dunszt.sk

kultmag

A terrortámadás is csak egy akciójáték

Tíz állig felfegyverzett pakisztáni terrorista szállt partra egy gumicsónakkal 2008. november 26-án Mumbai partjain, majd támadta meg a város különböző pontjait, többek közt egy vasútállomást, egy zsidó közösségi központot és a Taj Mahal luxusszállodát. A tettesek négy napon keresztül gyilkoltak az indiai metropoliszban, mire a – több száz kilométerre fekvő Új-Delhiből idehívott – terrorelhárítás végzett velük, illetve egyiküket élve elfogta. A véres akcióban közel kétszázan meghaltak, háromszázan megsebesültek, az értelmi szerzőt pedig a mai napig nem sikerült felelősségre vonni. Több indiai és európai játékfilm, dokumentumfilm, rövidfilm után az első nagyköltségvetésű, hollywoodi feldolgozás is megérkezett, azonban az események tizedik évfordulójára készült Hotel Mumbai már önmagában is alapjaiban megkérdőjelezhető.

Tavaly két, azonos történetet feldolgozó film is bizonyította, hogy vannak témák, amikről nem volna szabad filmet forgatni, a sort pedig a Hotel Mumbai is folytatja. Az utoyai mészárlást feldolgozó norvég Utoya, július 22 és az amerikai 22 July mélyen problematikus vállalások voltak, hiszen a közelmúlt egy kiemelten tragikus eseményét (a terrorista Anders Behring Breivik több tucatnyi fiatalt gyilkolt meg a norvég munkáspárt nyári táborában) használták ki egy dráma/akciófilm céljaira. Hiszem, hogy a művészeknek hatalmas felelőssége van abban, hogy a tragédiák hogyan épülnek be a kollektív emlékezetbe, ezen példák pedig azt bizonyítják, hogy a kis moralizálással és a tolerancia kinyilvánításával nyakon öntött lövöldözős játék nem a legmegfelelőbb mód a feldolgozásra. S bár a 22 July próbál kontextust adni az eseményeknek, azok elő- és utóéletét is feltárva, az Utoya, július 22 pedig technikai bravúrként érdekes, ez a lényegen nem változtat: a mozivásznon gyerekeket ölnek értelmetlenül. A filmek természetesen feszültek és megrázóak, de mind művészi értékük, mind a trauma feldolgozását segítő szerepük vitatható. Ugyanis egyaránt halvány, zavaros vagy éppen demagóg üzenet lengi be őket két fejlövés között, ami a Hotel Mumbai veszte is lesz.

Anthony Maras ausztrál rendező első nagyjátékfilmje pontosan az előbbi két film hibáit gyűjti be és dagasztja fel úgy, hogy még az ott fellelhető erényeket is hanyagolja.

A Hotel Mumbai giccses, patetikus és leegyszerűsítő, kifejezetten demagóg és buta módon áll az Indiát (és a külföldi áldozatok révén az egész világot) érintő csapáshoz.

Ahogy a címéből is sejthető, a Hotel Mumbai a támadás egyik kulcshelyszínén, a szállodában játszódik, amelynek „különlegessége” az volt, hogy megfelelő létszám és kiképzés hiányában a mumbai rendőrség nem mert rajtaütni a bent öldöklő négy terroristán, később pedig azt hitték, már véget értek a benti harcok – pedig eközben még több százan bujkáltak az épületben, másokat pedig túszul ejtettek az elkövetők.

A film a sokszereplős megközelítésmódot választja, feltehetőleg a teljesség igényével, ám a klasszikus hibába esik: a szegény szikh pincértől (Dev Patel) a kisgyerekes amerikai-indiai házaspáron át (Armie Hammer, Nazanin Boniadi) az orosz üzletemberig (Jason Isaacs) számos nemzetiség és társadalmi osztály képviselteti magát, de a színes helyzettel és a több szálon futó cselekménnyel a Hotel Mumbai végeredményben semmit nem kezd. Ez részben abból fakad, hogy összesen két karakternek van személyisége, és még a terroristákat is jobban megismerjük, mint némelyik főszereplőt – a lényeg viszont, hogy Maras nem képes elérni, hogy azonosuljunk a szereplőivel, ezáltal pedig igazán átérezhessük a filmje súlyát.

