dunszt.sk

kultmag

A lakkozott körmök nemcsak a felszínt kapargatják

Amikor a könyvtárban kerestem az Egy feminista nem jár rózsaszínben című kötetet, nem máshol találtam meg az utolsó bent maradt példányt, mint a „Tini” szekcióban, több tucat fekete borítós természetfeletti young adult regény közé ékelve. A betűk a címhez illő harsánysággal integettek a gerincről, ahol az „és egyéb hazugságok” alcím nem szerepelt. Kiemeltem a művet a lexikonvastagságú populáris románcok közül, és elmosolyodtam. Eszembe jutott, hogy mivel az Alkonyat-láz óta egyértelmű (már ha előtte bárki megkérdőjelezte volna), hogy az elszánt gyerek- és kamaszlányok szívesen veselkednek neki összesen akár több ezer oldalt kitevő regénysorozatoknak (és természetesen eszük ágában sincs ezeknél megállni!), a közel 500 oldalas terjedelem aligha fogja elriasztani őket.

Egy elitista feminista, már ha egyáltalán az orrát felhúzva és két ujjal, de legalább a kezébe venné a Menő Könyvek e 2018-ban megjelent kiadványát, valószínűleg berzenkedve tartaná el messzire magától a feminizmus szimbóluma mellett a „grl pwr” feliratot, rúzsozott szájat, sematikus petefészkeket, hashtaget, öklöt és szívecskét ábrázoló borítót – mindez egy lakkozott körmű lány pólóján, omg! Én azonban úgy gondolom, a mozgalmas, menő dizájn kellően figyelemfelkeltő és alkalmas a célközönség megragadására. Amire szükség is van, mert a szerzők hosszú névsorából, a külföldiek közül – ugyanis a magyar kiadás olyan hazai szereplőkkel is kiegészült, mint pl. Szabó T. Anna, Tóth Krisztina vagy Kemény Zsófi, hogy csak az írókat említsem – legfeljebb Helen Fielding, Jameela Jamil és Emma Watson neve csenghet ismerősen. Még én is, aki pedig jó tizenöt éve foglalkozom behatóan a témával, csak a homlokom ráncoltam, ahogy a tartalomjegyzéket átfutottam. Soirsie Ronan, Chimwemwe Chiweza, Nimco Ali, Olivia Perez, Amani Al-Khatahteh, Charlie Craggs, Grace Campbell stb. Tájékozottnak hittem magam a feminizmusban, de ami a fiatal aktivista generációt illeti, kiderült, komoly hiányosságaim vannak: fogalmam sem volt, kik ők. Az azonban rögtön nyilvánvalóvá vált, hogy a szerkesztő, nagyon helyesen, nemcsak a nyugati kultúrkörből válogatott. Nem ártott volna a szerzők bővebb bemutatása, akár fotóval, ami még közelebb hozná őket az olvasókhoz (#ígynézkiegyfeminista ) – mivel a szövegek előtt a név és a cím szellősen egy egész oldalt elfoglal, hely lett volna.

Viszont amikor már a 16. oldalon találkoztam Audre Lorde, a barbadosi-grenadai származású amerikai feminista író-költő nevével, egyből otthonosan éreztem magam a lapok közt, és biztos voltam benne, hogy hiába próbálták elvenni tőle a kedvem, ez a könyv rossz nem lehet. 🙂 „Az érzéseink alkotják a legtisztább utat a tudás felé” – idézi Lorde-tól Scarlett Curtis szerkesztő. Ezzel összhangban rögtön a bevezetőben leszögezi, hogy a könyv sem teljességre, sem akadémiai színvonalra nem törekszik. Így hát kár is rajta elverni a port, amiért nem mond el mindent a feminizmusról, nem elemzi behatóan annak összefüggéseit a kapitalizmussal és nincs teletömve statisztikákkal és szakkifejezésekkel. Ugyanis vállaltan nem tudományos értekezés, hanem bevezető olvasmány kezdők számára, e célként kitűzött funkcióját pedig tökéletesen betölti.

Curtis, nagyon helyesen, a feministává válást egy folyamatként ábrázolja. Be is azonosítja e folyamat lépéseit, melyek mentén magát a könyvet strukturálja: 1. reveláció (ez, a közérthetőség végett, magyarul lehetett volna inkább öntudatra ébredés), 2. harag, 3. öröm, 4. cselekvés, 5. oktatás – tegyük hozzá, hogy nem mindenki ebben a sorrendben járja be az utat. Értékelendő viszont annak hangsúlyozása, hogy a feminizmust mindenki másként éli meg, mindenkinél máshova kerülnek a fókuszok, és az egyén feminizmusa is számos kisebb-nagyobb változáson mehet át az életút során. Ezek az eltérések viszont nem kizárólag konfliktusok, hanem inspiráció forrásai is lehetnek.

„Vannak a világban női hangok, melyek számodra nem releváns ügyben szólalnak meg, de ők is reménnyel tölthetnek el, vagy feldühíthetnek, és ebből csakis energia születhet. Használd ezt az energiát.”  (Jordan Hewson, 387.)

