dunszt.sk

kultmag

„…a véletlen műve”

„Ez az írás kitalált, a valósággal való bárminemű egyezés a véletlen műve.” Szögezi le Szalay Zoltán legújabb, sok tekintetben nagyon bátor alkotása, hogy aztán rögtön ezt követően egy Weöres Sándor idézettel már ne csak a lehetőségét, hanem a bizonyosságát vesse fel annak a gondolatnak, hogy nem lehetséges olyasmiről írni, ami nem emlékeztet minket a valóságra:

„csak egyetlen színt elgondolni tudnék,
amilyet nem látok soha –”

Hiszen a keletkező mű valamilyen formában mindig magán viseli a nyomát az alkotót ért élményeknek – sikereknek, kudarcoknak és traumáknak – és benyomásoknak – érzékelésnek, érzéseknek és mintáknak.

A regényben aztán örök vitatéma tárgyává és a fő konfliktus gyökerévé válik ennek a „véletlenszerű egyezésnek” a tulajdonképpeni megkérdőjelezhetősége. Egy ilyen kijelentéssel sem lehet kivédeni azt, hogy a kinyilatkoztatott írói szándékkal ellentétes recepció jöjjön létre. Más kérdés, hogy e kitételt alkalmazó szlovákiai magyar író – e regény központi figurája, s egyben a botrányt keltő regénybeli Faustus kisöccsének megalkotója – előre sejtette, hogy mindazzal, amit leírt, fájdalmat fog okozni, csak éppen a hatás fokát és ennek kellemetlen következményeit alábecsülte.

Így aztán értetlenül áll az egyébként vitathatatlanul tabusértő és mítoszromboló műve miatt a személyét ért attrocitások előtt, és úgy törik ketté az élete, úgy roppan bele ebbe az alkotásba, mint a kéziratában szerepeltetett kritikaíró a sajátjába. Miközben mások meg vannak győződve, hogy másolja a valóságot, az ő élete „kezdi el másolni” egyik szereplőjének életét. Az emlegetett kritikaíró és kutató ahelyett, hogy a nemzet nagy írójáról írt volna egy, a kultuszát erősítő monográfiát, egy leleplező dokumentarista munkát tett le az asztalra. A nagy író egykori barátja ugyanis olyan alapos forrásfeltárást végzett, hogy felszínre kerültek kínos, elhallgatni való gondolatok. A regény történetén keresztül azt a tanúságot szűrhetjük le, hogy mindig is voltak és lesznek olyan dolgok, amit egy szlovákiai magyarnak, illetve ebből a közegből származó írónak nem szabad megírnia vagy kimondania, épp csak a tabuk tárgya változik meg. E tekintetben egyébként beszédes a fiatalkori emlékek megidézésekor az idősebb generációk hallgatása, elhallgatása, illetve az ilyen tabukhoz köthető tárgyak, a paptól vagy zsidóktól származó könyvek rejtegetése. A hallgatás, elhallgatás kapcsán puszta illúzió, hogy az új történelmi korszak felszámolja az ilyen jellegű kényszert, kötelességet. Más dolgokat ugyanis épp ezt követően volt ildomos elleplezni: többek között nem lehetett nyíltan megkérdőjelezni a rendszerváltás utáni szlovákiai magyar irodalom képviselőinek feddhetetlenségét, erkölcsiségét.

A kézirat szerzőjének ugyanakkor – ellentétben a kéziratban szereplő kritikaíróval – nem állt szándékában egy valós személyről megmintázni főhősét – legalábbis végig ezt állítja. De arra vonatkozóan, hogy hogyan működik egy egészségtelen szakmai közeg, végső soron saját tapasztalatait használta fel. E közösség azonban nemcsak hogy saját magára vette ezeket a máshol is megtapasztalható, ugyanakkor nem is minden szlovákiai magyar értelmiségi csoportosulásra érvényes észrevételeket, hanem magát a főhőst is beazonosította egy szerzővel. E szerzőért, e szerző nevében (aki egyébként az egyetlen e közösség tagjai közül, aki nem reagálja le soha ezt az esetet) lépnek fel a kézirat megalkotójával szemben, miközben alapjában véve saját önérzetük sérült. Nemcsak azért, mert az illető egy közülük, és személyesen is kötődnek hozzá, hanem azért is, mert egy személyi kultusz megdöntésére nem lehet anélkül kísérletet tenni, hogy ne írjunk az azt működtető közösségek visszásságairól is. Ezt az íratlan törvényt mind a regényben szereplő kézirat, mind a regény hőse megszegte, s ezzel a sorsuk egyformán pecsételődött meg. Nem marad más nekik, csak a földi „pokol”.

