Élveboncolás

Misima Jukio a magyar olvasók körében is alighanem az egyik legismertebb huszadik századi japán szerző, amihez bizonyára legendás élettörténete is hozzájárult. Misima félénk, visszahúzódó fiúból lett már húszas éveiben igazi irodalmi szupersztár hazájában, nem sokkal később pedig világszerte, meghódította a színházi közeget, és hatalmas kultuszt épített ki a személye körül. A beteges, törékeny fiatalember kemény, kigyúrt harcossá vált, aki előszeretettel pózolt a fényképezőgépek előtt, negyvenöt évesen pedig magánhadsereget toborzott, hogy egy katonai államcsínnyel döntse meg a politikai hatalmat Japánban, aminek az lett a vége, hogy harcostársai körében szeppukut, azaz rituális öngyilkosságot követett el. Drámai tettének célja „a császár isteni mivoltának” visszaállítása volt – Misima élete végén a hagyományos értékek mindenek felettisége mellett tett hitet, elutasítva a demokráciát, a liberalizmust és az egyenlőséget. Negyvenöt éves korára már egy terjedelmében is komoly életművet tudhatott magáénak, hála írói aszketizmusának, és ez az életmű biztosította helyét a japán irodalom és a huszadik századi világirodalom klasszikusai között.

Misima műveinek egy része késve ugyan, de már eljutott a magyar olvasókhoz, bár bosszantó, hogy az Egy maszk vallomásai című, kiemelkedő fontosságú regénye először csak 1998-ban volt olvasható magyarul, Fázsy Anikó fordításában. Talán nem véletlen, hogy a könyv éppen most, 2018 végén jelent meg ismét, Gy. Horváth László új fordításában. Ez a regény kiválóan illeszkedik a vallomásos könyveknek, önéletírásoknak abba a vonulatába, amely az elmúlt évek magyar irodalmi termésének csúcsteljesítményéhez sorolható. Gondoljunk csak Nádas Péter memoárkötetére (róla még lesz szó), Vida Gábor önéletrajzi regényére vagy Bartók Imre formabontó prózájára (ő is szóba kerül alább). E három jelentős kortárs prózakötet közül kettő épp annál a Jelenkor Kiadónál jelent meg, amely Misima kötetének újrakiadását is vállalta.

Misima rendkívül fiatalon, huszonnégy évesen írta az Egy maszk vallomásait, amelyben gyakorlatilag egész addigi életét összefoglalta. Lineárisan követhetjük végig a tokiói fiú életét születésétől huszonéves koráig, ám amit kapunk, az nem egy szokványos élettörténet. Sokkal inkább egy kíméletlen élveboncolás. Misima nem hiába vallotta magát „aktív nihilistának” – önmagára is úgy tekint, mint vizsgálandó tárgyra, mechanizmusok, struktúrák feltárandó rendszerére. Az eredmény egy precizitásra törekvő, ám a költői látásmódtól sem idegenkedő, egyszerre tárgyilagos és rendkívül finom, érzékeny szöveg, amely anatómiai pontossággal és következetességgel végzi el a választott lélekállapotok elemzését. A magyar irodalomból egyértelműen Nádas Péterhez áll a legközelebb a Misima-féle prózastratégia; Nádas írt is egy esszét a japán szerző prózájáról a kilencvenes évek végén, Misima-mondat címmel. Nádas szerint „Misima az önpusztítás és a nemzeti pusztulás írója volt”, aki „az emberi személyiséget nem az önrendelkezés, hanem az önfeláldozás arányaival méri”. Nádas azt is kifejti ebben az esszében, hogy a Misima-próza alapeleme nem a mondat (bár Nádas megtévesztő módon ezt emelte az esszé címébe), hanem a bekezdés, mintha bekezdésenként építené fel magát a mű. Az Egy maszk vallomásaiban ezt a bekezdésalapú prózatechnikát nem érjük egykönnyen tetten, bár Nádas nem is elsősorban ebből a korai Misima-regényből indul ki fejtegetésében. A vártnál kevesebbet foglalkozik Nádas Misimának a testhez fűződő viszonyával, holott épp ez az, ami az Egy maszk vallomásait például – ahogy erre Károlyi Csaba már az első, 1998-as fordítás megjelenése után az ÉS-ben közölt kritikájában felhívja a figyelmet – az Emlékiratok könyve rokonává teszi, de ugyanígy a Párhuzamos történetekkel is mutat hasonló vonásokat. Az Egy maszk vallomásai ugyanis a Nádas által is annyit kutatott égi és földi szerelem regénye.

