Olyan, mint a magyar, csak ez norvég

Íráshoz készülődve éppen a Dumaszínház megy a háttérben, Kőhalmi Zoltán értekezik arról, hogy a skandináv krimi majdnem olyan, mint az Agatha Christie-regények, csak át vannak húzva az o betűk, és hamarabb megtalálják a gyilkost, mert csak a sílécnyomokat kell követni a hóban. Ebben a cikkben viszont nem krimiről lesz szó, hanem Roy Jacobsen legújabb magyarra fordított regényéről, A láthatatlanokról (De Usynlige), mégis szívesen kapaszkodom bele a humorista gondolataiba.

Ugyanis ha a skandináv krimit Agatha Christie könyveihez lehet hasonlíthatni, nekem is eszembe juthat Oravecz Imre regényfolyamának, A rög gyermekeinek első darabja, az Ondrok gödre. Hasonló az élmény: nagyon ismerős valahonnan, mégis markánsan más. Ami a két szövegben feltűnően közös, az a szűkebb pátria, a mikrokörnyezet, a faluközösség vagy a család részletes bemutatása, egyben univerzummá szélesítése. A két szerző hasonló részletességgel írja le a tájat és az élővilágot, a házat és a ház körüli teendőket. Oravecznél egy észak-magyarországi falu, Szajla, Jacobsennél pedig az egyetlen família lakhelyéül szolgáló észak-norvég sziget, Barrøya alkotja a világegyetemet.

A gazdálkodásból élő Árvai család tagjai a közeli hegyekben, erdőkben, dűlőkön és réteken érzik otthon magukat, de már a szomszéd faluba sem szívesen látogatnak el, a városokról nem is beszélve. Hans Barrøy és családja is hasonlóan éli hétköznapjait: közel vannak a természethez és (majdnem) önellátóak. Ahogy a szajlaiak életében nagy változást hoz egy vetőgép vagy egy gőzcséplő vásárlása, úgy Barrøya lakóinak mindennapjait is megváltoztatja a modernizáció: nagyobb jelentősége van egy kikötő vagy egy világítótorony megépítésének, mint ahogy azt az okostelefonok korában gondolnánk.

A hasonlóságok mellett persze különbségek is akadnak, és nem feltétlenül arra gondolok, hogy a norvég szigetvilágban hidegebbek a telek, és rövidebbek a nyarak, mint Heves megyében, vagy hogy Barrøyék csónakkal közlekednek, és több tőkehalat esznek, mint Árvaiék. Sokkal inkább arra, hogy bár mindkét íróra jellemző a szikár, szenvtelen stílus, Oravecz sokkal bőbeszédűbb, többet mutat meg szereplői belső világából, és gyakrabban váltogatja hosszú leírásokkal a hétköznapi tevékenységeket részletező jeleneteket is. Aki tisztességgel végigolvasta például azt a tizenöt oldalt, amiben nagyapa és unokája tényleg semmi mást nem csinál, csak gombát szed az erdőben, biztos, hogy soha nem felejti el.

Jacobsen sokkal szűkszavúbb. Nemcsak szereplői beszélnek kevesebbet, de ő sem nagyon árulkodik róluk, gyakran magára hagyva az olvasót. A regényről egyébként is elmondható sok minden, amit sztereotípiaként amúgy is ráhúznánk: minimalista eszközökkel és hűvös északi távolságtartással ábrázol egy kegyetlen világot, ahol minden lassú, és mindenki csendes.

És bár a (fél)periférián élők szenvedéseire a hazai irodalomból sorolhatnánk további példákat is, itt a természeti erőknek való kitettségnek és a világtól való elzártságnak egy másik szintjét látjuk. Már az első mondat is erre utal: „Szélcsendes júliusi nap van, a kémény füstje függőlegesen száll az ég felé.”

A szigeten egy kislány (Ingrid), a szülei (Hans és Maria), a nagyapa (Martin), a nagynéni (Barbro) és később az unokatestvér (Lars) éldegél, ők alkotják a teljes lakosságot, kiegészülve újabb jövevényekkel, rokonokkal, szívesen látott vagy éppen hívatlan vendégekkel. A szigeten kívül néha egy halászhajón, néha egy vasúti építkezésen robotoló családfő mellett leginkább Ingrid viszi előre a cselekményt, aki az iskola után egy gazdag családhoz szegődik el a gyerekekre vigyázni. Nekik van tehát a legtöbb kapcsolatuk a külvilággal, de ők is mindig hazatérnek. Nem ereszti őket a sziget. Kettejük közül egyébként Ingrid az erősebb karakter, és általában is inkább a női szerepek kerülnek fókuszba.

A regényt a szép természetlírások teszik igazán élvezetessé („Február volt. Nehéz, nedves hópelyhek kavarogtak a levegőben, és sárga tajték söpört végig a szigeten. A tenger kifehéredett, de a hálók kint voltak a nyílt vízen, és be kellett húzni őket, mielőtt az időjárás még rosszabbra fordul.”), néha viszont egészen besűrűsödnek az események („Lars azt ordította, hogy a másik hajóval vissza kell menniük a nyílt tengerre a hálókért. Ingrid közölte vele, hogy teljesen elment az esze. Lars úgy rohangált fel-alá a parton, mint aki megőrült. Ingrid rákiabált, hogy nem normális, ha vízre akar szállni. Lars reszketve elvigyorodott, és megkérdezte, hogy Felix meg fog-e halni. Nem, felelte Ingrid.”).

Találkozunk hosszú mondatokkal, szuggesztív leírásokkal („A tanító is bólint, és tovább írogat a naplójába, Ingrid pedig ismét az ablakra néz, a nap lesiklott az üvegről, és átúszott a homokkal felsúrolt padló egyik sötét háromszögébe, olyan, mint egy hajó vitorlája, amely a tantermen átlebegve magával viszi a napot, hamarosan megjön Gabriel a lámpákkal, Gabriel egy néma szellem, a ház legidősebb lakója, ma szombat van, és Ingrid hazamegy.”), máskor egészen tömör megállapítások jönnek szembe velünk („Ingrid itt is, ott is otthon érzi magát. Érzelmes kislány. És nagyon boldog gyermek).

Plasztikusan jelenik meg előttünk a hétköznapok nyomasztó egyformasága, a keserves mindennapi küzdelmek folytonos újratermelődése. Ez a szöveg legnagyobb erénye, egyben csapdája is: néha unalmassá válik. Máskor éveket ugorva a változásokra is rávilágít, vagy egy-egy abszurd eseménnyel, váratlan fordulattal zökkent ki az egyhangúságból. A szigetlakók hallgatása is sokatmondó. Miközben úgy tűnik, nincs fontosabb kérdés annál, hogy hova kell elhelyezni egy halszárító állványt, ott van a levegőben a rengeteg elfojtás, a konfliktusok „kibeszéletlensége”, a kapcsolatok rendezetlensége is. Végtelenül magányosak ezek a figurák, de a mi individualista kultúránk felől nézve borzasztóan egymásra utaltak. Nem is lennének képesek nem közösségként működni, akármilyen kicsi és ijesztően zárt is ez a közösség.