„A költészet jobb, mint a sózott hal”

„Azt gondolnám, hogy furcsának lenni rossz dolog ebben az országban, mert az embert megbüntetik érte.” Egy izlandi halász mondja ezt Jón Kalman Stefansson nagyszabású regénytrilógiájának utolsó, Az ember szíve című részében. Ha azt hisszük, egy száz évvel ezelőtt élt izlandi halász szájából nem hangzik túl hihetően egy ilyen mondat, akkor nem is tévedünk olyan nagyot. Jón Kalman Stefansson trilógiája épp arról a hihetetlen küzdelemről szól, amibe egy száz évvel ezelőtti izlandi halásznak egy ilyen mondat kimondása kerül. Ez a küzdelem pedig egy olyan világban játszódik, amely egyszerre rendkívül egzotikus és egyszerre nagyon ismerős. Viszont mindenképpen nagyon eredeti és magával ragadó. A szerző végtelenül érzékeny és figyelmes kalauzunk ebben a világban. Szükségünk is van a segítségére, mert amivel szembesít bennünket, az abban a részében is felkavaró, amelyikben ismerős vonásokat mutat.

Jón Kalman Stefanssonnak nem ez az első könyve magyarul, A halaknak nincs lábuk című regénye 2018-ban jelent meg a Typotex Kiadó gondozásában. A Jelenkor Kiadó most arra vállalkozott, hogy a nemzetközileg is egyre elismertebb izlandi szerző eddigi főművének tartott Menny és pokol-trilógiát is eljuttassa a magyar olvasókhoz: nem lehet eléggé hálálkodni ezért az elhatározásáért. Jón Kalman Stefansson prózája különleges és egyedi; sajátossága miatt várhatóan nem fog semmiféle iskolát teremteni. Nem állítható, hogy radikálisan újító jellegű lenne, ám a maga nemében nagyon is figyelemre méltó. Lírai áradása, nyelvének áttetsző finomsága, érzékisége alapvetően ahhoz a mitikus atmoszférához köti, amely a titokzatos északi tájaktól nehezen elválasztható, s amely végig belengi a trilógiát. Mindeközben azonban komoly társadalmi kérdéseket nyit meg.

A három köteten, több mint ezerszáz oldalon át zajló történet egy fiatal izlandi fiú odüsszeiája, amelynek során annak rendje és módja szerint találkozik halállal, szerelemmel, barátsággal és árulással. A fiú, aki elveszti családját, tanulni akar, és vonzódik a költészethez, ám elég hamar rá kell döbbennie, hogy a költészet életveszélyes: épp ennek megtapasztalása indítja el őt baljós vándorútján.

Az első kötet (Menny és pokol) egy tragikus véget érő barátság története, amely nagyobbik részében az embertelen körülmények között élő izlandi halászok telepén játszódik. Itt szigorú szabályok határozzák meg az élet minden mozzanatát, és minden apró tévedés, az ábrándjaink kísértésének való pillanatnyi behódolás végzetes lehet. A fiú épp egy ilyen végzetes esemény után döbben rá, hogy neki nem itt a helye, és a zsebében egy verseskötettel, a fejében egy verssorral, egy idézettel John Milton Elveszett Paradicsomából („Nélküled nekem már nem kedves semmi”) nekivág az izlandi jégpokolnak. Egyedül egy könyörtelen viharon keresztül eljut a Községbe, ahol új életet kezd. Itt veszi őt szárnyai alá GeirÞrúđur, a fogadós özvegye, aki emancipált nőként próbál boldogulni egy olyan közegben, ahol a nagyhatalmú kereskedők, a mogorva halászok és a részeges, erőszakos tengerészek nem nézik jó szemmel az ilyesmit. GeirÞrúđur pedig nemcsak önálló, de véleménye is van a világról, érzékisége rabul ejti a férfiakat, és a sózott halnál többre tartja a költészetet. A fiú megtalálni véli a helyét GeirÞrúđur oltalmában, ám mielőtt igazán otthonra lelhetne itt, egy kegyetlen küldetéssel bízzák meg: Jensszel, a postással kell nekivágnia a hegyeknek, hogy a kőkemény áprilisi télben eljuttassák a mindentől elzárt falvakba azokat a küldeményeket, amelyek az ott élőknek az egyetlen összeköttetést jelentik a civilizált külvilággal.

A második kötet (Az angyalok bánata) nagyrészt ennek a vándorlásnak a leírása: a négyszázoldalas kötetből kétszázötven oldalon keresztül küszködünk a két utazóval hegyeken és völgyeken át, állandó szélviharban és hóförgetegben, miközben a néhány rövid megállónál megismerkedhetünk azokkal az emberekkel, akik a világ talán legmostohább viszonyai között próbálnak boldogulni. A harmadik kötetben (Az ember szíve) a fiú visszatér GeirÞrúđurhöz a Községbe, és tovább folytatja életcéljának keresését, miközben rá kell döbbennie, tulajdonképpen mindig is ki fog lógni ebből a világból, mert ami őt egyedül vonzza, az túl van azokon a kisszerű értékeken, amelyek a körülötte feltáruló viszonyokat uralják. Így indul el aztán a fiú arra az utolsó útjára, amely a szerelem bizonytalan és veszedelmes tájaira viszi.

Jón Kalman Stefansson trilógiája óda a költészet elsöprő erejéhez, annak a furcsaságnak, devianciának, hóbortnak az apoteózisa, ami itt maga a hegyeket mozgató, őszinte emberi érzelem.

