dunszt.sk

kultmag

Önfeledt szövegrajzás az orrszarvúak vidékéről

Vajna Ádám Oda című kötete, mely 2018 októberében jelent meg a Scolar kiadó gondozásában, már borítóját tekintve is telitalálat. Egy rinocéroszfej dobozos kólát szürcsöl szívószállal, narancssárga háttér előtt. Mondhatnánk, a verseskötet harminchét versén átrágva magunkat, hogy a borítókép esetleges. Fő figurája, az orrszarvú, semmivel sem kap nagyobb hangsúlyt Vajna sokrétű, rengeteg képi panellel dolgozó kombinatorikus költészetében, mint bármi más, így akár egy lovagi páncélba bújt sündisznó, amelyik lándzsatörést végez, ugyanakkora eséllyel a borítóra kerülhetett volna, igen ám, csakhogy pont ez az esetlegesség, a képi (és a nyelvi) fragmentumok azonos értéke (és ezek egymásra játszatása), a ki- és felcserélhetőség, valamint a bizonytalanság a lényege az Oda című kötetnek. Ezt a fajta puzzle-jelleget, illetve az e mögött húzódó alkotói szellemiséget pedig nagyon jól illusztrálja Papp Rita munkája.

És ha már a kötet borítójáról beszélünk, nem mehetünk el szó nélkül a kiadvány címe mellett sem. E nyelvi-filozófiai játékban, ahol különféle nyelvi regiszterek „feszülnek egymásnak” (nem ritkán különféle irodalmi stílusimitációk, úgymint a bukolikus költészet, a ballada vagy a munkásmozgalmi rigmusok, tehát valahogy a „fennkölt irodalmiság” kerül a köznapi, vállaltan pongyola beszéd mellé), illetve ahol a természettudomány, a fizika vagy a történetírás területéről érkező vendégszövegek íródnak bele a versekbe, ott az „oda” szó is, érzésem szerint, új értelmet kap. Nem konkrét igekötőként vagy helyhatározószóként értendő, mert nem az elmozdulás igényét fémjelezi, és nem is egy „vágyott helyre” mutat rá, ahova a versbeszélő (akár csak szimbolikusan) eljuthat a versekkel, hanem sokkal inkább ebbe, a „vegyes” nyelvi közegbe való belehelyezkedést jelöli. Az újra és újra megtörténő „alámerülést” ebbe a nagy felhajtóerővel bíró és igen termékeny játékba. Annál is inkább, mert mintha az Oda verseiben a kombinációs műveleteket végző személy, vagyis maga a szerző a legkevésbé lenne érdekes. Persze fontos tényező annyiban, hogy az ő „műveleti tevékenységéről” (melyet befolyásolnak kognitív képességei, gondolkodása, irodalmi- és természettudományos tájékozottsága, esztétikai ízlése stb.,) kapunk képet a szövegekben, mégis a versek igen „önjáróak”. Arról nem is beszélve, hogy az Odában stílusukat, műfaji besorolásukat tekintve igencsak heterogén szövegmasszával van dolgunk. Találunk a kötetben a bukolikus (pásztori) költészetet megidéző, azt ironikusan kiforgató verset (Pásztorok ébredése [Nulladik ecloga]), de fellelhetünk olyan szöveget is, ahol Arany János balladáira történik egyértelmű rájátszás (Németh Eszter ura), sőt, A Café Démagogue apácája című versben Borbély Szilárd-allúziót is találhatunk:

Esténként Kínában a férfiak / kimennek a piacra libát venni, mondtad, / hazaviszik, és a konyhapulton megbasszák.” (22.)

A kötet külön csoportját képezik az antropocén líra vagy ökovers fogalomkörével leírható szövegek (Egy olajbányász följegyzései, Montenegró egy éjjele, A Himnusz eléneklése, A föld megmagyarázása), de vannak olyan írások is, amelyekben a munkásmozgalmi lét, az ötéves tervek világa elevenedik meg, önreflexív, ironikus gesztusokkal tarkítva, létrehozva ezzel egy sajátosan bizarr identitásköltészetet (A zoknigyár varrónője, Egy szerelem lehetőségei vagy A szocialista munkaversenyek első napjai). Továbbá, véleményem szerint külön kategóriába sorolhatók azok a versek, amelyeken nem tudatos stílusimitáció következtében, de így vagy úgy egy-egy idősebb kortárs magyar szerző (Kemény István, Takács Zsuzsa, Szeles Judit) hatása érezhető. Ilyen szöveg A hesbónbeli halastók cégstruktúrája című írás, amely intonációjában számomra Szeles Judit: Ilyen svéd kötetének verseit juttatja eszembe, vagy például a Salomé könyvespolca című vers zárlata a pénzérme feldobással, illetve a kopogtatással feltűnően hasonlít Takács Zsuzsa: A merénylő monológja című szövegére, mindkettőben könyvek/irodalmi szövegek társaságában történő feszült várakozásról olvashatunk. Kemény Istvánt utoljára hagytam, ugyanis az Oda című kötetben talán a Kemény-líra hatása a legszembetűnőbb. Több versben is szimbolizáló, mitologizáló, allegorizáló nyelvezetet kapunk, amelyben régmúlt korok történelmi tapasztalata kerül reflektorfényébe (A longobárdok híres királya), emellett, ahogy azt már Kemény István szövegeiben megszokhattuk, egy fontos esemény vagy történelmi fordulópont egy rendkívül kisszerű, jelentéktelennek látszó jelenetben van elmesélve (Fiume vajúdása). Amíg egyes szövegek alkotói munkamódszerükben, úgymint sűrítés (A lándzsatörés művészete) vagy elhallgatás (Montenegró egy éjjel) emlékeztetnek minket Kemény István Élőbeszéd előtti köteteinek versbeszédére, addig az Egy magánügy megoldása című vers egy az egyben (fel)használ néhány olyan szót (véletlen, [kis]király, kamera), ami Kemény kétezres évekbeli költői nyelvének attribútumkészletéből való. Üdítő kivétel az Albrecht Dürer rinocérosza című írás, amely túllép az eddigiekben taglalt hasonlóságokon, és mintha a Kemény-líra „tanulságait levonva” építene sajátos versnyelvet.