A szerkesztő szabad kezet adott a kontribútoroknak: a pármondatos töredékektől a bő lére eresztett gondolatfolyamokig igen széles a skála, és a szubjektivitás felértékelése miatt, úgy tűnik, a tartalomra sem vonatkoztak szigorú elvárások. Néha azért ez utóbbi a kárára válik a könyvnek: néhány szöveg, ha nem is süllyed el bennük, de alkalmanként térdig belegázol a sztereotípiákba (amelyek ellen elvileg fellépni szándékozik), pl. kedves Evanna Lynch, a nők ne legyenek már „bonyolultak”, és a melltartóégetés legendájáról is érdemes lett volna tisztázni, hogy nem igaz. Jameela Jamil miért csak az anyáknak ad tanácsokat a fiúk neveléséhez? Inrid Newkirk és sokszor szexista állatvédő szervezete, a PETA húzásait pedig lehet védeni és értékelni, DE ezt nem muszáj mindenáron a feminizmusba erőltetni (sokszor nem is lehet). Fontos, hogy a nőket ne tartsa távol a feminizmustól a Feminista Szabályzattól, illetve a Feminista Őrségtől való félelem, de ez nem jelenti azt, hogy minden beleférne, és bizonyos megnyilvánulásokra ne lehetne kritikusan reflektálni. Mindent azért ne nevezzünk ki feministának.

A színvonal alkalmi hullámzásait ugyanakkor ellensúlyozza a teljes kötetet átfogó globális perspektíva és – a nemi alapú diszkrimináción túl az elnyomás más formáinak, és ezek összhatásának is figyelmet szentelő – metszetszemlélet. Például egy Angliában élő humorista révén megismerjük a fekete nőket sújtó kettős diszkriminációt, egy líbiai békeaktivista személyében pedig muszlim feministával találkozunk. Megszólal a könyvben egy (ráadásul a színészi pályát választó!) mozgáskorlátozott, valamint egy transznemű nő is. Több szövegben is hangsúlyt kap a szegénység nőarcú jellege és az egyedülálló anyák különösen nehéz helyzete.

A kötetben sorra jelenik meg a filmvilágban, az irodalomban, a zeneiparban, az orvostudományban (a nőbetegek ellátásában) és a szakértőség megítélésében jelentkező szexizmus. Az olvasó az üvegplafon, az imposztorszindróma, a mérgező maszkulinitás, a tamponadó és a menstruációs szegénység fogalmával is megismerkedik. Szembesül a nőinemiszerv-csonkítás (FGM), a gyermekházasságok, a nemek közti keresetkülönbség és a lánygyermekek oktatási egyenlőtlenségének tényével. Egy-egy szöveg erejéig felvillan az iskolai bántalmazás, valamint az online zaklatás problémája is. Külön értékelendő, hogy a fiatal lányok mindennapjait olyannyira megkeserítő szépségkultusz és az, ahogyan az a saját testünkhöz való viszonyunkat károsíthatja, többször előkerül, ahogyan – a korcsoportban szerzett nőalázó tapasztalatokért sokszor felelős – pornónak a szexualitásra gyakorolt negatív hatása is. Ami hiányzott: egy fejezet a párkapcsolati erőszakról, ami sajnos a tizenéves korosztályt is nagy arányban érinti. Kellemes meglepetés volt viszont a kötet végén a feminizmustörténeti áttekintés, egyedül a feminizmus irányzatainak a vázlatos bemutatását hiányoltam belőle. Ráadásul – mivel máig élő sztereotípia, hogy a női jogok követelése tőlünk idegen „importáru” – ki lehetett volna egészíteni egy magyar feminizmustörténeti fejezettel is.

És ezzel helyben is vagyunk: a komolyabb hibákat inkább a magyar szerkesztés teszi hozzá a könyvhöz. Először is, érdemes lett volna szakértővel konzultálni a fordítással kapcsolatban (is): például a magyar feminista terminológiában nem „patriarchizmust” szoktunk mondani, hanem patriarchátust. (Egy helyütt ráadásul még „patetikus” jelzőt is kapott, holott az angol „pathetic” elsődleges jelentése: szánalmas.)  A „férfiak pillantásai” (45.) sem az igazi – egy, a feminizmus témájában otthon levő lektor tudta volna, hogy a male gaze bevett magyar fordítása a férfitekintet. Tényszerű tévedések is akadnak: az Európa Tanács külföldi jó gyakorlatokat összegző áldozatvédelmi dokumentumát, az Isztambuli Egyezményt (ellentétben azzal, amit Rácz Zsuzsa az egyébként remek szövegében ír a 130. oldalon)  Magyarország már aláírta éppen öt évvel ezelőtt, 2014 márciusában – csak éppen nem ratifikálta, azaz nem tette a jogrendje részévé. A sisterhood bevett magyar fordítása: nővériség. A „megerőszakolást megengedő kultúra” (448.) feltehetően nemierőszak-kultúra akart lenni (rape culture).