A szlovákiai magyar író – ahogy azt környezetében sokaknak kifejti – teljesen meg van győződve arról, hogy a pokol a teljes magányt, elrekesztettséget jelenti, s mintha most itt meg is élné ezt: a bűn és bűnhődés folyamata játszódik le előttünk életének bemutatásán keresztül. Az életébe kerülő, bonyolult nevű nőkkel bonyolult kapcsolatokba bocsátkozik, s jellemzően inkább mellettük, mint velük él. A magány ugyanúgy jellemzi, ha asszony van mellette, mint amikor nincs. És ezt a magányt éli meg barátjával és apjával való kapcsolatában is ugyanúgy, mint azok elvesztésével, halálával is. Lassan emlékek és gyökerek nélküli emberré válik, egy határon túli irodalmi közeg határát átlépve – hiszen hivatalosan is kizárják ebből a közösségből. Ebben a kizárásban is van valami abszurd, hiszen származása, születése révén ő nem szűnhet meg szlovákiai magyar írónak lenni. Eközben pedig, noha ő maga is meg van győződve róla, hogy a regénynek nincs értékelhető recepciója, visszhangja, mégis a rendszerváltás után született összesen két, a szlovákiai magyar irodalomról szóló monográfia egyaránt kikerülhetetlennek tartja, hogy megemlékezzen erről a műről.

A történet első fejezete – amelyben a szlovákiai magyar író gyermekkora, ifjúsága és íróvá válása kerül terítékre – sarkítja, felnagyítja, idealizálja az eseményeket, így a regény központi figurája – akivel szemben megfogalmazódik az a vád, hogy regényében kiparodizálja a nagy szlovákiai írót – lesz az, akinek a megírt életrajza valóban egyfajta parodisztikus jelleget kap (például a Nagy Elveszés a villamoson). A szerző maga pedig annyiszor írja le azt a kifejezést, hogy a „szlovákiai magyar író” (ha nem is akarja nevesíteni, többek között feleslegesen sokszor van jelen akkor is, amikor az alany megjelölése elhagyható lenne a mondatból), hogy jócskán és vélhetőleg szándékosan átlépi azt a határt, mely egy átlagos befogadó türelmét jellemzi. Azért teszi ezt, hogy megérezhessünk valamit abból a légkörből, abból a közhangulatból, ami az identitástudatot magáénak tudó közeget jellemzi, amelyet itt megteremt és bemutat. A főhős életét, sorsát, lehetőségeit valóban a kezdettektől fogva meghatározza, hogy szlovákiai magyar, befolyásolja azt, hogy miként és milyen íróvá válik, hogyan kerül be, majd ki a belső körből. Ez az identitás áldás és átok is, olyan, mint egy sajátos káini bélyeg, amely egyszerre feltételez nyomasztó felelősségérzetet és kiválasztottságot, amelyről nem lehet lemondani sem. A főhős ennek érvényességével dacol, mikor még gyermekként elhatározza, hogy egy teljes napra Mauglival azonosul – az iskolában bemutatandó darabban ezt a szerepet osztották rá. Érdekes, hogy pont Maugliról van szó, hiszen ő az emberi civilizáción, kultúrán kívüliség jelképe, a tiszta lelkű-tiszta szívű vadember egyik alternatívája, akinek, ha valóban a „bőrébe bújhatna valaki”, akkor számára lehetséges lenne mindenfajta kulturális meghatározottság és korlát levedlése.

Ez is egyfajta sajátos lázadás közvetlen környezete ellen, de egy csendes, kérészéletű, következmények nélküli lázadás – hiszen senkinek nem szól erről, a ráosztott főszerepről pedig a következő napon kiderül, hogy a tanító néni meggondolta magát, és más fogja azt eljátszani.

A Faustus kisöccsének megírásával hősünk nem először sértette meg a szlovákiai magyar irodalmi közösség hagyományait, már első alkotása, a Leviatán arcképe is szembehelyezkedett ennek a közegnek a hagyományaival. Később pedig úgy is gondol a Faustus kisöccsére, mintha az az első novellájáról leválaszthatatlan volna, mintha az ottani „kísértés” itt újra utolérné: ami azt jelenti, hogy arra érez magában késztetést, hogy a szlovákiai magyar irodalmi hagyomány világától teljesen idegen műalkotást hozzon létre. Ennek az alkotásnak első látszatra a műfaja és témája (misztikus kalandtörténet) idegen ettől a közegtől (megélt háborúk és diktatúrák, a paraszti társadalom köréből származó hősök), a valódi probléma azonban az, hogy a valósnak mondható elemekből az elválaszthatatlan keveredésén keresztül egy olyan mögöttes tartalom, jelentés jön létre, ami egyértelműen nem fejthető meg. A szövegét bíráló író nem érti az alkotás üzenetét, csak mélységét és erejét sejti meg, s ez feltehetően jobban zavarja, mint az, hogy a téma vagy a műfaj a nyugat-európai hagyományokba illeszkedik-e bele.

