dunszt.sk

kultmag

Irodalmi Szemle 2019/4 – Plonicky Tamás prózája

Az Irodalmi Szemle áprilisi számát Plonicky Tamás prózájával ajánljuk.

Amúgy, Eszti!”

komolyan mondom: aznap tényleg úgy éreztem magam, mint akinek rászartak az orrnyergére. Kurvára nem volt hangulatom senkihez és semmihez, talán csak ahhoz a szőke, csillivilli cicababához, akivel még egy buliban ismerkedtem meg, és úgy volt, hogy valamelyik délután randizunk. Ha jól emlékszem, olyasmin filóztam, hogy noha annak a szőkeségnek jó teste van, valszeg eléggé ostoba lehet szegény lány, mert már a megismerkedésünk eleje, akkor, ott, még fiatalként is meglehetősen szánalmasnak, jobban mondva, otrombának bizonyult. Miután ugyanis azon a régi bulin valahogy összekeveredtünk és smaciztunk arra a gagyi, langyi, tüc-tüc zenére, ott a parkett kellős közepén elkértem a telefonszámát, ő pedig a nevét – erre bizony tisztán, nagyon tisztán emlékszem – úgy írta be a mobilomba, hogy „kék póni”, amitől, bevallom, már évtizedekkel ezelőtt is teljesen lehidaltam. Eléggé gyökér lelkivilága lehetett szegénynek, vagy csak simán szar a humorérzéke, gondoltam, ha kék póninak képzelte, esetleg nevezte magát, meg hát természetesen az is gáz, hogy így írta be a nevét, jutott eszembe, mert a kék póni, akárhogy is nézzük, még egy gyerekes faszkodásnak is humortalan. A feltételezéseim, így utólag elmondható, abszolút igaznak bizonyultak vele kapcsolatban: ő ugyanis tényleg ostoba, buta és nem kicsit humortalan volt. Tehát ilyesmin, meg ehhez hasonló dolgokon pörögtem aznap, aztán persze hamar el is vetettem ezeket a bizonytalan morfondírozásokat, vagyis ráfogtam arra, hogy a csaj csak a részegség miatt tűnt ennyire hülyének, meg egyébként emlékszem, azzal nyugtattam magam, hogy ne aggódjak, ha pedig lehet, mondogattam szinte már-már mantraszerűen, próbáljam meg nem elhalasztani a vele való szex lehetőségét, mert egy kifejezetten jó testű nőről van szó: ez az érv pedig azokban az években tökéletesen kárpótolta bármelyik csaj szellemi-mentális hiányosságait. Valami olyasmi zajlott le a fejemben, hogy ha nem lesz – teszem hozzá, természetesen nem is volt – ebből házasságféleség, vagy semmi egyéb érzelgős gátlástalanság, egy randit, vagy ha jobban tetszik, egy-két patront talán megér részemről is ez a fajta spontán kék pónis hercehurca. Azt hiszem, igazam volt: egy-két dugást valóban megért, annak ellenére is, hogy olyan szinten igyekeztem utána elfelejteni szegény lányt, mint az első részegségemet, amelyen középiskolásként, valószínűleg túlszárnyalva mindenfajta fizikai és biológiai törvényt, egy réges-rég lezajlott, de annál emlékezetesebb osztálykiránduláson sikeresen nyakon hánytam önmagam. Úgyhogy ott, aznap, még a bérelt szobámban dobtam neki egy sms-t, hogy ha van kedve, akkor találkozzunk, meg ha lehet, igyon meg velem egy kávét, amire, ha jól emlékszem, azt válaszolta, hogy még meglátja, mert egyébként dolgozott, vagy valami ehhez hasonló, más elfoglaltsága volt. Tudom, tudom, mindig is tisztában voltam vele, hogy kibaszottul képmutatás ez a smaci utáni kávédolog, mert miután, például itt, ebben az esetben, a megismerkedésünk estéjén, az elfogyasztott abszinttól korrekten beakasztva rányomultam és nyalakodtunk, rövid idő után, mondhatni, balta arccal és kellő magabiztossággal, a wc-re invitáltam. Tettem ezt egyébként azzal a „tökéletes meggyőzési módszerrel”, hogy az a bizonyos dolog, amit el szeretnék vele, rajta követni, minden kétséget kizáróan neki is jó lesz; nem is beszélve arról, hogy kedves wc-re hívásomat a „gyere baba, nem fog fájni!” szavak gyakori ismételgetésével tettem még romantikusabbá. Valóban, ezt mondtam, azt hiszem, többször is mondtam, hogy „gyere baba, nem fog fájni!”, meg, tettem hozzá, neked is jó lesz, ha valamit kezdünk egymással, mert ez, egészítettem ki, ebben a formában eléggé uncsi, én meg már