Megvilágítatlan sávban

Ahogy D. F. Wallace regényében a tenisz, Rácz Boglárkáéban a balett szolgál a történet hátteréül. Amúgy sok egyéb közös vonása van a Végtelen tréfának és a Végpóznak – a legkézenfekvőbb: mindkettő címe ugyanazzal a hárombetűs szóval kezdődik. Ennél persze lényegesebb, hogy a két regény története nagyon nehezen mondható el. Wallace-é azért, mert túl bonyolult, s nem is egy, hanem számos bonyolult, egymás mellett zajló történet, Rácz Boglárkáé pedig túl egyszerű ahhoz, hogy elmondható legyen. Próbáljuk meg. Egy ambiciózus fiatal lány balettra jár, de végül abbahagyja. Eszter tündöklése és bukása – így is összefoglalható a történet. A kisregény leendő olvasóiban okkal merülhet föl, hogy ezzel túlságosan leegyszerűsítettem a történetet. De nem. Még az is kérdéses, vajon valóban ambiciózus-e a tizenhét éves Eszter. Aztán tündöklés-e, ha valamit nagyon akarunk, s ezen fáradozunk, ezért eddzük magunkat, s bukás-e, ha nem járunk sikerrel, mert már nem akarjuk vagy mert már belefáradtunk? (Eszter a balerinasággal való szakítását és az ezt pótló éjszakai kocsmalátogatásait hanyatlásként éli meg). Nem, mindkét szó túl erős ehhez a történethez, a kisregény sokkal inkább ezek lehetősége, valamint a kettő közötti időtartam megélése. Ha meg figyelmen kívül hagyjuk a balettot, akkor Eszter útja éppenséggel fordított: a sok slamasztika után megtalálja önmagát s belső nyugalmát.

Egyébként Végh Eszterről van szó (még egy vég), Véghék kisebbik lányáról, aki táncművészetire jár, de eleve szkeptikus, mert, mint mondja, ezer táncosból csak egynek van esélye bejutni az Operába. Végletekben gondolkodsz, inti barátnője (újabb vég kezdetű szó). Pontosabban megragadható a történet, ha azt mondjuk, hogy egy fiatal lány felnőtté válásának lehetünk tanúi. A felnőtté válás nehézségeinek, a családtól való elszakadás és elkülönböződés frusztráló állomásainak. Amibe beletartozik a korábbi önmagától való elszakadás tudathasadásos állapota is: „mintha egy másik Eszter lett volna, akinek semmi köze a saját történetéhez.” (102.) E tekintetben az alábbi idézet nemcsak emblematikus, hanem öntükröző módon a Végpóz című könyvre is érvényes: „egy ideje úgy hiszi, neki tulajdonképpen nincs semmiféle története, legalábbis abban az értelemben nincs, ahogyan az emberek többségének lenni szokott. Mert ahhoz, hogy legyen, elmesélhető dolgok kellenének.” (107.)

Ezzel lényegében a szöveg elevenére tapintunk, a szerző mintegy a kezünkbe adja a kulcsot: bizonyos dolgok nem elmesélhetők. Megélhetők, mert sajnos meg kell őket élni, együtt kell velük élni, de nem tematizálhatók, mert attól e „bizonyos dolgok” még nem oldódnak meg.

A balettnek ilyen értelemben is jelentősége van: Eszternek meg kell találnia az egyensúlyt a családjában, a baráti társaságában s főként önmagában. A baletthez is fegyelemre és önfegyelemre, önismeretre és ezek gyakorlására van szükség: „semmitől sem félt jobban, mint a stabilitás számára felfoghatatlanul vészjósló hiányától.” (9.) Ami a baletthez adott, például a stabilitást biztosító balettrúd, a mindennapokhoz nincs fogódzó. Sőt, követhető minta sincs, legkevésbé a családban. Csak a kiszolgáltatottság van: „arra gondolt, neki sosem lesz hatalma senki fölött. Hogy mindenkivel szemben védtelen.” (142.) Ezzel szemben a balettmozdulatok és -figurák kiszámíthatók, sőt ha jól végzi őket, kiszámítandók, így legalább a test pályája előrelátható.

A sok apró – egymással Eszterben összefüggő – cselekményszál jórészt a családdal kapcsolatos: legkevésbé a nővér kidolgozott alak, bár azzal, hogy Eszter fizikatanár hódolója átpártol a nővéréhez, a nővér teljesíti is szerepét; az apa a tehetetlenség, az akaratgyengeség megtestesítője (felesége szavajárása szerint élhetetlen, mamlasz), aki azért dolgozik sokat és sokáig, hogy addig se kelljen otthon lennie; az anya pedig a meghaladni vágyott személy, olyasvalaki, akitől Eszternek feltétlen el kell szakadnia.

