dunszt.sk

kultmag

Meztelen traumák

A 2000-es évek eleje óta a román újhullámos film töretlen népszerűségnek örvend Európa-szerte, így aztán nem is annyira a generációs mozgalmak egyikeként definiálhatjuk azt, melyek természetükből fakadóan öt-tíz éven belül rendszerint kifulladnak, hanem a román film immár tartós konjunktúráról beszélhetünk. Kérdés azonban, hogy mennyire illeszthető be a román újhullámba az 1980-ben született rendezőnő, Adina Pintilie első nagyjátékfilmje, a Ne érints meg! (Nu mă atinge-mă), amely 2018-ban Berlinben elvitte a legjobb rendezésért járó Arany Medve-díjat. A „Pintilie” jól csengő név a román film történetében, az éppen tavaly elhalálozott Lucian Pintilie a nemzeti filmtörténet kanonikus figurája, akinek 1970-es dokudrámája, a Helyszíni szemle (Reconstituirea) a román film egészét tekintve is az egyik csúcsteljesítmény. Ugyanakkor tudomásom szerint semmiféle rokoni kapcsolat nem fűzi egymáshoz a két Pintiliét, így az ifjabb az idősebbtől teljesen független alkotó. De a Ne érints meg!-et is alig fűzi össze valami a román újhullámos filmmel, azon kívül persze, hogy egy bukaresti születésű román állampolgár rendezte. A film nemcsak finanszírozási bázisát tekintve multikulturális (román, francia, német, cseh és bolgár közreműködéssel készült), hanem szereplőgárdája, nyelvezete, témája is többnemzetiségű, ami zárójelbe teszi a nemzeti határokat. Adina Pintilie munkája olyan Európa-film, amely mellőzi a román újhullám felismerhető formai jegyeit, a lokális társadalmi kontextust, a kézikamerának a Dogma-esztétikára jellemző dominanciáját, a filmzene használatát, noha a játékfilm és a dokumentumfilm keverése, illetve a kamerának éppen a Helyszíni szemlére hajazó filmes önreflexiója valamelyest benne is tartja a román film hagyományában.

Madárjóslás nélkül is előre borítékolható volt, hogy a tavalyi berlini filmszemle után a kritikák tekintélyes része perverz brutalitással, öncélú pornográfiával, a testi fogyatékosságok bizarr reprezentációjával vádolja majd meg a Ne érints meg!-et, csak hát ezek a derék lelkek azzal nem számoltak, hogy a tabutörő filmeknek természetszerű velejárója, hogy egyúttal provokatívak is. Pintilie olyan univerzális, de már eleve botrányszagú témát feszeget, mint a szexuális elfojtás traumája és annak inverze, a szexualitásban való kiteljesedés, illetve az intimitás paradoxonjai. A Ne érints meg! a test és a lélek fogalmi párosát nem szembeállítja, hanem a kettő összefonódását, kölcsönös egymásra utaltságát vallja. Adina Pintilie alaptézise szerint a lelki traumák a testből fakadhatnak, míg a testi traumákra a lelki meditációk terápiaként kínálhatnak gyógyírt. Enyedi Ildikó Oscar-jelölt munkájához hasonlóan ez a film is együttesen szól „testről és lélekről”, melynek párhuzamait és ellentéteit metaforikusan hangsúlyozza a filmbeli emberi hajlatoknak és geometrikus kompozícióknak, valamint a színkontrasztoknak (a klinika vakítóan fehér színeinek és a BDSM-klub sötét tónusainak) az összetartozása.

A román rendezőnő laza szövésű történetszálak keretében a periféria, a kisebbség szemszögeiből láttatja a szexualitásnak az ellentétpárokat meghaladó egységét. Ennek tudható be, hogy a dolgozat néhány kritikusnál kivágta biztosítékot, míg a berlini vetítésen a kétórás film végére a közönség harmada párolgott el a moziteremből. A filmben az ötvenes éveit taposó, a testi érintésektől irtózó, haldokló apjával mit kezdeni nem tudó Laura az öregedés és a bizarrként tételezett vágyak oldaláról mutatja meg a szexualitás szerepét; őt az angol színésznő, Laura Benson játssza, aki a Veszedelmes viszonyokból vagy a Divatdiktátorokból lehet ismerős. A női főszereplő a testi érintéssel szembeni iszonyatát azzal kompenzálja, hogy saját lakásában egy tetovált férfinak fizet azért, hogy az a szeme láttára maszturbáljon vagy Hannát, a korosodó transzszexuálist hívja meg, hogy az ágyában erotikus táncot lejtsen. Hanna szexuális vágyait viszont a gyermekkori emlékekkel összekapcsolt klasszikus zene hívja elő, meztelen testének ráncai, kövér hasának látványa radikális ellentétben áll a szexualitás mainstream reprezentációival. A férfi főszereplő a minden szőrzetét gyermekkorában elveszítő, önmagát egy klinikai meditáció segítségével kereső Tómas, akit a Nói, az albínóból, az X-men: Apokalipszisból vagy legutóbb a Szárnyas fejvadász 2049-ből ismert izlandi-francia színész, Tómas Lemarquis alakít. A meditációs terápiák során állandó társa a súlyos atrófiában szenvedő Christian, aki azonban mozgássérült voltát szado-mazo orgiákon való részvételével kompenzálja, vagy ahogyan fogalmaz: „Szeretem a péniszem, mert ez az egyetlen testrészem, amely rendesen működik”.