rohadtul kanos vagyok; talán ha jól emlékszem, még mutattam lefelé, a félig álló pöcsömre is, hogy kanos vagyok, mert azt se tudom, folytattam neki, hogy mikor dugtam utoljára. Ez az állandó, ki nem elégített kanosság akkoriban pedig eléggé rányomta a bélyegét az önbizalmamra, meg a nőkkel való ismerkedési stílusomra, persze beleértve a szocializációs képességeimet is természetesen. De hát még tizenéves hülyegyerek voltam, úgyhogy ilyenek és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben; az efféle jellegű gátlástalan nyomulásról ma már felnőttként viszont azt hiszem, teljesen leszoktam. Amúgy a nem túl érzelgős wc-re hívásra a csillivilli cicababa – talán ecsetelnem sem kell – bármennyire is ostoba volt szegény, természetesen nemet mondott, meg azt hiszem, ki is nevetett kicsit, ami, akárhonnan nézem, megalázó, de összevetve a nemet mondásával, egyben tiszteletre méltó, meg talán erkölcsös dolog is volt a részéről. De visszatérve a meghívásra: már több évtizeddel ezelőtt tudtam, hogy a visszafogott, józan kávéra hívás ez után az este után valami olyasmi, mintha mutatni akarnám, hogy maradt még bennem abból a méltóságból, amit a részeg wc-re invitálással egybekötött „gyerebabázással” ott, azon a bizonyos bulin teljesen odaadtam neki; de hát ezt csináltam és felvállaltam, mert én, azt hiszem, természetemből adódóan ilyen voltam és vagyok talán mind a mai napig. Előbb dugok, illetve dugnék, aztán ismerkednék, kivéve a gátlástalan nyomulást persze. Szóval aznap vele szerettem volna tölteni az estét, ami ugyancsak képmutatás, mert igazából nem volt szimpatikus; azt hiszem, nem az estét szerettem volna vele tölteni, hanem őt magát szerettem volna úgy teljes egészében megtölteni, mindenfajta jópofiskodás meg álromantika nélkül, meg persze anélkül, hogy végighallgatnám a nettó szentimentális faszságait. Egyébként a dolgok azóta sem nagyon változtak: mostanság sem tudok dugni ugyanis anélkül, hogy meg ne hallgassam az adott kiszemelt nettó szentimentális faszságait; megbízhatóan egészséges luxuskurvákra meg természetesen napjainkban sincs elég pénzem. Viszont emlékszem, aznap délután jó lett volna egyben otthon, a bérelt szobámban is maradnom, mert az új lakótársam, aki állítólag, és ezt hallomásból tudtam, egy „elvont tyúk”, épp beköltözni készült, és mivel nem volt kulcsa, és a többiek dolgoztak, vagy a fene se tudja már, hogy épp mit csináltak, de az biztos, hogy nem voltak otthon, úgyhogy az új csaj nem tudott bejönni a házba, és emlékszem, ezért nekem kellett otthon maradnom, hogy kinyissam neki az ajtót. Ettől pedig az aznapi, a cicababával történő esti dugásnak a lehetősége is szinte teljesen szertefoszlott; pláne úgy, ha az új „elvont tyúk” addig nem érkezik meg, amíg a szőke „kék pónim” elfoglalt. Meg kell hagyni, nem tudom, hogy akkoriban mi aggasztott igazán, mert tény, hogy azokban a napokban komolyan eléggé fosul éreztem magam a bőrömben, meg nehezen éltem meg a hétköznapjaimat, meg talán az életemet úgy teljes egészében, nem is beszélve arról a tétlen, unalmas lakótárs-várakozásról. Ezért, emlékszem, az jutott eszembe, hogy mielőtt megérkezne az új, „elvont tyúk”, rárántok, vagy rendelek kaját, esetleg olvasok valami faszságot, mert egyébként tényleg úgy volt, és erre is tökéletesen emlékszem, hogy épp egy nettó faszságot olvastam, valami – akkor még – fiatal írótól, aki szexről meg obszcén hülyeségekről írt, és tette ezt egyébként egészen szarul, hozzá nem értően, és emlékszem, már akkoriban totál kiolvasható volt belőle, hogy úgy mondjam, látszott a szövegeiből, hogy fogalma sincs arról, hogy miről szól az élet úgy valójában. Azóta meg, és ez a legkiábrándítóbb az egészben, ebből a látszólag radikális, ámde dilettáns kóklerből egy befutott sztárszerző lett, aki fürdőzik a saját népszerűségében, és pózolgat a kamerának a belőtt hajával, meg a portálok