A fikció és a valóság közti elhatárolhatóság és a mögöttes tartalom, az üzenet kérdése a kötetbeli szlovákiai magyar író életművének minden egyes eleménél meghatározó lesz a recepció kapcsán. Hiszen a laikus befogadók és a szakmai közeg számára ez az, ami kizárólagosan fontos a műveit érintően, s amivel szemben egyébként az írónak – különböző hévvel ugyan – ellenérzései vannak. Első novelláskötete, Az általános szívgyengeség már annyiban sem választható le magáról a szerző személyéről, hogy maga köti össze ezt a személyes traumával: a családja is érintett a szívbetegséget illetően, s erre épít. Ugyanakkor ezek a szövegek teljesen egyszerűek, érthetőek és a szerző nem tud mit kezdeni azzal, hogy a környezete nem hiszi el, hogy nincs mit mondania, mesélnie róluk. Hosszú hallgatás után, a Faustus kisöccsét követő munkáját a Szelidítést – ahol legendás lények, szörnyek jelennek meg különböző, Szlovákiát és a magyarságot érintő történelmi traumák, események idejében (pl. a Pozsonyba bevonuló tankok egyikéből Hétszűnyű kapanyányimonyók bukkan elő a Féhérlófiából) – egy lengyel hangzású álnév alatt, folytatásokban, egy sci-fi magazinban közlik. E sajátos időutazás során tulajdonképpen a misztikus, fiktív lények értelmezik, teszik nyelvileg megformálhatóvá mindazokat a valóban megélt eseményeket, amelyről egykor, a rendszerváltás előtt – nem volt szabad beszélni. A szlovákiai író gyermekkori és ifjúkori regénybeli alteregója számára egy-egy ilyen legendákból és mesékből szőtt szörny leplezi le a jövőt és mutatja be azt, hogy a korábbi generációk tagjai felnőttként mit éltek meg, hogy értelmezték mindazt, amit ő egykor gyerekként vagy kamaszként élt át. A történet sikere valójában abból ered, hogy végre arról beszél, ami már megszűnt tabutémának lenni, ami ráadásul a rendszerváltást követően divat. Ezen a ponton tehát a szlovákiai magyar író beáll a sorba, egy másik nézőpontból itt a beilleszkedési kísérletével, a feltámadó megfelelési kényszerével újra kísértésbe esik ezzel az alkotásával.

Faustus kisöccseként lehet emlegetni mind a kultikus tisztelet övezte szerzőt, mind pedig a regényébe belebukó írót. Goethe örök alakja, a kiapadhatatlan tudásszomjú Faust doktor, aki az ördöggel szövetséget kötve visszaél hatalmával és pozíciójával, erkölcstelen dolgokba bonyolódik bele, s kihasználja egy fiatal nő naivitását – a klasszikus mű első részére vonatkozóan ezeken a pontokon egyezéseket találhatunk a regénybeli regényben leleplezett író és a legendás doktor között. Mondhatnánk, hogy halovány mása, s „kicsiben és helyben” műveli, amit elődje: a kommunizmus helyi képviselőivel kötött egykor paktumot, besúgó volt, s folyamatosan manipulálta a közvetlen környezetében élőket, köztük tapasztalatlan unokahúgát is, akivel puszta szórakozásból úgy viselkedett, hogy növelje annak iránta való vonzalmát, elmélyítse kudarcát és szégyenét, ami végül a nő egész életét meghatározza.

Jóval misztikusabb a Szalay kötetében szereplő szlovákiai magyar író szövetségre lépése az ördöggel, amelyről semmi bizonyosat nem tudunk – az alkukötés jelenete ugyanis „hiányzik” a regényből, hogy feltehetőleg megtörtént, az írói életútban bekövetkező változásokból következtethető ki.

