dunszt.sk

kultmag

Elengedhetetlen és megengedhetetlen őszinteség

Otis élvezi a láthatatlanságot, szeret ő lenni „az a fiú a sarokban”, nem akar kitűnni, nem akarja felhívni magára a figyelmet. Egyszerűen szeretne túlélni. Szeretne túlélni egy kamaszkort, amelyben egyszerre későn érő és koravén, miközben többé-kevésbé mély átlátással képes reflektálni saját fejlődéstörténetére, részben a vele élő szexuálpszichológus anyja, és az Amerikába költözött szexuálpszichológus apja folytonos elemző tekintetének köszönhetően. Otis azonban nem köszöni. Örülne, ha nem kellene ennyi mindent tudnia, ennyi mindent értenie, ha egyszerűen csak elengedhetné ezt az egészet, nem észlelné és értelmezné meglepő éleslátással a saját és a körülötte lévők szexuális életének működési zavarait. De nem megy.

Úgyhogy akár profitálhatna is belőle, vagyis profitálhatnának is belőle együtt, gondolja Maeve, miután véletlenül szexuális tanácsadásban részesítik a legtompább és legdühösebb srácot a suliban. Így veszi kezdetét Otis Milburn felnőtté válásának elragadóan kínos, lebilincselő története. A show nagyon emberi, nagyon szórakoztató, nagyon brit. Többnyire meglehetősen kiszámítható, és talán ez az egész konstrukció legnagyobb (viszont egyedüli) hibája – de ez senkit ne tántorítson el, mert elég elegánsan csinálja ahhoz, hogy elhiggyük, ez is csak a hitelességét támasztja alá. Na jó, el is hisszük meg nem is. De mindenképpen rajongunk.

Egészen egyedi és újszerű az alapötlet, hiszen az, hogy a gimnazistáknak nagyon is időszerű a szexuális felvilágosítás, alapvetés, de hogy a szexuális tanácsadás is ennyire fontos és javít az életminőségükön, azt valahogy ennyire konkrétan, nyíltan és jól ábrázolva még nem igazán mondták ki. Olyan magabiztossággal engedi meg a történet a szereplőinek, hogy a maguk elszánt ügyetlenségével döntögessék le az előttük tornyosuló tabukat, hogy szinte meg is feledkezünk róla, mennyire nagyon tabukról van itt szó. Kamaszkori abortusz, szexuális orientációnkkal kapcsolatos bizonytalanság, helyenként kaotikus identitáskeresés:

minden a legnagyobb természetességgel történik, mindenkinek elhiszünk mindent, elragadó őszinteséggel jeleníti meg a show még a karakterek őszintétlenségeit is.

És ez sokban múlik a szereplőválogatáson, amely annyira zseniális eleme ennek a világnak, hogy szinte a legelenyészőbb szerepekig érdemes volna végigvinni a színészi teljesítmények nüánszait. Az öltözködési stílusoktól kezdve, a díszleten át, egészen a képkockák színvilágáig bámulatosan összerakták a történetet és szereplőket övező atmoszférát: egyszerre könnyed és laza, de mégis helyenként természetszerűleg fakó és kiüresedett, a szívetmelengető, megmosolyogtató szórakozástól a húsbamarkoló, kilátástalan rádöbbenésekig minden helyet kap ebben a műben. Arányosan, mint az élet. És a karakterek is éppen annyira alakítói és elszenvedői az eseményeknek, amennyire arra szükség van. A főszereplőt alakító Asa Butterfield pont olyan szemöldökráncoló és imádnivalóan vicces, mint ahogyan a neve hangzik. A képernyőn keresztül is érezhetőek azok a mélységek és finom rezdülések, amiken keresztülmegy, akár épp női ruhában szalad a busz után, hogy megpróbálja boldoggá tenni a legjobb barátját, vagy éppen fojtott lázadással próbálja az anyja tudtára adni, hogy attól még, hogy ő ért bizonyos dolgokat, nincs joga sürgetnie a fiát, hogy ő is megértse. Gillian Anderson pedig egészen bámulatosan hozza ennek az anyának a figuráját.

Különösen hátborzongató volt utólag rájönnöm, honnan olyan ismerős: néhány évvel ezelőtt ő alakította Hannibal terapeutáját, vérfagylaló precizitással, és bár ezúttal egy sokkalta könnyedebb témakörben vágott ismét bele a terapeutalétbe, a vérfagylaló precizitás megmaradt. Otis (legalábbis a történet kezdetekor) egyetlen közeli barátját, a többszörös értelemben is kisebbséghez tartozó Ericet Ncuti Gatwa jeleníti meg, és anélkül festi meg a homoszexuális, afroamerikai kamasz életének nehézségeit, bámulatos érzékenységgel, hogy azt bármikor is túlzottnak vagy elnagyoltnak érzékelnénk. De a Maeve bőrébe bújó Emma Mackey is széles spektrummal ruházza fel a bizonyos értelemben tipikusnak mondható, állandóan közömbösnek tűnni akaró, hányatott eléőéletű sötét kamaszlányt.

Fontos dolgokról beszél, jobban mondva beszélget velünk a sorozat. Hogy minden döntés egyszerre mérhetetlenül elszánt és kivédhetetlenül bizonytalan, legyen szó éppen abortuszról, a szüzességünk elvesztéséről, vagy arról, létesíteni szeretnénk-e (és milyen) kapcsolatot egy másik emberi lénnyel – és hogy ehhez milyen mértékű őszinteség elengedhetetlen, és milyen mértékű őszinteség megengedhetetlen. Magával ragad a történet, senki sem csak jó és csak rossz, sokszínű, de realisztikus dimenziókkal rendelkezik minden karakter. A színvilág, a hangulat ismerős, mondhatni betonbiztos volt, hogy közönségre talál a független filmek és excentrikus felvetések rajongóinál. Nem meglepő módon néhány héttel a megjelenés után a Netflix be is jelentette, hogy számíthatunk második évadra. És bár nem az a fajta show, amely akkora cliffhangerrel zárul, hogy most egy évig a körmünket tövig rágva izgulunk majd, hogy innen aztán merre indul tovább a történet (mint mondjuk a szintén általuk forgalmazott The End of the F***ing World esetében) – viszont amikor megérkezik a következő évad, biztos vagyok benne, hogy egy vagy maximum három ülésben végignézem az egészet.

Fotó: Netflix