Az önéletrajzi kötet fiatal Misimája két nagy szerelmen esik át: mindkettő beteljesületlen, ám a maga módján beteljesült is. Az elbeszélő rendkívül érzékeny természetű: állítása szerint pontosan emlékszik egy képre a születése idejéből, mégpedig a medence szélére, amelyben megfürdették. Kivételes intellektusa már nagyon korán találkozik azzal a vonzalommal, amely egy ezzel épp ellentétes világ iránt ébreszt benne szenvedélyt. Négyévesen megpillant egy vécépucoló munkást az utcán, akinek a képe végzetesen beég az emlékezetébe. „Négyéves gyermek létemre alaposan szemügyre vettem ezt a fiatalembert. Akkor még nem érthettem, de számomra ő jelenített meg elsőként egy bizonyos fajta erőt, ez volt az első eset, hogy egy különös, titokzatos hang szólt hozzám. Sokatmondó, hogy épp egy vécépucoló alakjában öltött testet, elvégre az ürülék a föld jelképe, kétségtelen tehát, hogy Föld anyánk baljós szeretete szólított.” (11.) Az intellektualitástól mentes, nyers erő és a halállal való bátor szembenézés Szent Sebestyén alakjában ölt testet az elbeszélő eszmélésének következő stádiumában, majd egy hús-vér ember, Omi nevű iskolatársa lesz, aki szenvedélye tárgyává válik. Ekkor már teljes egészében e szenvedély bűvöletében és kínjában él és gyötrődik, semmit nem értve belőle. Egyszerre próbál menekülni előle és átadni magát neki, de egyik törekvése sem juttatja megnyugváshoz. Végül úgy dönt (bár nehezen értelmezhető ez a fejlemény valódi döntésként, sokkal inkább sodródásként), hogy álarcot ölt, és soha nem fogja felfedni valódi önmagát. Így talál rá a második „szerelem”, az ártatlan, naiv fiatal lány, Szonoko képében, aki olyannyira komolyan veszi a fiú szándékait, hogy csaknem összeházasodnak. Az elbeszélő eleinte kényszeríti magát ebbe a kapcsolatba, amely teljességgel tiszta, érzelmes és intellektuális, és semmi köze azokhoz az elemi, nyers erőkhöz, amelyek Omihoz vonzották őt. Nincs köze a szexualitáshoz sem, ám az elbeszélő mégis arra ébred rá, ez a kapcsolat is valódi vonzalmon alapul, mintha a teste és a lelke tökéletesen ellentétes mechanizmusok alapján működne. A regény legvégén Szonokótól ismét visszatér a durva, férfias vonzalomhoz, ám ekkor már értjük, hogy eddigi tapasztalatait nem törölheti el, és aligha döntheti el egyértelműen, melyik út hoz számára megnyugvást.

„A világ az arcod belülről, az, aminek az arcod látszik, ha megpróbálsz kinézni belőle. Nem szolipszizmus ez, hanem a maszk logikája. Misima tudott erről, milyen pompás – talán az egyetlen lehetséges? – cím egy életrajznak, Egy maszk vallomásai” – írja 2018-ban megjelent, szintén az életrajziság megoldásaival kísérletező, Jerikó épül című regényében Bartók Imre. Hozzátehetjük, talán még pontosabb lenne, ha a Maszkok vallomásai címet viselné Misima könyve – hiszen a kötet elbeszélőjének egyik fő tapasztalata, még ha ezt így nem mondja is ki, épp az, hogy csak maszkok vannak.

Szenvedélyei és vonzalmai játszadoznak vele, de mi van, ha a szenvedélyek és vonzalmak is csak játékok, maszkok, amelyek mögött hiába keressük a valódit, a sajátot?

Az egyik oldalon ott a szexualitás ugyancsak valóságosnak tűnő, megbéklyózó és kényszerítő ereje, amely egyszerre felszabadító és megbélyegző a másságát felismerő, ultrakonzervatív közegben élő fiú számára. Ennek az elfojtása kibírhatatlan gyötrelmek forrása, olyan tagadás, amely nem tehető életprogrammá. A másik oldalon ott van egy másfajta vonzalom, valamiféle „misztikus gazdagság” (218.), amelyhez az elbeszélő számára szervesen hozzátartozik a társadalmi normák tisztelete, a hagyományos értékek melletti elköteleződés és az ezzel járó megbecsültség. Mindezekre a vívódásokra pedig rányomja bélyegét a háború által felforgatott társadalom káosza.

Az elbeszélő sokszor egyedül a gyors halálban látja a kiutat, hiszen a halálvágy az egyik központi eleme az erőszakban tobzódó szexuális fantáziájának is: amikor viszont újra és újra megmenekül az erőszakos haláltól, mindig megkönnyebbül. Még egy álca lepleződik le ezáltal: ez a bizonyos halálvágy sem tud elég őszinte lenni a fiatal elbeszélő életében. (Az utólagos referenciális olvasatnál persze itt nem tud nem felidéződni a rituális öngyilkosságot elkövető terrorista képe, ám túl nagy ugrás lenne ezt a két mozzanatot – a halálvágy ürességének lelepleződését és sokkal későbbi beteljesítését – erőnek erejével összekötni.)

Misima szenvtelen nyelve, a leírt folyamatokat kíméletlen éleslátással vizsgáló elbeszélői pozíciója és egy viharos átalakulásokon áteső kultúra bonyolult hatásait belülről feltáró szemlélete a vallomásos irodalom bőséges nyugati hagyományához is fontos új adalékokkal szolgál. Teszi ezt azáltal is, hogy egy olyan közeg kulturális kódjait is hasznosítja a vallomásos irodalom számára, amelyben ez a fajta megszólalásmód korábban nem volt szokványos. Még azt az állítást is megkockáztathatjuk, amellett, hogy gazdagítja, fel is forgatja ezt a hagyományt, mert elutasítja a térképként felmérhető és megismerhető énről formált szentimentális képet, hogy egy sokkal zaklatottabb modellel helyettesítse, amely az önálló életre kelt maszkok vízióját vetíti elénk. Ebből a kiindulópontból vizsgálva ez a hetvenéves szöveg továbbra is szédítő mélységekre nyújt rálátást.