hasábjain feszít – nem hazudok – „I’m the best” feliratokkal, és ehhez hasonlóan szar és ízléstelen szalagcímekkel. Ennek a királykodásának köszönhetően amellett, hogy természetesen mindmáig kifordul tőle a gyomrom, napjainkban még annál is gyatrábbakat ír, mint amikkel kezdte; pedig azokban az években tényleg azt gondoltam, hogy a korai zsengéit eléggé nehéz lesz bárkinek is alulmúlnia. Ha már azonban belekezdtem, érveltem magamnak, akkor már kurvára elolvasom ennek a kóklernek a kötetét, mert én amúgy ilyen típus voltam és vagyok is, hogy ha már elkezdek egy könyvet olvasni, akkor azt befejezem, akkor is, ha tudom, hogy egy rakás szart sem ér az egész. Egyébként nekem abban az időszakban, így visszagondolva, talán az lehetett vagy az volt a bajom, hogy igazából nem történt velem semmi említésre méltó dolog sem. Ha kimentünk, csak a dögunalmas csend, meg ugyanazok a seggfejek ugyanazokkal a problémákkal, meg szar viccekkel vettek körül, ha pedig nem ültünk be sehova sem, vagy ha nem volt pénzünk, akkor meg csak a kibaszott lófrálás ment az üres városban, úgyhogy már a piával is inkább úgy voltam, hogy inkább bedobtam otthon valamit, mert azokhoz a faszokhoz, meg az üres, szar városhoz valahogy nem volt nagy kedvem; bagózni viszont, ugyanúgy, mint régen, mindmáig elég sokat bagózom. Emlékszem, a szar állapotaim miatt akkoriban kipróbáltam a pszichiátert is, hogy segítsen rajtam, aki persze eljátszotta, hogy tíz perc után jobban ismer engem, mint én magam, majd felírt Xanaxot meg ilyen szarságokat, amit toltam egy darabig, de úgy lenullázott agyilag, hogy egy kibaszott előhalottnak éreztem magam tőle, és nem tudtam kinyögni egy értelmes mondatot sem, úgyhogy inkább felhagytam vele, és letettem a picsába. Közben, míg ezeken vagy ilyesmi dolgokon pörögtem, valaki megnyomta lentről az ajtócsengőt, és emlékszem, arra gondoltam, hogy noha a számítottnál korábban érkezik, biztos az az „elvont tyúk” lesz; megjegyzem, tényleg ő volt, úgyhogy kinyitottam neki az ajtót, és megvártam, míg feljön, meg persze titkon örültem is, mert ha a szőke „kék póni” cicababa visszaír, akkor kimehetek vele a kurva kávéra, és megpróbálhatom neki eljátszani, hogy a megismerkedésünk részeg estéjének ellenére is én vagyok a világ legérzelgősebb, legerkölcsösebb faszija, és végighallgathatom a nettó szentimentális faszságait, pusztán azért, hogy egyszer majd valamikor széttegye a lábát. A lépcsőházból, ha jól tudom, közben lekiabáltam ennek az új tyúknak, hogy harmadik emelet, aztán meg nyitva hagytam az ajtót, hogy be tudjon jönni; erre kisvártatva feljött a lépcsőn, majd elkezdett újra kopogni, ami miatt, emlékszem, enyhén fel is húztam magam, vagyis őt is ostobának néztem, arra gondolva, hogy miért kopog, ha egyszer nyitva van, de azért kinyitottam neki, azaz beengedtem az egyébként is nyitott ajtón, mert azon morfondíroztam, hogy ha már egy háztartásban fogunk lakni, lássa, hogy nem vagyok egy faszkalap. Tisztán emlékszem rá, hogy kissé erősebb, de csinos testalkata, tépett rövid barna haja, barna szemei, formás arca volt; a szerelése piros-fekete csíkos elnyűtt kötött pulóver, farmernadrág, fiús öltönykabát, egy hátizsák, meg egy válltáska, amit peace, The Doors meg Nirvana zenekar, meg ilyen és ehhez hasonló kitűzök díszítettek. A tasijára szép, cikornyás betűkkel, és ez mindmáig abszolút megvan, az volt felhorgolva, hogy „az élet egy telibebaszott akácfavirág”. A tyúk bejött, és ez is úgy rémlik, mintha csak tegnap lett volna, azt mondta, hogy szia, majd befordult a baloldalra, és megkérdezte, hogy ez az ő szobája-e, én meg, emlékszem, azt mondtam neki, hogy igen, ez a kicsi a te szobád, ő pedig simán bement, és néhány másodperc után minden ok nélkül csak úgy, jól hallhatóan azt kiáltotta, hogy „ez a szoba meglehetősen szar”. Majd simán kijött és befordult jobbra, és ez is teljesen