„Ez az ország képtelen bármit is kezdeni a nem tökéletes állampolgáraival”

Február 24-én mutatta be a Radnóti Színház Alföldi Róbert legújabb rendezését, A gondnokot. Harold Pinter darabja nehéz falatnak bizonyulhat mind az alkotók, mind a nézők számára, hiszen szikársága és csendes mániákussága kérlelhetetlenül mutatja fel az emberi lét végtelen bizonytalanságát. Az előadás kapcsán a rendezővel és az egyik főszereplővel, László Zsolttal beszélgettünk.

Azt olvastam, hogy a próbafolyamat végéig nem tudtátok eldönteni, vajon miről is szól A gondnok. Mire jutottatok azóta?

Alföldi Róbert: Valóban nehéz három mondatban elmondani ezt a sűrű történetet, zrikáltak is érte az egész próbafolyamat alatt. De azért van ez, mert itt tényleg valamiféle furcsa létezését látjuk három olyan embernek, akik egyszerűen nem tudtak beilleszkedni a társadalomba. Még egy macska, egy egér sincs körülöttük, akihez szólhatnának. Ezt önmagában  könnyű lenne lefordítani konkrét jelenségekre, de a szöveg és az előadás is arra törekszik, hogy továbbmenjen gondolatilag, van ennek a drámának ugyanis egy univerzálisabb rétege, ami azt a zsákutcát  mutatja be, amibe mindannyian bármikor beleszaladhatunk.

László Zsolt: Ha az alapviszonyokat nézzük, tulajdonképpen mindegy is, hogy ezek az emberek a társadalom perifériáján tengődnek-e vagy sem. Ez a pozíció csak egy eszköz Pinter számára, mert így nem kell lefuttatnia azokat a kezdeti köröket, mint amiket három viszonylag normális helyzetben lévő figura esetében mégiscsak muszáj lenne, és így egy erős, szélsőséges felütéssel tud elindulni a történet.

A.R.: Igen, itt nem az a lényeg, hogy mi történt velük korábban, hanem az, hogy végül hova jutottak. Abban a pillanatban látjuk őket, amikor már végleg kisiklott az életük, a napi rutint pedig az jelenti, hogy egyik faltól a másikig csapódnak.

Mit gondoltok, ebben a kirekesztettségben akarnak ők még valamit az élettől?

A.R.: Számukra már maga az élni akarás is elég nagy feladat. Más-más stratégiát dolgoznak ki a túlélésre, de mindegyiknek fontos része az, hogy folyamatosan mást mondanak, mint ami valójában van, ez pedig azt is jelenti, hogy semmiféle felelősséget nem képesek felvállalni. Ez a magatartás nemcsak belőlük, hanem a társadalom egészéből is következik, hiszen az egyén mindig úgy működik, mint a körülötte lévő világ. Így ők ahelyett, hogy szembenéznének a valósággal, folyamatosan a kis sikereket, a kis kényelmeket keresik: az ágyat, az ágy után a köpenyt, a köpeny után a szobát, a szoba után a házat. És ez teljesen érthető is. Hát persze, hogy életben akarnak maradni. Csak továbblépni nem fognak.

És mi az, ami Astont kiemeli ebből a hármasból? Miért válik ő centrummá?

A.R.: Neki az a túlélési stratégiája, ami szerintem nagyon szép, hogy összegyűjti, megvédi, megszeretgeti a tárgyakat, sőt az embereket is. Tulajdonképpen berendezi maga körül a világot.  Azért csinálja ezt, hogy ne vesszen el,  hogy ne málljon szét. Ez összefügg azzal is, hogy rendkívül megalázott, kiközösített helyzetben van, amit éppen azzal kompenzál, hogy ellene megy mindenféle kirekesztő viselkedésnek. Ő tényleg mindent és mindenkit megpróbál szeretni. A gáztűzhelyet sem azért hozza haza, mert főzni akar rajta, csak meg akarja védeni attól, hogy kidobják. Nincs neki semmiféle hátsó szándéka, csak hát az emberek átverik, elárulják és ez az egyetlen dolog, amit képtelen elviselni.

L.ZS.: Az, hogy folyamatosan hazahordja, pakolgatja ezeket a tárgyakat egyfajta pótcselekvés is, hiszen így legalább a látszata megvan annak, hogy történik valami, miközben pontosan tudjuk, hogy soha semmi nem fog megváltozni.

A.R.: Igen, mert bár mindent hazahoz, addig nem jut el, hogy teremtsen is valamit. Nem javítja meg a tárgyakat, nem kezd hozzá a felújításhoz. A munka része már nem megy.

De ezt a pótcselekvést mégiscsak át akarja örökíteni Davisre (Schneider Zoltán), nem? Vagy miért nevezi ki őt gondnoknak valójában?