A Hotel Mumbai mondanivalója foghíjas vagy félrevezető, megvalósítása pedig tele van sztereotip megoldásokkal, ostoba feszültségkeltéssel és fordulatokkal. A film szerint a terroristák mind megvezetett kisfiúk voltak, akik nem láttak még angol vécét, rettegnek a sertéshústól, és vakon követik arctalan mesterük utasításait (az elkövetők valóban végig telefonkapcsolatban voltak az értelmi szerzővel). A lángoló hotel falai között is „a vendég az isten” elvet követő személyzet (ez szó szerint elhangzik a filmben) vagy a szpecnazos orosz (érdekes módon a képzettségének végig nem látjuk hasznát) sokat levonnak a dráma komolyan vehetőségéből, az ellentmondásokkal és hibákkal teli dramaturgia (például a túszokkal kapcsolatos fordulatok és a közhelyes önfeláldozások) pedig tovább rontja a helyzetet. A hatóságok inkompetenciája hiába valós, ebben a formában hihetetlen, hiszen a film szerint tudták, mi folyik bent, mégsem tettek semmit. A Hotel Mumbai legbosszantóbb vonása viszont a csöpögős áltolerancia, ami már a terroristákkal szembeni megbocsátó nézőpontban is megmutatkozik, majd a „nem minden turbános férfi terrorista” példázatban csúcsosodik ki. További érthetetlen vonás a film gátlástalan sznobizmusa, ami elsősorban a szállodai személyzet már említett odaadásában érhető tetten, de az elitsimogatás végig belengi a filmet. Az igazi áldozatok a fehér vendégek, nem az önfeláldozó indiaiak, a hatalmas ellentétek gazdagok és szegények között természetesek, a befejezésben a tisztes nyomor giccsébe hazatérő pincér képei pedig egyenesen azt üzenik, hogy luxusszállodában gürizni mennyire felemelő, ha van kihez hazamenned.

A Hotel Mumbai lövöldözős akciófilmmé, számítógépes játékká egyszerűsíti le az évtizedes, véres indiai-pakisztáni konfliktussorozatot követő terrortámadást – csupán odavetett poénként (!) szerepel, hogy a vallás miatt van minden. A film nem több egy túlhúzódó, emiatt közepesen izgalmas macska-egér játéknál a szálloda márványlépcsői, oszlopsorai, folyosói és titkos rejtekhelyei között. A rémült vendégek hol elbújnak, hol szökni próbálnak, hogy aztán máshol essenek csapdába, vagy egyszerűen lelőjék őket. Igazi exploitation megoldásként pedig ott a házaspár kisbabája, akit ugyanúgy keresztülvonszolnak a borzalmak négy napján, mint bármelyik felnőttet. A Hotel Mumbaiban összesen két jelenet működik érzelmi síkon és feszültség tekintetében egyaránt (amikor a sebesült terrorista hazatelefonál, illetve elbizonytalanodik a muszlim túsz kivégzésekor), viszont mindkettő abba az ellentmondásba fut bele, hogy emberarcot ad a terroristáknak.

Általános gond, hogy a nyugati világon kívül zajló terrorizmus nem érdekli a közvéleményt, ezen pedig a külföldi hősök bevetése ellenére a Hotel Mumbai sem képes változtatni, pontosan a kolonialista, nyugati, kívülálló nézőpontja miatt. Amíg az indiaiak csak mellékszereplők lehetnek a saját történetükben, hiába várjuk, hogy bárki is komolyan vegye a nehézségeiket. Anthony Maras filmje összességében álságos, a problémákat elkenő mű, amelynek az üzenete hiába szól elvileg az összefogás szükségszerűségéről és az újrakezdés szépségéről, valószerűség és átélhetőség híján mindez csak üres közhely marad. A film nem emelkedik felül az értelmetlen erőszak ecsetelésén, vázlatos hőseivel hiába próbálunk meg azonosulni, repetitív akcióiba pedig egy idő után felesleges bevonódni. Ideje volna megreformálni a „megtörtént események alapján” főcímmel induló akciódrámák műfaját.

Fotók: Vertigo Media