Végezetül érdemes kitérnünk A japán herceg kérdése című versre, és a kötet legvégén található Függelékre, amely véleményem szerint önálló versszövegként is értelmezhető. Ezekben Vajna egyfajta meta-költészetet folytat. A japán herceg kérdése című írás Julio Cortázar híres novelláját, Az összefüggő parkokat juttatja eszünkbe, itt a Királyok II. könyvének 5. részéből vett bibliai idézet a vers narratív szövetébe beemelve fikcióvá válik, mely fikció „szövegidegenségében” ráadásul felül is írja az addigi történetet. A Függelékben pedig a szerző értekező hangnemben tárja elénk a „mindenkori vers” logikájával/működésével kapcsolatos gondolati fragmentumokat: „A versek olyan összefüggésekre / igyekeznek rámutatni, / melyek hasonlatosak az általános háromszögek / oldalai és szögei közötti összefüggésekhez.” Mindezt úgy teszi, hogy az egyes szövegrészek, melyek kurzivált vendégszövegek és jelöletlen idézetek, folyamatosan újra- és újraértelmezik egymást. A szövegelemek némelyik állítása megerősítést nyer ebben a termékeny játékban, míg más kijelentések veszítenek értékükből.

Vajna Ádám első verseskötete a Scolar Live sorozat meglehetősen erős, innovatív darabja. Ugyanis amellett, hogy a kötetben a már fentebb említett kombinációs játék igen meggyőzően, kellő magabiztossággal „zajlik”, a versek nagyon újszerűnek hatnak. Annak ellenére , hogy a szövegekben csupa régi költői toposszal van dolgunk: a szerelem, a haza, a jó és a rossz „küzdelme”, tehát valamiképpen a moralizálás, illetve az ars poetica kap helyet a költő témaválasztásai közt. Mondhatni nincs ebben semmi újdonság. Ám ezeket a témákat Vajna a stílusimitációkkal, a mindig felbukkanó dallambetoldásokkal, az intertextusokkal új megközelítésmódba tudja helyezni. Ezáltal nem is annyira az az érdekes, hogy Vajna mit gondol például a szerelemről, hanem hogy milyen „szövegkörnyezetben”, illetve milyen szövegstruktúrába ágyazva „tálalja” azt. Így tehát nem a témaválasztás eredetisége, hanem maga a szövegköziség hordoz magában új információt. Ugyanakkor az is igaz, hogy épp az eklektikus, montázszserű szövegalkotásnak köszönhetően találunk az egyes versekben izgalmas képzettársításokat. Ilyen például az Albrecht Dürer rinocérosza című írás, amelyben mintha azt sugallná a szerző, hogy a Második világháború kitöréséért, illetve Németországban a nemzetszocializmus térnyeréséért valamiképpen Dürer sokszorosított rinocéroszmetszete volna felelős: Mindenkinek lehetne / egy saját rinocérosza, / gondolja Dürer. / Mindenkinek van / egy saját rinocérosza, / mondja a rinocérosz, / és egészen az 1930-as évek végéig / megjelenik a német tankönyvekben.”

Végezetül talán mindennél fontosabb az a könnyed, már-már pimasz „szövegrajzás”, amit olvasóként lépten-nyomon megtapasztalhatunk a kiadványt forgatva. Magabiztosság, elengedettség, sőt, valamiképpen az alkotás öröme olvasható ki a sorok mögül. Ám adja magát a kérdés: Meddig folytatható ez a költészet? Képes-e egy második, harmadik kötetben továbbra is újszerűnek hatni? Ez a kombinációs műveletek sokaságára építő, önnön versbeszédét folyton re- és dekonstruáló költészet képes-e a saját határait érzékelni? Illetve az is nagy kérdés, hogy ebbe a látszólag végtelen szöveguniverzumba a későbbiekben még mi fér bele? Egyszerűsödnek vagy épp ellenkezőleg, tovább „bonyolódnak” a versek? Ugyanis, véleményem szerint, az eddigi pozitív kritikai fogadtatás miatt túl nagy a kísértés a már kitaposott úton továbbhaladni, és egy Oda 2.0-át viszonylag rövid időn belül letenni az asztalra. Meglátjuk.

Vajna Ádám: Oda. Scolar Kiadó, Budapest, 2018