A pontatlanságokon túl akadnak kifejezett hibák is: az „interszexualitás politikája” az első előfordulásnál (23.) rögtön egy derekas félrefordítás, hiszen itt nem a nem egyértelmű biológiai nemi jellegekkel született emberekről (az interszexuálisokról) van szó. A nemi sztereotípiáktól mentes neveléstől sem kellene elijeszteni az olvasókat azáltal, hogy „semleges neműnek nevelésnek” fordítjuk (274.), a tüntetők pedig véletlenül sem „kántálnak”, sokkal inkább skandálnak.

Az ajánlott olvasmányok listáját (ami kétségtelenül érdekes egy, a metszetszemléletben már alaposan elmélyedt és angol nyelven szakirodalmat olvasni tudó aktív feministának, nem ezt vitatom!) egy az egyben helyettesíteni kellett volna olyan, magyarul is hozzáférhető művek felsorolásával, amelyekkel egy fiatal hazai olvasó könnyebben azonosul, mint az afrofuturizmussal vagy az Amerikában élő kínai bevándorlók sorsával. Mivel a Curtis által vezetett Girl Up!-nak nincs magyarországi fiókja, a Csatlakoznál? cím alatt magyar feminista szervezetek, informális csoportok is helyet kaphattak volna.

Emellett akad néhány dolog, amit nem ártott volna lábjegyzetben vagy függelékben megmagyarázni. Például azt, hogy a Roe kontra Wade mi fán terem (77.) – az Amerikai Legfelső Bíróság döntése, amely 1973. január 22-én az alkotmány 14. kiegészítése alapján a magánélethez való jogra hivatkozva az abortusz tiltását az első trimeszterben alkotmányellenesnek nyilvánította –, nem hiszem, hogy egy, a feminizmussal csak most ismerkedő magyar fiatal tudja. Mégis a feminizmustörténeti áttekintő fejezetig kell várnia, amíg néhány ráutaló infót kap. Aligha hibáztatom a tizenöt éves olvasót, ha csak pislog az „interdiszciplinaritás” (427.), a „csikána” (442.) vagy az „inkluzivitás” (448.) szavak láttán. Tapasztalataimból kiindulva erősen indokolt lett volna még a „szexizmus” és a „szexista” kifejezések definiálása is. Még mindig meglepően sokan hiszik azt, hogy az a szexista, aki szereti a szexet – és nem értik, hogy mi a probléma. Jelen közéleti viharok és démonizálás közepette a gender szó jelentéseinek tisztázása végképp indokolt lett volna (445.) – a magyarázat nélkül ugyanott lebegő queer ehhez képest kisebb gond.

És hogy mi a legnagyobb? Az, ami oda vezetett, hogy a Mérce.hu szerzője, Kerékgyártó Ágnes igazságtalanul bélyegezte a könyvet – egyébként nem is a szöveg, hanem a magyar bemutatón lezajlott kerekasztal-beszélgetés alapján – a neoliberális (azaz minden felelősséget az egyénre toló és a rendszerkritikáról, valamint a közösségi cselekvésről megfeledkező) „dobd be magad”-feminizmus újabb termékének. A bemutatón, Kerékgyártó szerint, a sztereotípiáktól való elhatárolódás került előtérbe a nemek közti hatalmi viszonyok elemzése helyett. Ha a magyar szerkesztőknek sikerült volna a kötetbe beválogatott hazai írók, televíziós személyiségek és slammerek mellé legalább egyetlen aktivistának, a számos hazai feminista civil szervezet és informális csoport legalább egyetlen képviselőjének helyet biztosítania, akkor valószínűleg a bemutató is másként alakult volna. Azonban nemcsak szerkesztői gondatlanságról van itt szó, hanem kritikusiról is. „Ha valami a szegények számára elérhetetlen, az sem nem forradalmi, sem nem radikális” – így kezdődik például a könyvben Lauren Woodhouse-Laskonis szövege. Alice Wroe a herstoryról szóló írásában pedig külön figyelmet szentel a kollektív női cselekvés erejének és jelentőségének, olyan példákat felhozva, mint a glasgow-i Női Lakhatási Egyesület, vagy a dagenhami Ford-sztrájk. Ezek után meglehetősen gyenge lábakon inog a vád, miszerint a könyv a neoliberális „csak rajtad múlik” egyéni feminizmus szekerét tolná.

Ha a feminizmus negyedik hulláma tényleg a „99 százalékot” akarja megszólítani, akkor jobban teszi, ha nem arról ír nyolcsoros körmondatokat, hogy kiket tart érdemtelennek a támogatásra, hanem ehelyett bevonni igyekszik a nőket, fiatal lányokat olyan üzenetekkel, amelyekhez ők is rögtön kapcsolódni tudnak. Az Egy feminista nem jár rózsaszínben című könyvnek ez, minden hiányossága ellenére, sikerül. Úgyhogy gyorsan vissza is viszem a könyvtárba, hogy még több tizenéveshez eljusson.

Scarlett Curtis (szerk.): Egy feminista nem jár rózsaszínben – és egyéb hazugságok. Menő Könyvek, Budapest, 2018.