Pintilie filmje tehát abban tabudöntögető, hogy szembemegy a szexualitásnak a hagyományos szépségideálhoz kapcsolt ábrázolási normáival, és a szexualitást betegségekkel kapcsolja össze. Ebből eredezteti a lelki traumákat, a filmbeli testek ennélfogva nem a bahtyini groteszk testképből fakadó nevetést asszociálják.

Amennyiben a pornografikus és az erotikus ábrázolást az választja el egymástól, hogy előbbi kendőzetlenül megmutat, míg utóbbi inkább megidéz és sejtet, a kritikákkal szemben a Ne érints meg! távolról sem tekinthető pornónak vagy BDSM-filmnek, annak ellenére, hogy látható benne rejszoló férfi, kötözésekben, egymás szájába való köpködésekben, szopóálarcok viselésében megnyilvánuló orgia. A film középpontjában nem a – szó szerint vett – csupasz test, hanem a test és a lélek egyensúlya áll. Ami vád érheti Pintiliét ebben a vonatkozásban, az az, hogy bár filmje határokat feszeget, mindeközben a szexuális orgiákat vagy a legáltalánosabb sztereotípiák alapján ábrázolja, vagy pedig úgy, mintha Michel Foucault S/M-írásainak illusztrációi volnának. A rendezőnő egyik bevett módszere a szuperközelik használata, melyek elősegítik, hogy a film ne csak vizuálisan legyen befogadható, hanem haptikus (érintéses), fizikai, zsigeri szinten is hasson. Mindjárt a film nyitóképén, még a főcím előtt, a lassú kamera szuperközeliben pásztázza végig a férfi szexmunkás szőrös testét, kirajzolva a bőr textúráját is. Ez ismétlődik meg abban a beállításban, amikor a képek Laura testének redőit térképezik fel, hogy aztán a kép a valóság és a fikció közötti hatásokat elmosva Tómas szőrtelen testére váltson át, szimbolikusan mutatva rá az érintés nélküli egybekelésre. Ugyanakkor a tudatos kompozíciókkal dolgozó film az ágyban vonagló Hanna intim testrészeit azzal takarja ki, hogy a kép előterében Laura fejét éppen a genitáliák elé komponálja, ami inkább az erotikus ábrázolás konvenciói közé tartozik. Még a szado-mazo jelenetek egyébként sötét színei között is van valami az előtérben, amely elfedi a meztelen testek csupasz látványát. Egyszóval nem áll meg Pintilie filmjénél a pornográfia előszeretettel hangoztatott vádja.

Ez azonban nem azt jelenti, hogy a Ne érints meg! problémamentes dolgozat volna, korántsem. Pintiliének a film súlyos kérdésfelvetéseit nem sikerült egységes narratíva köré szerveznie, szerkezete szétesik, szereplőinek monológjai gyakran átfordulnak filozofikus(nak gondolt) kinyilatkoztatásokba, a hiányzó dramaturgia pedig próbára teszi a nézői figyelem két órán át tartó fenntartását. Sokkal inkább átabotában odadobált gondolatokat halmozó filmesszére emlékeztet a munka, mintsem kikristályosodott elbeszéléssel bíró játékfilmre. Ugyanakkor a Ne érints meg!-ben megvolt a formai ziccer egy koherensebb koncepció kidolgozására, különösen a dokumentumfilm és a fikció határainak elbizonytalanítására és az ehhez kapcsolódó filmes önreflexióra gondolok – ami a román újhullámhoz is jobban kapcsolódott volna.

Pintilie filmje többszörösen is beemeli a személyességet a filmbe. Egyrészt a profi színészek és az amatőr szereplők egyaránt saját neveiket használják a filmben, mint Laura (Benson), a transzszexuális Hannát megformáló, valódi online profiljával szereplő Hanna Hofmann, a testi fogyatékkal élő Christian (Bayerlein), míg a Tómast alakító Tómas Lemarquis valóban tizenhárom éves korában vesztette el hajfürtjeit, amint az a filmben elhangzik. Kérdés ezek után, hogy meddig játszanak szerepet, és mennyiben tükrözik önmaguk vágyait a szereplők. Másrészt a filmet Adina Pintilie nemcsak írta, rendezte és vágta, hanem a filmben saját magát alakítva rendezőt is játszik, aki egyfajta terápiaként videofelvételeken beszélteti karaktereit (a valós rendező korábban dokufilmeket készített). Már rögtön a film második jelenetében megjelenik a rögzítő apparátus, a kamera képe, amint formai önreflexióként éppen felveszi a látottakat. Dokumentarista jellegűnek tűnhet tehát a videokészítés szituációja, amely a fikció és a non-fiction határait elmosódottá teszi. Az ennek révén előálló voyeurizmus (kukkolás), melynek során a nézettet és a nézőt is láthatjuk, formailag is összeköthető lett volna a film alaptémájával, az intimitással. Pintilie többek közt a filmforgatás medialitásának, közvetítettségének arra a paradoxonára világíthatott volna rá, miszerint az intimitást a jelenlévő kamerának kell rögzítenie, ám a kamera megfigyelő pozíciója egyúttal lehetetlenné is teszi az intimitást.
Mindezen elszalasztott lehetőségek folytán Adina Pintilie első nagyjátékfilmje ígéret marad, amely a gyakorlati megvalósítás során a nagy ívű koncepcióval kevésbé tudott megbirkózni. Azzal a koncepcióval, melynek szexualitást betegséggel ellenpontozó tabutörései a felszínes olvasatokkal szemben nem meztelen testekről, hanem lemeztelenített lelkekről is szólnak.

Fotók: Manekino