájáruló érdeklődését és vágyait; gyerekként a temető a menedékhelye, édesanyja sírja mellett írogat, érdeklődést mutat a szellemidézés és a galvanizálás módszere iránt, álmában pedig elhunyt gyermekét életben találja. Azonban megjegyzendő, hogy a művet ihlető, a könyvben is visszaköszönő mozzanatok felismeréséhez a regény szövegének ismerete is szükséges, hiszen e nélkül a néző kevésbé tudja értékelni ezek cselekményben való apránkénti és néha egészen észrevétlen módon való elhelyezését.

Bár a film bizonyos fogásaiban megidézi a gótikus történetek világát, alapvetően mégsem a felfokozott képzelet szülte horrorisztikus tapasztalatokat jelöli meg a Frankenstein elsődleges ihletőjeként. Ennek megfelelően a lény a mű koncepciójához hűebb módon tűnik fel; míg ugyanis az egyes – főként hollywoodi gyártású – produkciók általában maximálisan démonizálják s puszta élvezetből gyilkoló lélektelen szörnyként mutatják be Victor Frankenstein teremtményét (akire ráadásul sok esetben és tévesen a tudós nevén hivatkoznak), addig ebben a filmben a lény a magány, a kitaszítottság és a rossz bánásmód miatt eltorzult lélek metaforájává válik.

Az alkotás legnagyobb erőssége kétségkívül a regényírás folyamatát bemutató montázs, melyben az egyes emlékek egymásra tolulásával párhuzamosan hallhatjuk a szörny regény végi monológját, mely egyúttal Mary saját érzelmei és fájdalmai megfogalmazásaként tűnik fel. Az írónő ennek során olyan, nem kizárólag a lényhez vagy a regény világához köthető emóciókat fogalmaz meg, melyekben a könyv akkori és mai olvasói egyaránt a saját érzelmeikre ismerhetnek. Emellett pedig ez a jelenet párhuzamot képez a film eleji, sikertelen írói szárnypróbálgatásokat bemutató szcénákkal, melyek során Mary még klisés és más íróktól kölcsönzött beszédmódban ír, míg a történet végén egy saját emóciókból táplálkozó, eredeti stílusban írt regényszöveget hoz létre. Épp emiatt sajnálatos, hogy az alkotók nem helyeztek nagyobb hangsúlyt az alkotáslélektani folyamatok megjelenítésére, hiszen ezáltal a Mary Shelley újabb színnel gazdagíthatta volna az irodalmi művek keletkezésére fókuszáló életrajzi alkotások palettáját. Emellett pedig sajnos ennek a jól sikerült jelenetnek az erejét gyengíti Mary film végi, szerelméhez intézett monológja, melyben szájbarágós stílusban fejezi ki azt, amit az említett szcéna maximálisan át tudott adni  azt, hogy az átélt szenvedések és tapasztalatok járultak hozzá íróvá válásához és regényének megírásához.

Ugyancsak hiányérzetet okozhat a nézőben az írói érvényesülés szálának felszínes kidolgozása. Al-Mansour filmjében ugyanis – Wash Westmoreland Colette-jéhez hasonlóan – itt is felmerül az írónők érvényesülési nehézségének kérdése, hiszen Mary regényét egyes kiadók nem tartják tisztességes nőhöz illő műnek, ezért csak név nélkül hajlandóak kiadni, mások pedig egyenesen Percy Shelley-nek tulajdonítják a könyvet. (A plágium kérdése ráadásul még dr. Polidori esetében is felmerül, hiszen az általa írt történetet Byron a saját neve alatt adta ki, s bár később sikerült elérnie, hogy a költő elismerje az igazságot, még ezek után is sokáig az ő nevéhez kapcsolták Polidori könyvét.) Azonban az ennek nyomán felmerülő erkölcsi-morális kérdések vagy épp a női írók publikálási nehézségeinek mélyebb boncolgatására ez a film sem vállalkozik, mert eleve túlságosan későn behozott szálként szerepel a cselekményben, holott erre igazán izgalmas drámai vonalat lehetett volna építeni. Ezen hiányosság oka a történet zsúfoltságában keresendő, hiszen a film egyszerre kívánja bemutatni Mary és Shelley kapcsolatát, a konvenciókat felrúgó életvitelből adódó társadalmi marginalizációt, a nők problematikus társadalmi helyzetét, egy regény genezisét, valamint a kiadatás és a saját szerzőség elismertetése során felmerülő nehézségeket. A történet ilyen formában sokkal jobban működne egy tévésorozat keretei között, hiszen abban sokkal több idő jutna az egyes szálak kibontására, valamint a szereplők közti viszony ábrázolására, mint egy feszesebb cselekményvezetést igénylő mozifilmben.

Az alkotás képi és zenei világa egyaránt megidézi a romantikára jellemző stílust; a sötét tónusú s a kor ikonikus festményeit felidéző képi kompozíciók, illetve a kor és a szereplők érzésvilágát (kiábrándultság, illúzióvesztés) pontosan leképező ködös-borongós-esős időjárást, valamint a festői szépségű természeti jelenségeket megörökítő beállításokat remekül kiegészítik az érzelmi hullámzást kifejező dallamok és a sokszor patetikus stílusú nagyzenekari tételek. Az atmoszféra kialakításához ezek mellett a kor legismertebb verseinek történetbe emelése is hozzájárul; a szereplők ugyanis különböző költemények soraival fogalmazzák meg egymás vagy épp önmaguk számára érzelmeiket és lelkiállapotukat. Bár a filmre összességében nem az újító művészi megoldások jellemzőek – melyek használata a nem konvencionális életet élő főhősnő ábrázolásában művészileg indokolt lett volna –, azonban a korábban már többször említett, szintén konvencionális stílusban készült Colette-tel ellentétben a Mary Shelley tökéletesen használja fel és idézi meg a kor jellegzetes művészi eszköztárát.

A címszereplőt megformáló Elle Fanning korához képest meglepően érzékeny alakítást nyújt, és hasonló mondható el a mostohahúgát játszó Bel Powley-ról, illetve a Percy Shelley-t megformáló Douglas Booth-ról is, ám mivel az alkotás túlnyomórészt hármuk történetére fókuszál, ezért a mellékszereplőket megformáló színészek számára jóval kevesebb idő jut a kibontakozásra.

A Mary Shelley erőssége nem az újító művészi megoldásokban vagy a cselekmény minden részletre kiterjedő kidolgozottságában rejlik, hanem abban, ahogyan egy nagy mű születési körülményeinek bemutatása s a hozzá kötődő alkotáslélektani folyamatok megjelenítése mellett azt a gondolati síkot is képes kidomborítani, melynek köszönhetően a Frankenstein a mai kor embere számára is érvényes mondanivalóval tud szolgálni.

Fotó: Ricardo Vaz Palma