A.R.: Ezzel azt üzeni a másiknak, hogy ne görcsölj, ne szorongj, ne legyél hálás, ne gondold azt, hogy valami nagyon jót tettem veled. Ő annál szemérmesebb, minthogy nagylelkűnek  mutatkozzon.  Inkább munkát, feladatot ad ennek az embernek, amiket aztán sosem kell megcsinálnia, hiszen hogy pucolná meg az ablakokat, ha még be sincsenek üvegezve?

De mégis mennyire lehet kifizetődő a halogatás, a hazugság és az önbecsapás mint túlélési stratégia? Meddig folytatható ez?

A.R.: Ha körülnézünk ma Magyarországon, láthatjuk, hogy nagyon sokáig. Sőt, egyre sikeresebb. Az, amit A gondnok egy kis közösségben, három emberen belül felvázol, működik makroszinten is. Mindenhol vannak csendes és hangos őrültek, ahogyan olyanok is, akik folyamatosan hazudnak, úgyhogy a párhuzamokért nem kell nagyon messzire mennünk.

Persze, ha konkrét analógiát szeretnénk, elég pusztán a „hajléktalantörvényre” gondolnunk.

A.R.: Igen, de nagyon érdekes az is, amit az öcsém mondott a bemutató után: egyszerűen rossz nézni ezeket az alakokat.

Azért van ez, mert itt úgy ismerünk rá önmagunkra, hogy nem a szépet, a csodálatosat és a felmagasztosultat látjuk, hanem tudatosul bennünk saját emberi ócskaságunk.

L.ZS.: Eközben az is igaz, ha továbbvisszük a hajléktalanság-aspektust, hogy a társadalom nem is nagyon igyekszik kikerülni ebből az állapotból. Én általában autóval járok, szinte minden lámpánál találkozom egy hajléktalannal, és ha az egyiknek adok ötszáz forintot, a következő kereszteződésnél nem mondhatom azt a másiknak, hogy ne haragudj, két utcával arrébb már adtam. Ott ülök az autóban és szégyellem magamat, hogy tehetetlen vagyok, nem tudok segíteni, miközben ezt nyilván nem nekem kellene megoldanom.

A.R.: Itt nem arról van szó, hogy adsz neki egy kis aprót, amiből tud venni egy zsemlét vagy egy doboz sört. Ez nem megoldás, de az ország vezetése sem törekszik arra, hogy találjon ebből valamiféle kiutat. Bebetonozzák az aluljárókat ahelyett, hogy megpróbálnák legalább néhányukat visszaintegrálni a társadalomba. Inkább arra kényszerítik őket, hogy elmenjenek a főterekről, mert akkor nem látszódnak. De nálunk mindenben ez van. Már az sem veri ki a biztosítékot, hogy egy fiatalember a legdurvább drog hatására szétveri egy ötéves gyerek fejét. Ettől se borul ki a bili, nem kezdünk el beszélni arról, hogy a szegény rétegek milyen drogokat használnak, pedig nem egy áttekinthetetlen, háromszázmilliós országról beszélünk. A hajléktalanok esetében is csak arról szól a közbeszéd, hogy nem mennek be a szállókra, de odáig már nem jut el semmilyen kormányzati program, hogy miért van ez, mit kéne tenni a változás érdekében. Persze, ne legyünk álságosak, mi is sokszor kikerüljük őket, és szerintem az is nagyon fontos egy társadalom lelkiismeretével kapcsolatban, hogy erről beszélni tudjunk: büdösek, nem jó a közelükbe menni, de attól, hogy ezt érzed, te még nem vagy rossz ember.

L.ZS.: Sokan egyébként pont azért nem mennek be a szállókra, mert  ott is hierarchia van. Ahogy belép egy új ember, elkezdődik a harc. Teljesen természetes, hogy bekapcsol az önvédelmi mechanizmus, és inkább kint alszanak az aluljárókban, mert folyamatos küzdelemben nem lehet élni.

A.R.: Persze, ezek nem olyan egyszerű dolgok, hogy egy legyintéssel el lehessen intézni, de itthon például az alkoholizmust sem tudták megoldani. Ez az ország egyszerűen képtelen bármit is kezdeni a nem tökéletes állampolgáraival.

Talán a civil szervezetek jelenthetnek erre egyfajta választ.

A.R.: Az odáig rendben, hogy a probléma megoldása át van adva nekik, de akkor az államnak minden segítséget meg kellene adnia ahhoz, hogy ténylegesen dolgozni tudjanak. De jelenleg nem ebbe az irányba tartunk.

Igen, néha úgy érzem, hogy lassan már beszélni se tudunk egymással, nemhogy közösen csinálni bármit.

