dunszt.sk

kultmag

Táncoló fólia a világ

Az Artus – Goda Gábor Társulata új bemutatójának, A Szél kapujának ajánlójában egy Krasznahorkai László-idézet olvasható az Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó című regényből: „… mert kézzelfoghatók voltak, de elérhetetlenek, mert jelen lévők voltak, de megragadhatatlanok…”.

A regényt és a színházi előadást összekapcsolják a közös japáni (a regényben néha konkrét, a színpadon mindig elvonatkoztatott) helyszínek és még valami: a viszony az időhöz. Mindkét alkotás a folyamatos „időtlen” jelenben játszódik, tulajdonképpen A Szél kapujának ugyanúgy nincs első fejezete (még ha valójában el is kezdődik valamikor), mint ahogy az Északról…-nak sincs: a regény sajátos módon a másodikkal nyit. Hogy vajon miért? Mert nem tudhatunk olyasmiről gondolkodni, amely valami éppen az adott jelen azon pillanatában kezdődne el, illetve minden, amiről beszélünk, már előzőleg elkezdődött valamikor.

Az idő nem képzelhető el tér nélkül, mert nélküle nem is létezhet, mint ahogy önmagában, idő nélkül a tér sem: ahol tér létezik, ott idő is múlik. A Szél kapuja a különleges terek és a múló idő előadása. Ez persze minden színpadi alkotásra valamelyest igaz, de Goda Gábor a rendezéséiben markánsan jelzi és evidenciában tartatja, hogy ő jóval nagyobb terekben és idő-intervallumokban gondolkodik, illetve szemléli az embert. Mert tér és idő fogalma ember nélkül szintén nem létezik, legalábbis a fogalomalkotást ember híján nincs, ki elvégezze.

Goda Gábor (ahogy Krasznahorkai László is) azért keresi nagy távlatokban alkotása tárgyát, mert a hosszú távú vagy egyenesen örök emberi lényegből próbál meg felmutatni, megragadni – legalább egy darabkát. Ahogy Krasznahorkai nem ír könnyű lektűrt, Goda nem rendez felszínes zeitstücköt. (Ez utóbbi irodalmi és színházi műfaj, ahogyan a neve is utal rá, kisebb idő-intervallumokat vesz célba.) Ám az orbitális terek és a végtelennek tetsző időszakaszok ábrázolásához is kell látható-érzékelhető-értelmezhető kötőanyag, ami például zeitstück esetén lehet egy lekerekített, tetszetős, közérthető történet.

A jóval nagyobb idő- és térközök absztrakt megjelenítése viszont csak elvont vagy elvont jelentésűvé táguló fogalmakkal lehetséges, olyanokkal, mint vízcsepegés, raj vagy szél.

Nem véletlenül választottam ezt a három fogalmat. A Szél kapuját megelőző két Artus-premier ugyanis a Cseppkánon és a Raj. A Cseppkánont a Művészetek Palotája Fesztivál Színházában játsszák, impozáns színházi térben, nagy létszámú énekkar kíséretével. A színpadon különleges térben, freccsenő víztükrön táncolnak, csúsznak, „utaznak” a szereplők, az időfaktort a vízpergés és a cseppszerűen hulló énekhangok kánonja jeleníti meg. A Rajban az aktív közönség a társulat bázisán, az Artus Stúdióban (egy elhagyott gyárépület üres csarnokaiban) rajként követi a történéseket, miközben önmagán a rajként viselkedés jellemzőit vizsgálhatja.

A Szél kapuját a Nemzeti Táncszínház új épületének Nagytermében mutatták be, zsöllyében ülő nézők előtt, szintén színvonalas színpadtechnikai körülmények között. Az előadáson konkrét régióhoz, korszakhoz nem köthető külsejű, távol-keleti szerzetes formájú alakok vonulnak be a színpadra, ketten tekercselt hengereket forgatnak, mint valami imamalmot, két „mai” zenész játszani kezd: Bartek Zsolt fúvós hangszereken, Philipp György harmóniumon. Fölöttük, a teljes hátsó horizonton animációs filmvetítés: egy apró pontokra széthulló fát elfúj a szél. A szerzetesek kicsi fehér kavicsokat terelgetnek-sepregetnek, a színpad elején egy sorban szavakat formálnak belőlük. A két oldalon magas fehér pálcikák erdejében két harcművész folyamatosan tai chi-mozdulatokat mutat be, kicsit beljebb a földön egy-egy könyv, melynek lapjait néha szél borzolja fel.

