dunszt.sk

kultmag

„Létezik-e egyáltalán saját élet?”

Rubin Eszter sodró cselekményű regényének főszereplői egy házasság, amit talán sosem kellett volna megkötni, egy ház, amelyet talán sosem kellett volna felépíteni, egy gyerek, akinek talán máshova kellett volna születni, és mindazok a szerelmek, házak, gyerekek, amik és akik sosem válhattak valósággá. Filmszerűen élénk, pergő dialógusokban megírt jelenetek és lírai, álomszerű futamok váltakoznak az egyre komorabbá váló könyvben, amely azt a kérdést járja körül, hogy vajon létezhet-e egyáltalán saját élet. – Írja Gács Anna Rubin Eszter Árnyékkert című kötetének ajánlójában.

Harmadik köteted a Könyvfesztiválra jelenik meg. Az előző szövegeidhez képest Barhesz, Bagel könnyebben vagy nehezebben született meg?

Több mint két évig írtam ezt a regényt is, mint az előzőeket, bár az Árnyékkert kétszer olyan hosszú, mint az első két kötetem. Nehezen és egyben könnyen született, hiszen a történet régóta dolgozott bennem. Ilyenkor sokáig csak fejben írok, nagy nehézségek árán szánom rá magam, hogy leüljek a géphez, valami lelki gátlás visszatart, ezt mindig le kell győznöm. Amikor végül sikerül, szinte maguktól születnek a mondatok, és annyira a történetben élek, hogy magam sem tudom, mi fog pontosan történni a következő percben, mintha nem is írnám, hanem én is az olvasója lennék. Ez lelkileg elég megterhelő volt, ugyanakkor az írást elképesztően felszabadította.

Regényed címe felidézte bennem az egyik fényképedet, amelyen egy árnyas kertben vagy látható. Túl azon, hogy a kert az irodalom és a kultúrtörténet egyik kedvelt toposza, mit jelent számodra, miért választottad címnek? Van valami konkrét élményed, ami elindította benned a szöveget?

A fotó a valóságos kertünkben készült, abban az időben, amíkor a regényt írtam, és mivel akkoriban teljesen a történetben éltem, így a képzeletbeli Árnyékkertben ülök a padon. A regényben hangsúlyos szerepet kap egy ház, és az azt körülvevő dzsungelszerűen gondozatlan óriási kert, ahol liánok kúsznak az ég felé, fojtogatva és örök árnyékba borítva a terméketlenné vált gyümölcsfákat.

A női főszereplő neve Kornélia, de Liának hívatja magát, és ez a kétarcúság sokféle módon megmutatkozik. „Lia úgy kapaszkodott belé, mióta csak először látta, hogy Gyuri fojtogató húsevő növény zsákmányának érezte magát, ahogy szorosan ráfonódott az erős léggyökerekből álló csavarodó szárú inda, amely belőle táplálkozott, és kis híján kiszívta az összes erejét. Van úgy, hogy a lián egyszerre több fán is megkapaszkodik, s az eredeti támasztékul szolgáló fa pusztulása után is tovább növekszik.”

Az Árnyékkert lehetne akár temető is, ahonnan múltunk nyugtalan kísértetei, rossz döntéseink következményei útra kelnek és elindulnak gyötörni bennünket, akár csak egy delíriumos álomban.

Az élet maga is csak egy árva lepke álma. Ilyesfajta delíriumos álomból nem is egy van a kötetben, sőt talán az egész történet az. Ez a kert a meg nem valósult álmok temetője, az álmoké, amelyhez a főszereplő Stark Gyuri olyannyira ragaszkodik, hogy mindent alárendel az illúziónak, amit látni szeretett volna. A Stark család tagjai a saját maguk által létrehozott csapdahelyzetben vergődnek, és soha nem látják be, hogy nincs értelme.

Sokan az álmaik és a valóság közötti szakadékban szoronganak egész életükben, de mi van, ha mire megvalósítjuk az álmainkat, mások lázálmában ébredünk fel?

Hogyan torzítja el az ember személyiségét egy súlyos titok, lehet-e egész életen át titkolni valamit? Az első rossz döntés mindenképpen magával hozza-e a következőt, hogy végül a titok birtokosa eljusson arra a pontra, ahonnan nincs visszaút? Ahonnan törvényszerűen magába húz a mélység, és magával ránt mindenkit. Starkék egyre csak görgetik maguk előtt kilátástalan házasságuk súlyos, végeláthatatlanul hosszú futószőnyegét, és mindent igyekeznek alásöpörni.