A mű során a kelletlen, munkakerülő ördögöt Szalay csak kalapos emberként emlegeti: az író a békés családi életét, boldogságát és egészségét is odaadná, hogy írni legyen ideje. Végül ez kétszer is megadatik neki, ilyen körülmények között jön létre a Faustus kisöccse és a Szelídítés is. A botrányos mű szerzője azonban elsősorban Goethe történetének második részével mutat inkább rokonságot. A szlovákiai magyar író e megragadhatatlan szövetség mellett ugyanis köt egy ahhoz hasonlót is, amelyet művének főhőse: beilleszkedik a helyi közegbe, és megfelel az olykor lelkiismeretével össze nem egyeztethető elvárásoknak, cserébe elfogadja mindazt a juttatást és lehetőséget, amit ez a közösség felkínál: rendszeresen publikál, konferenciák, rövid ösztöndíjak, író-olvasó találkozók révén bejárja a fél világot. Ez az írói turné, a világjárás az, ami leginkább összeköthető a Faust második részével, a doktornak a nagyvilágot az ördög társaságában bejáró, azt bemutató történetével. Az ünnepelt szerző tehát a rendszerváltás előtt, míg Szalay hőse ezt követően köti meg az alvilági egyezséget. Tudásszomja Faustuséhoz hasonlóan csillapíthatatlan: folyton falja a könyveket, és szenved, ha ezt nem teheti, mert az olvasás egyfajta menekülést, védőpajzsot jelent számára félresiklott élete, kirekesztettsége elől. Gyakorlatilag könyvekből áll lakásának a berendezése, ha épp olyan szakaszba lép az élete, amikor nem kell senkihez alkalmazkodnia. Goethe történetében az isteni feloldozás, az Istenhez való megtérés megegyezhetne Szalay történetének azon pontjával, mikor az író eldönti: megírja azt a könyvet. Ám a szlovákiai magyar író számára ez a döntés nem hozza el a megváltást, hiszen ha tettével fel is lázad a „démona” ellen, hatása alól nem tud szabadulni – valójában nem szűnik meg benne a vágy aziránt, hogy e közösség tagja legyen, s hogy alkotásait siker és méltó szakmai visszhang, elismerés kövesse. Ahogy kilép az egyik ördögi szövetségből, belecsúszik a másikba: az alkotásra való idő azonban sokáig kihasználatlan marad, míg a boldog magánélet odalesz, és egészsége is hanyatlik. Ebben a helyzetben a tragédia tehát a természetfeletti síkon is elkerülhetetlen: mégis Faustus történetéhez hasonlóan itt is utoléri a történet hősét a pokoltól való megszabadulás, a feloldozás, csak egy kicsit más módon.

A valóságként megélt események és a fikció elkülöníthetetlenségéből ered az is, hogy a műfajiság és az írói szándék kapcsán a kinyilatkoztatások ellenére is sok szempontból mi, befogadók is bizonytalanságra vagyunk kárhoztatva. A regény központi motívumai a szerepjátszás, a maskara, az álarc viselete, az alakoskodás – és mi sosem tudhatjuk, hogy amit látunk, az megáll-e önmagában, vagy csak olyasvalami, ami mögött az „igazság rejtve van”. A regény ugyanis nem csak a leleplezésről szól, hanem feltehetőleg maga is egy nagy leleplezési folyamat.

Ez a regény több szempontból is olyan, mint egy Matrjoska-baba: Hiszen ott a kötet szerzője, aki kötetében megemlékezik egy, a már a mű elején is felbukkanó életrajzíróról, aki könyvének tárgyául a Faustus kisöccse szerzőjét választotta, egy olyan írójét, aki szintén írt egy könyvet egy – elviekben valós személyként be nem azonosítható – kritikusról és egy íróról. Mindeközben nem szabad megfelejtkeznünk arról a tényről sem, hogy az a szerző, aki egy szlovákiai magyar íróról ír, aki regényt írt a szlovákiai magyar íróról, maga is egy szlovákiai magyar író. A kötet pedig ugyanazt a címet viseli, amit a műben oly sokat emlegetett, vitatott alkotás.

E kötet, amit mi is a kezünkben tarthatunk, olyan szenvtelenül, kíméletlenül beszél a fikció keretei közt a határon túli irodalom lehetséges árnyoldalairól, hogy az nemcsak a regényvilág lapjain kelthet majd általános felháborodást. Mert ugyan ennek a kötetnek is ott virít az elején, hogy a valósággal való bárminemű megegyezés a véletlen műve, egyes sorait, könnyen lehet, hogy lesz aki – talán nem is annyira indokolatlanul – magára is veszi. Minket is nehezen hagyhat nyugodni a gondolat, hogy az a szlovákiai író, aki e művet a könyvespolcra eresztette, egybeforr azzal a szlovákiai magyar íróval, akit megformált, de reméljük csak a bátor gesztus lesz sorsukban azonos – a recepció nem.

Szalay Zoltán: Faustus kisöccse. Kalligram, Dunaszerdahely, 2019