Mind közül az anya figurája a legkontúrosabb, érdemes külön bekezdést szánni rá. Eszternek az anyjához való viszonya rögtön a legelején nagyon erősen kirajzolódik, amikor szinte a közöny távolságtartásával láttatja: „átment a szomszéd szobába, ahhoz az ötvenes nőhöz, aki az anyja volt.” (8.) Az anyát, aki még a „balett” szót is felvont szemöldökkel ejti, a tánciskolát átkozottnak mondja (tagolva mondja: át-ko-zott), büntetni kell különféle renitenskedéssel. Az anya, aki otthonukban a mártír szerepét játssza, angyaltanfolyamra jár és angyalokkal társalog, angyalterapeutákkal és aurafotósokkal, s a családja de facto másodlagossá válik számára. Eszterben egyszer felötlik, hogy rajta is segíthetnének „az anyja angyalai”: „azt nem tudta, hogyan, csak azt, hogy ha az anyjának jár a kegyelem, akkor járhatna neki is. Elvégre ő, Eszter nem kurválkodta végig a fél életét.” (92.) A folyamatosan átrendeződő én-kép nem tud szabadulni az anyaképtől. „Próbálta eldönteni, gyűlöli-e az anyját” (42.), majd: „gyűlöli az anyját, mert emellett döntött, gyűlöli és teljes mértékben független tőle” (46.) – bizonygatja magának, holott természetesen nem lehet független tőle, azt követően sem, hogy inkább táncórákat vállal, csak hogy albérletbe költözhessen. A többszörös hangsúlyos öndefiniálás („Az a lány vagyok, aki gyűlöli az anyját” – 47.) csak aláhúzza és megerősíti anyjától való függőségét (titokban anyja nyugtatóját is rendre megdézsmálja). Életét két szakaszra bontja: arra az időszakra, amikor még nem gyűlölte az anyját, és arra, amikortól igen. Főként, mert erkölcsileg nem tud megbocsátani anyjának: kiskorában rajtakapta, hogy otthonukban megcsalja az apját. E látványhoz erős fizikai és lelki undor tapad, emlékezetében az anyjára nehezedő test meg a lihegés szinte animális képsorrá merevedik. Ugyanakkor ahogy változik, úgy alakul a benne élő anyakép és az anyjához való viszonya is, hogy aztán ez a megváltozott viszony váljék a mű egyik legfontosabb mondanivalójává, ki nem mondott, de végiggondolt lényegévé, egyben poétikai summájává: „Mert ezt akarta leginkább, megélni, hogy nincs egyedül az állandó kétségbeesésével. Aztán arra gondolt, hogy ha elmenne egy pszichológushoz, biztosan az anyjával való szembenállásra vezetnének vissza mindent. Pedig csak arról van szó, hogy ő eddig valahogy mindig átbillent egy megvilágítatlan sávba, ahol akaratán kívül történtek vele a dolgok.” (115. – kiemelés: CsG) S itt, ezen a ponton válik indokolttá a regény erősen redukált története: az Eszterrel kapcsolatos dolgok többsége ebben a megvilágítatlan sávban marad számára és az olvasó számára is rejtve. Egyébként pedig a függőség nem az anyjába, hanem Eszterbe van kódolva: „csak úgy tudsz létezni, ha függsz valamitől” (136.) – szembesíti őt az igazsággal barátnője.

Fontos szerep jut szintén balettozó barátnőjének, Annának, aki „igazából végigdugta az egész gyerekkorát, hiába ütötte-verte az anyja”. (118.) Látható, hogy a testiségnek ebben a viszonyban is nagy szerep jut, mondjuk, a balett önmagában is a testtel való bánásmódra (leggyakrabban önsanyargatásra, rüsztnyújtásra) irányítja a figyelmet. „Csak test van, minden az izmokon meg a szalagokon múlik, nincs más, nincs lélek” – olvassuk a könyv elején Eszter önvigaszát. Eleve elhibázott tételnek tűnik ez, s a fejlemények az olvasó gyanúját igazolják. A balerinaságról való lemondás ehhez képest újabb definíciót eredményez: „Tulajdonképpen semmi nehéz sincs a világról való leválásban, mert így nevezte ezt az állapotot, hogy leválás, azaz innentől nem venni részt semmiben, pontosabban semmi olyasmiben, ami a megítélése szerint teljesen hiábavaló.” (71.) Mi sem természetesebb: ez a tétel sem igazolódik be, a végpóz, az utolsó kimerevített pillanat rácáfol arra, hogy lehetséges lenne leválni a világról.

Annát Eszter a kezdetekben meg akarja menteni a családos férfitől („innentől kezdve nem a balett lesz a fontos, hanem Anna biztonsága” – 113.), aki rendszeresen feljár hozzá s kitartja, de kínozza is, s akire Eszter kétszer is rátámad: előbb gépkocsija szélvédőjét töri be egy kővel, másodszor a fejét, hónapokig azzal a kétellyel élve, vajon megölte-e őt. Harmadjára elcsábítja Annát. Még kuriózusabb, hogy Anna szeretőjét is elcsábítja – ez már olyan, mintha Piroska az ágyban fekvő farkast arra kérné, hogy a nagymama után őt is egye meg, legyen olyan szíves. És maga is felvisz az albérletébe lányokat, nemcsak azért, mert a lányokat szereti, hanem mert hatalma lesz fölöttük: „Most neki lesz hatalma a test fölött.” (98.) Látható, hogy amit a balerinaság nem képes szavatolni, azt a szextől várja.

A könyv leendő olvasójának nem árulok el többet a cselekményből, mely elég gyorsan pereg ahhoz, hogy élményszerű benyomást keltsen. Kiemelendő a szerzőnek az a gazdaságossága, ahogy a szereplőkkel bánik: a végén minden fontos szerep a néhány ismert szereplőre osztódik, sőt egyesek több szerepet is képviselnek egyszerre.

A történet pedig azért is annyira vékony, mert a legtöbb esemény belül zajlik, Eszterben. Mindent az ő szemével látunk, de leginkább belelátunk, Eszter világába látunk. Jellemző, hogy a „gondolta Eszter” típusú mondatvég a 176 oldalas könyvben 46-szor fordul elő. Sőt, a szerző olykor két egymást követő mondatban is hangsúlyozza, hogy a történések egy része elmemunka: „Kétfajta téboly egymás mellett, gondolta Eszter. Szükséges-e tovább bonyolítani ezt a helyzetet, gondolta Eszter.” (105.) Közérzetregény.