A.R.: Mert mindenki csak kinyilatkoztatni akar, anélkül, hogy meghallgatná a másikat, arról nem is beszélve, hogy bármire kérdezel, ugyanaz lesz a válasz.

L.ZS.: De más társadalmakban is ez van, hihetetlen teret hódít a populizmus, mert kiirtja a gondolkodási motivációját az emberből.

A.R.: Meg az állampolgári felelősséget is. Nem kell okoskodni, meg kérdezősködni, rég kész vannak az előre csomagolt igazságok.

Az egyébként nagy kérdés bennem, hogy a populizmus, és egyáltalán a bárkire, bármiféle kirekesztésre alapuló propaganda ez után a 20. század után, hogyan tud megint sikeres lenni?

L.ZS.: Ma már nagyon kevés olyan ember él, aki átélte azokat a kataklizmákat vagy akár személyesen hallott volna róluk a szüleitől, nagyszüleitől. Az én gyerekeim is ismernek bizonyos történeteket, de ez már nem olyan zsigeri élmény, mert túl messze van az utolsó háború.

A.R.: A legfiatalabb generáció 80%-át ez egyáltalán nem is érdekli. És akkor eljutunk oda, hogy mit csináltunk az oktatással, különösen a történelemtanítással. A fiatalok tulajdonképpen jogosan is mondják, hogy ugyan minek nézzenek szembe azzal, amit nem éltek át, hiszen a mi generációnk, az apák és a nagyapák generációja bűnös abban, hogy képtelen volt elszámolni a múlttal. Egy mai huszonéves hogy tudna szembenézni a száz évvel ezelőtti valósággal? Nem tőlük kellene ezt elvárni.

L.ZS.: És ne is menjünk messzire, ’89-ben megvolt a lehetőség arra, hogy – miként a csehek, a lengyelek és a németek – ez az ország is nyilvánosságra hozza az ügynöklistát. Másoknak, ugyan nagyon fájdalmasan, de sikerült ezt meglépni, és ezzel tiszta lapot nyitottak.

Ezt azért is hozom fel, mert ehhez a sunnyogáshoz nem kell századokat visszamenni az időben, elég ránézni az elmúlt néhány évtizedre. Arról nem is beszélve, hogy a rendszerváltás után elfelejtették érdekeltté tenni a széles tömegeket, nem voltak követhetők a folyamatok, nem tudtuk, mi következik, és miért lesz ez vagy az jó.

A.R.: Mert az ország nagy részét továbbra sem tekintették felnőttnek.

Én is azt érzem, hogy nem beszélünk már a közelmúltról sem, nagyon sokszor csak olyan megjegyzéseket hallok, hogy Kádár idejében jobb volt, mert legalább mindenki dolgozott, de ennél mélyebbre nem divat menni.

L.ZS.: Papíron persze, hogy többen dolgoztak, de nem biztos, hogy ez valóban termékeny munka volt. És hát nyilván egyszerűbbnek tűnt maga a világ is, vágyképként pedig még ott lebegett a nyugathoz való tartozás. Ez a korszak tulajdonképpen ugyanarra a fekete-fehérségre apellált, mint most a populizmus.

A.R.: Ahhoz bátorság és önazonosság kell, hogy választani tudjunk. Ha csak három lehetőség között kell dönteni, az mindig könnyebb, mintha ott lenne háromszáz út, amin elindulhatunk. Nagyon sok olyan ember él ma, aki nem akar döntéseket hozni, aki arra vár, hogy végre megmondja neki valaki, mit csináljon és hogyan gondolkodjon. Mert így a felelősséget is el lehet tolni magunktól, és ha valami rosszul sül el, akkor nyugodtan lehet mutogatni.

Mi kellene ahhoz, hogy végre önazonosak tudjunk lenni?

L.ZS.: Ez is az oktatási rendszerrel függ össze. Ha első perctől kezdve az önállóságra nevelnék a gyerekeket, nyilván máshol tartanánk, de ez a jelenlegi, szocializmusból itt maradt rendszer szinte csak frusztrált fiatalokat termel. Angliában ez egészen másképp működik, ott rájöttek arra, hogy az embereket dicsérettel kell rávezetni a helyes útra, ez a pozitív szemlélet pedig őrületes különbséget eredményez. Nálunk a pedagógusok – tisztelet a kivételnek – mindennap újra és újra bebizonyítják, mi az, amit nem tud a gyerek, mik a hiányosságai, mire nincs felkészülve. Ember legyen a talpán, aki így kellő önbizalommal tud nekifogni az életnek.

Fotók: Dömölky Dániel és Falus Kriszta, a borítókép Falus Kriszta fotóinak felhasználásával készült