A regényben lélektanilag tűpontosan van felépítve egy bántalmazó kapcsolat, azonban a közbeszédben megszokottól eltérően itt a pár férfi tagja a szenvedő fél.

A Stark családban a bántalmazás nem fizikai agresszióban, hanem tökélyre fejlesztett manipulációs technikákban, és mindent lebíró birtoklási vágyban nyilvánul meg. Erről a felállásról jóval kevesebb szó esik manapság, pedig fontos téma. A hazugságok, kihasználás, bizalommal való visszaélés, célirányosan manipulatív kommunikáció.

Megjelenik a karakterek között társfüggő, nárcisztikus, van, aki önmagát emészti, van, aki másokat mérgez, mindez az önzés fokától függ. Elfojtások, projekció, tagadás, meg nem történtté tevés, kognitív disszonancia redukciója – az elhárító mechanizmusok széles skáláját vonultatják fel a Stark-ház elátkozott lakói. Csak abban reménykedhetünk, hogy az egész egy lidérces álom, és reggel úgyis felébredünk. De van, akinek az ébredés is keserű.

A Bagel és a Barhesz Kohav Virágját is felfedezni véltem a történetben, Nátán és Virág egy párt alkottak korábbi könyveidben is. Úgy tűnik, nagyon beleszerettél a Virág névbe, ami héberül Perah. Van személyes élményed ezzel kapcsolatban?

Az egyik fejezetben az ő történetük jelenik meg egy a korábbitól eltérő nézőpontból. És így válik érthetővé, hogy a Barhesz egyik oldalágából nőtt ki ez a mágikus hajtásokat növesztő buja, tekervényes, de önálló családregény.

Személyes kapcsolódás, hogy a zsidó nevem Perah. A nevek mindig fontos jelentéshordozók számomra. Az általad említett Kohav, héberül csillag. Az első kötetben Virág – aki zsidó gyökereit kereső növényként jelenik meg a szövegben – édesapjával kémleli az augusztusi eget: „Szupernova robbanás atomjaiból születtünk újjá, a neutroncsillag keletkezésénél, csillagporból vagyunk mind. Nevünk is erre utal, Kohav – papi törzs leszármazottai, kohénok a család férfi tagjai.”

Megrendítő a szövegben a visszacsatolás a kisfiát elvesztő anya traumájához, amely személyes traumaként megjelenik az első regényedben, és tulajdonképpen ez a gyászfolyamat tett íróvá.

Az első regényemet a kisfiam haláláról kezdtem írni, végül sokkal több és más lett. Amikor elkészült, már nemcsak a gyászról szólt, hanem az életről is, annak minden ambivalenciájával és szépségével együtt. És írás közben értettem meg magam is, hogy a halálnak csak az élettel lehet ellentmondani.

A regény legszebb, és legkiszolgáltatottabb alakja Déri Hanna. Nyitva hagyott kérdés, hogy mi történik vele, imája végül meghallgatásra talál, és az Örökkévaló beírja-e a Halál könyvébe. Hanna elmúlásában van valami mélységesen szomorú. Ez a szomorúság mindig ott bujkál a könyveidben, mintha nem tudnál tőle szabadulni?

Az eddigi köteteimben a nagy röhögések mélyén is megbújik a szomorúság, az Árnyékkertben pedig eléggé explicitté válik. Ebben a történetben nincs feltétlenül feloldozás, hacsak a valóság érzékelésével való játék nem az. De itt is megjelenik sokszor a finom, bújtatott irónia.

Hanna alakja szimbólum, aki magára veszi a történeten átívelő mérgező kapcsolat okozta összes tünetet, pszichoszomatikus betegségek széles skáláját képes produkálni. Egy családi rendszerben mindig a leggyengébb láncszem betegszik meg, ha a rendszer diszfunkcionálisan működik, s az ő tüneteiben jutnak kifejezésre a kapcsolati háló működési zavarai. Bármennyire is szimpatikus karakter, látható, hogy – mint szinte az összes karakter – ő is magas fokon és nagy elszántsággal, életfeladatként műveli az önsorsrontást.