Középen egy ember (Mózes Zoltán) szélvédett helyre, egy zárt üvegkockába bújik bele, le is fedik a tetejét. Előtte két nő kis műfű szőnyegen pózol, őket később két táncos (Bakó Tamás és Nagy Csilla) ellegyezi a helyszínről: pillangószárny-mozgásra emlékeztető apró legyezőmozdulatokkal keltenek szelet (fel is idézik bennem a pillangószárny-effektust). Később ugyanők tai chi-mozdulatokból építkező legyezőkettőst adnak elő. Még egyéb bizarr események tanúi is lehetnek a nézők, Nagy Csilla például gázálarcban szépítkezik, kifesti, kirúzsozza a maszk szemét, száját. Bakó Tamás és Izsák Szilvia meg egymással szemben asztalhoz ül, és az asztal lapján csúsztatva a kezüket megpróbálják elérni a másik kezét, de ez sohasem sikerülhet, mert a szemben ülők kezeit az asztal alatt erős, feszes húr köti össze, ezért az előre nyúló kéz maga húzza vissza a másik kezét.

A későbbiekben egészen különleges látvány szemtanúi lehetnek a nézők. A harangszoknyaszerű öltözetet hordó szerzetesek hangtalanul begördülnek (minden bizonnyal elektronikus utcai rolleren állnak), hatalmas, könnyű fóliát hoznak be, amelybe oldalról belekapnak a szélgépek, és a fólia, betöltve a színpad szinte teljes légterét, impozáns, amorf táncba kezd. Később szöveget is vetítenek rá, amelyből persze mindig csak töredékek lesznek láthatók.

E furcsa történéseknek tétjük van, jelentenek valamit, még ha azt szóra fordítani nem is lehet. Arról beszélnek közvetetten (legalábbis nekem), hogy mennyi minden furcsaság, tengernyi szépség van a világunkban, és hogy rend és törvény szabályozza ugyan a jelenségeket, melyek örök életűek, a világon mégis minden esetleges és ideiglenes. A világ vizsgálható, elemezhető, de nem megismerhető, csupán megélhetők egyes terei és pillanatai.

Az előadáson (felismerhetően) nem hangzik el Krasznahorkai-szöveg. Lehet, hogy a táncoló fólián – a világ e speciális, állandóan változó terében, pillanatokra – az említett regény szövegtöredékei jelennek meg, de ezt nem tudhatjuk. Ám hamar belátjuk: bőven elég, ha csak sejthetjük. A Goda Gábor által színpadon megjelenített különös világ karakterében nagyon hasonlít Krasznahorkai László regényvilágára. Szegő János irodalomkritikus sorai akár A Szél kapujáról is szólhatnának: „Erre az illékony, elveszett(nek hitt) pillanatokból egésszé összeálló világra utal a regény mottója is: »Senki nem látta kétszer.« A pillanatban feloldódás létmódja ez, ahol minden képzeletbeli csupán.” (Szépirodalmi Figyelő, 2003/3.) A regényben és Goda színpadán egyaránt nincsenek elkezdett és befejezett történetek, időtlen, pillanatban feloldódott történések vannak csupán, melyek lassú, kitartó vízfolyás, folyózajlások, felhővonulások, örökszél-fújás vagy egyéb reális fogalmi keretekben mutatkoznak meg – képzeletszerűen.

A Szél kapuja a végén lekerekedik. Visszatérnek az imamalom-forgatók, a pontokká szétfújt fa is újjáéled az animáción. A Goda-rendezések (performanszok) vége mindig megnyugtató. Jó érzés a gyárépületben vándorló raj tagjaként (lélekben gazdagabban) visszaérni a kiinduló pontra. Ha viszont egy helyben kell ülni az előadáson, az újabb és újabb intim közelség csendes izgalma helyett a teátrális színpadi szépség (ideértve a hangokat is) szárnyán, magunkban belül utazunk.

A Szél kapuja (Artus – Goda Gábor Társulata)
Alkotó szereplők: Bakó Tamás, Izsák Szilvia, Mayer Zita, Mózes Zoltán, Nagy Csilla, Szalay Henriett. Harcművészek: Szalkó Zsuzsa, Szeghalmi Etelka
Zenészek: Bartek Zsolt, Philipp György.
Tér: Sebestény Ferenc, Goda Gábor
Zeneszerző: Philipp György
Szövegek: Fodor Ákos, Goda Gábor, Krasznahorkai László, Seneca, A.A. Milne
Jelmeztervező: Lőrincz Kriszta, Bodóczky Antal
Kreatív technika: Papp Gábor, Hajdu Gáspár
Fénytervező, alkotó munkatárs: Kocsis Gábor
Alkotó munkatársak: Nagy Eszter, Zahra Fuladvand
Produkciós asszisztens: Fazekas Anna
Produkciós vezető: Hodován Margit
Külön köszönet: Havasi András Tai Chi Chuan és Shen Dao Kung Fu mesternek
Rendező-koreográfus: Goda Gábor.
Nemzeti Táncszínház, 2019. április 15.
Budapesti Tavaszi Fesztivál