Káprázat a Szkénében

„Canetti? Nincs is olyan!” – fakadt ki Gabriel García Márquez 1981 őszén az őt álmából feltelefonáló újságírónak, aki azzal a kérdéssel köszöntötte, hogy vajon mit gondol, ki kapta az az évi Nobel-díjat, mire az író gondolkodás nélkül rávágta: „Hát persze, hogy én!”

Több mint hetven éve jelent meg magyarul a Nobel-díjas Elias Canetti első regénye, a Káprázat. A Bulgáriában született, zsidó származású író már fiatalon is igen markánsan – és merész stiláris újításokkal – öntötte formába társadalom-, illetve történelemszemléletét, melynek központi eleme a lét voltaképpeni feleslegessége és a közelgő apokalipszis monumentális víziója. Ezek a gondolatok természetesen nem idegenek az egymást érő háborúk idején, amelyeknek köszönhetően sok más társával együtt Canetti is emigrációra kényszerült. Műveit ugyanakkor – hiába beszélt hibátlanul több európai nyelvet – ezek után is németül írta, így deklarálva sajátos erkölcsi kiállását és szolidaritását a kultúra felé: „Szeretném visszaadni a nyelvüknek azt, amivel tartozom neki. Hozzá akarok járulni ahhoz, hogy az emberek valamiért köszönetet mondjanak nekik.” –  írja a II. világháború éveiben.  Emigráltként – Máraihoz hasonlóan – az örök kívülálló szerepét öltötte magára, miközben rendkívüli éleslátással és precizitással dokumentálta az évtizedekig tartó szellemi és valóságos világégést.

A Káprázat épp abban a korszakban született, amikor a könyvek egyszerre váltak a propaganda és a világjobbító szándékok eszközévé, így nem is csodálkozhatunk azon, hogy a szereplők éppen egy könyvtárban teljesítik be végzetüket. Canettinél ugyanis ebben a nagyon is zárt közegben botladozik a társadalom egésze: Peter Kien önmagát világtól elzáró sinológusként döbben rá, hogy az oly gondosan kinevelt értelmiségnek nincs helye a világ jelenlegi koordináta-rendszerében, tévedésből feleségül vett házvezetőnője, Therese félszeg vénlányból egyre férfiéhesebb asszonnyá vedlik át, de van itt mutyizó házmester, a saját zsenijében végletekig bízó simlis kis törpe, mindig mindent jobban tudó báty, és ha ez még nem volna elég, körülöttük büszkén viselt dilettantizmusukkal egymásra licitálnak az alvilág leggroteszkebb figurái is. Ezeket a nagyon is különböző antihősöket egyetlen dolog köti össze: az elvakult – már-már profetikus – szenvedély saját maguk iránt. És éppen ez a mániákus szűklátókörűség okozza vesztüket a tragikomikus hajszában is, hiszen önnön igazságukba vetett hitük fokozatosan leválasztja őket egymásról: nincs rájuk szabva a közös élet.

Az előadás a Forte Társulat hatodik koprodukciója a Szkéné Színházzal: A nagy füzet 2013 óta töretlen sikerrel van műsoron, a színikritikusok három díjra is jelölték, az Irtás elnyerte a legjobb független előadás díját, míg Krisztik Csaba a legjobb férfi mellékszereplőnek járó díjat kapta, és továbbra is műsoron a Bűn és bűnhődés, illetve a tavaly bemutatott Erdman-darab, Az öngyilkos, és az Ódry Színpad egyik korábbi vizsgaelőadása, a Toldi.

A Káprázatban Horváth Csaba nem csupán állandónak mondható alkotótársaival dolgozik újra együtt: Szilágyi Ágota, a Maladype Színház tagja először próbál a társulattal, a szövegkönyvet és a dalszövegeket Lőrinczy Attila jegyzi, Keresztes Tamás pedig ezúttal zeneszerzőként veszi ki részét a munkából.

Az előadást a Szkénében május 5-én, 6-án, és 24-én, illetve június 6-án játsszák.