Hősei rettenetes egzisztencialista feladvány szereplői: egyszerre kiszolgáltatottak a kíméletlen természetnek és saját kulturális béklyóiknak. A névtelen fiúnak mindkettővel meg kell küzdenie, és a szerző egy pillanatra sem titkolja, hogy ebből a küzdelemből senki nem jöhet ki ép bőrrel. Erre mutat az is, hogy a szöveg elbeszélőinek a „félholtak kórusát” választja: olyan, az élet és a halál között lebegő lelkek mesélik el a fiú történetét, akik szintén végigmentek mindezeken a megpróbáltatásokon, és belerokkantak a küzdelembe. Nem adták fel azonban hitüket az érzelmek erejében. „…igazából soha másról nem kellene írnunk, csak erről: a bánatról, a fájó hiányról, a kiszolgáltatottságról és arról, ami néha két ember között történik, ami láthatatlan, mégis hatalmasabb a világbirodalmaknál, erősebb, mint bármely vallás, és gyönyörű, mint az égbolt; a könnyek áttetsző halairól és a szavakról, melyeket Istenhez suttogunk, vagy valakinek, aki nekünk a legfontosabb; a pillanatról, mikor egy nő magába enged, és a láthatár darabokra hullik. Soha másról nem kellene írnunk. Minden tanúsítványnak, jelentésnek, a világ minden üzenetének erről kellene szólnia.” (Az angyalok bánata, 79.) Ebből a részletből is látszik, a trilógia végtelenül és felvállaltan érzelmes.

A második kötetben, GeirÞrúđur történetének kibontakozásánál, majd a harmadik kötetben, a férjét a fiú ösztönzésére elhagyó Andrea történeténél szembesülünk egy másik rétegével, amely az igazságért való kíméletlen kiállás parancsáról szól. Az izlandi világ a nyers férfiasság világa, ahol a gyenge nőknek mindig alárendelt szerep jut; a fiú és barátai azonban szembeszállnak ezzel a törvénnyel, és az igazság parancsát állítják vele szembe. „Azt is hiszem, hogy a legtöbb szót férfiak hozták létre, és ezért nem tudom őket magamra használni. Nem értem őket, ők pedig nem értenek engem” (Az ember szíve, 310.) – írja egyik levelében a fiúnak az a nő, aki gyermekét egyedül nevelve az izlandi nők minden kiszolgáltatottságával szembesül.

A trilógia történelmi regény, Jón Kalman Stefanssont azonban nem érdekli a „nagy történelem”, alulnézetből látjuk a huszadik század elejének azt a világát, ahol még nagyon távol van bármiféle kisebbségek egyenjogúsítása. A történelem itt valódi testek egymásnak feszüléséről szól, a történelem viharai pedig valódi hóförgetegek, nem elvont számok és adatok, nem dicsőséges csaták vagy drámai összecsapások. Ez is egy módja a „nagy elbeszélésekkel” való leszámolásnak; Jón Kalman Stefansson azt üzeni, ideje végre arról írni, milyen a szenvedő emberi test, milyen az eszmélni próbáló emberi lélek, amikor szembesül a tökéletes, végső kiszolgáltatottsággal. Az olyan kulturális segédegyenesek, mint az irónia vagy egyéb retorikai trükkök nem illenek ebbe a világba. A szöveg is épp ezért egyetlen tömb, amelyet csak bekezdések és fejezetek tagolnak, de a párbeszédek beleolvadnak a szövegfolyamba, a belső monológoktól szinte elválaszthatatlanul. Egyetlen hatalmas, lassan, de megállíthatatlanul nyomuló gleccserként hömpölyög a szöveg több mint ezerszáz oldalon át.

A tiszta, érzelmes humanizmus dicsőítése azonban mintha nem adna végig elég muníciót egy ilyen nagyszabású vállalkozáshoz. Ez a sok helyütt páratlanul érzékeny, finom szövésű, elragadó szöveg, amelyet Egyed Veronika izlandi eredetiből fordított élvezetes magyar prózává, sajnos át-átbillen a giccshatáron. A félholt lelkek fohászai közé ugyan érthető módon kerül be álnaiv szólam is, ám egy idő után már bosszantóan hatnak egyes szájbarágós szentenciák. Talán ha kevesebb Coelhót idéző mondat marad a végső szövegben, az még élvezetesebbé tehette volna a trilógiát (mint például ez: „Az ember számára kevés fontosabb dolog van a nevetésnél, tulajdonképpen a sírásnál, a szexnél is sokkalta fontosabb, hát még a hatalomnál vagy a pénznél, ami az ördög köpete a vérünkben, és aki soha nem nevet, az idővel kővé válik” – Az ember szíve, 139.). Nem tűnik teljesen indokoltnak a kötetek egyre növekvő terjedelme sem: míg az első még csak 250 oldal, a második már 400, a harmadik pedig 474. Mivel a harmadik köteten helyenként fokozottan érezhető a történet kifáradása, nehéz elhessegetni azt a rosszindulatú gyanút, hogy az egyre növekvő terjedelmet akár kiadói szempontok is diktálhatták. A harmadik kötet végére annak ellenére is elveszik a lendület, hogy a lezárás nem szűkölködik drámai mozzanatokban. Addigra azonban már annyi viharos jeleneten esünk túl, hogy a megfáradt olvasó számára a végdráma nem hoz igazán nagy megrendülést.

Nem lehet kihagyni a Menny és pokol-trilógia kapcsán, hogy a magyar fordításirodalom az utóbbi évek egyik legszebb könyvtárgyával is gazdagodott általa. Tillai Tamás borítóterve lélegzetelállító, és nagyon szellemesen és találóan adja vissza a kötet szövegvilágát. A Jelenkor merészen kísérletezik a magyar könyvpiacon egyébként kicsit lenézett puhaborítós, szerényebb kivitelezésű kötetekkel, és ezúttal valódi telitalálattal állt elő. Az olvasónak nem is marad más, csak a gyönyörködés hálás feladata.