Kinek a háborúja?

Csuja László filmjében van jó néhány olyan helyszín, amely ismerős lehet Szergej Loznyica Donyeci történetek (Donbassz) című 2017-es filmjéből: egy katonai ellenőrzőpont a senki földjén, valamiféle Dom kulturi, ahol mindenféle emelkedett és kevésbé emelkedett rendezvényeket lehet tartani, bakák pihenőhelye. A nagyvilágban messze a legismertebb ukrán rendező munkája tulajdonképpen úgynevezett „megtörtént események” újrajátszásán alapszik: tizenhárom sztori („rolik”, ahogy az egyes részeket az egyébként orosz ajkú rendező nevezi megszólalásaiban) alkotja a filmet. A történetek jól azonosíthatóan a Donyeck és Luhanszk körzetében játszódnak, eredeti helyszíneken tehát, és részben az ott élő emberek részvételével. Ugyancsak Loznyica televíziós interjúiból tudhatjuk, hogy valamennyi filmbéli esemény 2014-ben készült amatőrfelvételeken alapszik, ebben az értelemben tehát a rendező tulajdonképpen fikciósítja az eredeti jeleneteket. Még egy szemelvény a rendező nyilatkozataiból: a forgatás során az egyébként hatalmas szereplőgárda tagjai újra átélték a kelet-ukrajnai háborúnak azokat az eseményeit, amelyeknek élőben is résztvevői voltak. Valamennyi jelenet tehát a valóság és a fikció között mozog, egyébként nem a legszerencsésebb módon, hiszen a natúrszereplők rendkívül sután mutatkoznak a végső soron mégiscsak játékfilmes jelenetekben.

Ugyancsak az alkotói módszert szem előtt tartva idézzünk fel egy további filmet: a Meghalni Ukrajnáért (Csarnai Attila, 2017) a klasszikusnak mondható dokumentarista eljárások közül használja az interjúkat, amelyeket a megszólalásokban fellelhető tematikai vonulatok szerint vág egymás mellé – megrendítő módon szembesíthetők így a résztvevőknek az eseményekhez fűzött értelmezései. Loznyica filmjének nincsenek magyar vonatkozásai, Csarnai Attilánál viszont ezek nagyon erősek, ugyanis munkájában az orosz–ukrán háborúban elesett magyarok családtagjai nyilatkoznak.

A Kilenc hónap háború kétfajta formavilágot, vagy ha tetszik, módszert alkalmaz. A Beregszászon készült felvételek afféle megfigyelő tekintettel készültek, arról tanúskodnak, hogy az alkotók elnyerték szereplőik bizalmát, akik beengedték a stábot a legbensőségesebb tereikbe. A frontbeszámolók egy másik stílust jelenítenek meg, amennyiben a felvételek operatőre és főszereplője ugyanaz: a Beregszászról a frontra vezényelt Jani mozgóképes szelfiket készít magáról, és nem is ügyetlen vloggerként közvetít mindarról, amit maga körül lát. A történet 2014 és 2015 fordulóján játszódik csaknem egy éven keresztül, helyszíne Kárpátaljától Harkovon át a Donyeck körüli területekig húzódik. Szergej Loznyica tehát valamiféle pszeudo-dokumentumfilmet forgatott, Csarnai Attila a túlélőkkel beszélgetett,

Csuja László pedig egyszerre láttatja az Ukrajna legnyugatibb sarkától a legkeletibb pontjáig húzódó történet hőseit kívülről (az operatőr kamerájával) és belülről, a főszereplő telefonján keresztül.