Stark Sára Sashalmi Tímeává válása nagyon érdekes epizódja a regényednek. Mondhatnánk úgy is, hogy egy „torz fejlődésregényt” is beleírtál a könyvedbe. Szerinted egy érzelmi trauma képes ennyire gyökeresen megváltoztatni a személyiséget?

A lány nagyon megváltozik a történet előrehaladtával az óriási érzelmi trauma következtében. Vagy talán éppen ettől talál önmagára. Kezdettől fogva befolyásolható, könnyen manipulálható, nem egy erős személyiség. Ahogy Stark Gyuri fogalmaz: üres edény. Mindig az tölti meg tartalommal, aki éppen a legnagyobb hatást teszi rá, és a lány kifejezetten keresi ezeket a hatásokat. Idomulni, hasonulni szeretne az aktuális falkavezérhez, vagy ahhoz, akit annak érzékel. Ebben is a személyisége vagy éppen az önálló személyiség hiánya mutatkozik meg, és az erőhöz való alkalmazkodás állandó igénye, amelyben ő definiálni tudja önmagát.

Tulajdonképpen az összes szereplő végig azzal próbálkozik, hogy definiálja önmagát. Mi teszi valóságossá az ember életét? Lia úgy érzi, hogy a gyermekkorban megkapott feltétlen, elfogadó szülői szeretet, amit azonban neki nélkülöznie kellett. Gyuri akkor érezné valóságosnak a saját életét, ha az utódaiban élhetne tovább. Mindannyiuk számára ez az alapkérdés: létezik-e egyáltalán saját élet?

Utánanéztem és megtaláltam a regényed egyik meghatározó színhelyét. A Kis-Kárpátok Pozsony területén fekvő magaslatát hívják Zergehegynek, pedig azt gondoltam, ez a mágikus terep a fantáziád szüleménye.

Minden szimbólumot alaposan felkutattam. A regénybeli hegycsúcs olyan magas és nehezen elérhető, ahova csak a zergék tudnak felkapaszkodni, és ahova a főszereplő Stark Gyuri mindenáron házat épít, még akkor is, ha minden egyes figyelmeztető jel arra mutat, hogy nem kellene. És persze végül nem tudja megzabolázni a hegyet.

A történet Budapesten játszódik a 20–21. század fordulóján, valóságos elemek keverednek benne elképzelt helyszínekkel, mint a Zergehegy, vagy mint a Törökvész utca egyik csendes mellékutcájában, a Szultán-parkban álló, a korrupció fellegváraként elhíresült lakópark.

A regénybeli Zergehegy mágikus hely, a hegy belseje beszél, és attól kezdve, hogy Starkék felépítik ott a házukat, az addig hétköznapinak mondható életük különös változáson megy át. A mágikus realizmus megjelenése engem Márquez Száz év magányára emlékeztet, annál is inkább, mivel a főszereplők hiába élnek népes családdal körülvéve, egyre inkább elmagányosodnak.

A regény négy fő részből áll, amelyek úgy követik egymást, akár az évszakok. És van egy ráadás, az ötödik, amolyan bon mot. A történet fokozatosan, lépésről-lépésre halad az egyszerűnek látszó, racionálisan érzékelhető valóságtól a mélyebb rétegekig. Egyre jobban megismerjük a szereplőket és a mozgatórugóikat. Lassanként felfeslik a könnyen átláthatónak hitt világ, és a felszín alatti sokrétű, szürreális valósággal kell szembesülnünk, amelyről kiderül, hogy igazabb, mint amit valaha is el tudtunk képzelni. A családtagok végül saját gondolati börtönükben vergődnek, amelyet évtizedek alatt gondosan építgettek maguknak, ugyanúgy, ahogy a túl nagyra tervezett, megfelelő tartóelemet nélkülöző, lassan a fejükre omló házat.

A mágikus elemek a szövegben a mérgező kapcsolat tárgyiasult szimbólumai, valamint az elviselhetetlenül sűrűvé és fojtogatóvá vált szélsőséges érzelmek feloldására is szolgálnak. Az olvasó saját habitusa szerint értelmezheti, ugyanúgy, ahogy a realitás érzékelése is különböző mindannyiunk számára. Alapkérdés, hogy létezik-e egyáltalán objektív valóság. Mi az, amit a szemünkkel látott materiális tényként írunk le, hiszen a képet az agyunk idézi elő, és sosem tudhatjuk biztosan, mások hogyan észlelik ugyanazt a valóságot.