Ezek mögött a döntések mögött etikai meggondolások húzódnak meg: Loznyica eljátszatja az eredeti felvételeken megesett történeteket, a Meghalni Ukrajnáért nyilvánvalóan azokat szólaltatja meg, akik ezt vállalták, Csuja László pedig részben résztvevővé avatja magát, részben egy eszközt ad a főszereplője kezébe. A filmtől frissen megérintett néző meg is rettenhet egy pillanatra: ez a fiú mintha katonai titkokról élőzne, azaz ha a rendező nem kezeli a felvételeit elég tapintatosan, Janinak még baja is lehet ebből. Csuja László az egyik bemutatón minderről azt mondta, hogy mire a film a nézők elé került, a felvételek kétévesek lettek, elvesztették elő jellegüket, tehát ebben a formában harcászati szempontból elavultak. Mindhárom alkotó megküzdött a valóság ábrázolhatóságának kérdésével, anyagukat ugyanis úgy alakították, hogy a film minden formai és dramaturgiai beavatkozás ellenére a történések epikailag hiteles rajzolatát adja ki – nem szó szerinti és szolgai valósághűségről van szó, mert ilyen valószínűleg nem létezik.

A fentiekben érintett nyelvi-nemzeti szempont és a valóságábrázolás dolga a megnevezésben és a megjelenítés módjában érintkezik. Az oroszországi elbeszélésben polgárháborúról beszélnek, ami ebben a formában ukrán belügynek tekinthető, hiszen a határ másik oldaláról ebben az értelemben nincs semmiféle beavatkozás – ezt a narratívát a Meghalni Ukrajnáért egyik, jól érzékelhetően oroszpárti megszólalója képviseli. Az ukrán hivatalosság folyamatosan nemzetközi konfliktusként igyekszik láttatni az eseményeket, ezért nevezik az ország keleti határvidékén létrejött két furcsa területi alakulatot – a donyecki és a luhanszki köztársaságot – szakadárnak vagy szeparatistának. Ennek megfelelően mindhárom filmben megjelenik ezzel kapcsolatban a „betolakodó” képzete, aki ellen védekezni kell. Bonyolult képletek keletkeznek ebből a valóságban nyilván sokkal bonyolultabb felállásból, valahogy úgy, ahogy Natalka Sznyadanko Szenvedélygyűjtemény című regényében: a regénynek van olyan szereplője, aki ugyan ukránul nem tud, de az oroszt ukrán akcentussal beszéli, hogy ezzel bizonyítsa ukrán identitását. Jani a Kilenc hónap háborúban néha orosz nyelvi környezetbe kerül – például egy összejövetelen a fronton vagy az orvosnál a szabadsága idején –, ezekben a helyzetekben kiderül, hogy az orosz nehezen megy neki. Az ábrázolhatóság határainak kérdésével függhet össze, hogy a filmekbe nem szüremkedik bele az a jelenség, amellyel ukránok körében találkozhat az ember: a különösen az ország nyugati részén tapasztalható, megmagyarázhatatlanul dühödt oroszellenességről van szó.

A Kilenc hónap háború egyik rejtélye abban a kérdésben mutatkozik meg, hogy Jani miféle háborúba indul, voltaképpen kinek az oldalán harcol? – azért beszélhetünk titokról ebben az esetben, mert a filmből világosan és egyértelműen nem derül ki a válasz. A filmnek éppen ez a legnagyobb értéke: nem igyekszik egyértelműsíteni ott, ahol a szereplők belső folyamatai megmagyarázhatatlanok és ködösek (nincsen a filmben például direkt erre a célra szervezett leülős interjú a főszereplővel), nem ad kívülről jövő megfejtéseket elhallgatásokra és elfojtásokra. A recenzens ugyanakkor megkísérelheti végigkövetni Jani motivációit – mintha munkálna benne valami legénykedés (nagy harci kedvében nem veszi észre nyakában lógó friss dögcédulájának riasztó üzenetét), aztán mintha szabadulni próbálna édesanyja agyonszeretése elől, végül pátoszmentesen, férfias szégyenlősség mögött van benne indulat a hazáját fenyegető fegyveresek ellen. Nem mondhatjuk tehát, hogy kárpátaljai magyarként olyan háborúba indul, amely nem az övé, hiszen mégiscsak ukrán állampolgár – ebben az értelemben egy azok között a kiskatonák között, akik hozzá hasonlóan belekerültek a kistörténelem fogaskerekei közé. Jani tragédiája ebben az értelemben a film történésein kívül mutatkozik meg: sem magyarként, sem ukrán katonaként nincs helye a szülőföldjén sem háborúban, sem békében.