rémlik, megkérdezte, hogy ez a szoba az én szobám-e, amire én, ha jól tudom, büszkén azt mondtam neki, hogy igen, ez a tágasabb pedig az én szobám, amire ő azt válaszolta, hogy „ez már sokkal jobb”, és úgy, olyan természetességgel zakatolt be a szobámba és pakolt le az ágyamra, mintha megdumáltuk volna, hogy kicseréljük; majd felállt, és nagy lazán azt sziszegte, hogy „itt büdös van”, és kinyitotta az ablakot, majd egyenesen rám nézve, és erre is tisztán, mondhatni tökéletesen emlékszem, hozzátette, hogy „egyébként te is büdös vagy, úgyhogy rád férne egy zuhany”; ettől pedig, úgy rémlik, hogy ugyancsak teljesen lehidaltam. Emlékeim szerint azt vagy valami olyasmit nyöghettem, hogy kösz, és biztos vagyok benne, hogy nem kevés hátsó szándékkal szinte azonnal azt kérdeztem tőle, hogy nem kér-e egy welcome drinket, mert nálunk, mondtam úgy, hogy persze ezt akkor, ott, abban a pillanatban találtam ki, alap, hogy ha jön egy új lakótárs, akkor azzal welcome drinket kell inni; erre azt reagálta, hogy „ja, iszik”, én pedig elmentem a konyhába a hűtőhöz, és emlékszem, találtam egy üveg Calvadost, amiről akkor még a faszom se tudta, hogy pontosan micsoda, de valami nagyon burzsujpiának nézett ki, és úgy rémlik, hogy azon filóztam, hogy ki az isten iszik már a lakótársaim közül ilyen sznob burzsujpiát. De mindegy, mert ezzel legalább meg tudtam kínálni az új csajt, úgyhogy kitöltöttem neki egy pohárral, amire ő is azonnal kijött a konyhába, és százszázalékosan biztos vagyok benne, hogy kezet nyújtva azt sziszegte, hogy „amúgy, Eszti!”, én meg, ha jól tudom, kissé határozatlanul viszonozva a kézfogását, azt válaszoltam neki – természetesen őt utánozva –, hogy „amúgy, Peti!”, de a Felhőt, a becenevemet nem mondtam már, mert egyébként mindig is kicsit sértőnek éreztem; ezt ugyanis azért kaptam, mert szerettem és mindmáig szeretem a szürke cuccokat, és állítólag eléggé elhomályosodik a tekintetem, ha berúgok. Valszeg akkor ez, vagy valami ilyesmi futott át az agyamon, hogy túl bizalmaskodó lenne, ha ezzel kezdeném neki, hogy mi a becenevem, úgyhogy a szándékosan elmondott „amúgy, Peti!” után koccintottunk egyet, ledöntöttük az első kupica burzsujpiát, és mivel akkor fogyasztottam először Calvadost, azt hiszem, az jutott eszembe, hogy nem is rossz ez cucc, és azóta pedig, el kell ismernem, nem kicsit rászoktam erre az italtípusra; de azt azért hozzá kell tennem, hogy ritkán engedhetem meg magamnak, mert egyébként a Calvados tényleg elég sokba kerül. És mire csak úgy, szó nélkül, és ez is olyan, mintha csak tegnap történt volna, kiöntöttem a másodikat neki és magamnak, ő szinte a semmiből azt mondta, hogy „ne akarjam leitatni, mert úgysem fog dugni velem”, úgyhogy az „ismerkedésünk szempontjából” jobbat tesz nekünk, „ha ezt kiverem a fejemből és örökre elfelejtem azt, hogy dugni fogunk”, és teljesen felesleges próbálkoznom is ilyesmivel, mert amúgy se vagyok az esete, de azért persze kiönthetem a piát, tette hozzá, mert ízlett neki, meg dumálhatunk is természetesen, mondta. Szinte szó szerint ezt nyögte, amitől, emlékszem, valszeg nagyon hülye pofát vághattam, és kiöntöttem neki a másodikat is, és azt vagy valami olyasmit válaszolhattam neki, vagy olyasmi került szóba, hogy tetszik táskád, meg a horgolás rajta, ő pedig, és ez is teljesen megvan, azt reagálta, hogy „ha hiszed, ha nem, az élet tényleg egy telibebaszott akácfavirág”; majd ezután, és ez is abszolút így történt, felállt és kihozta az ágyamról a válltáskáját, megfordította, és azt mondta, hogy ez egy újabb idézet, amit azért rejtett el, mert sokkal csúnyább, mint az előző, de megmutatja, mert szerinte ez még inkább jellemző a világra. Kifordította, és a táskája belsejére ugyanazzal a cikornyás horgolt betűivel, feltételezhetően az ő kézírásával, a következő mondat volt felírva: „a szerelem egy telefosott celofánzacskó”; amit én tényleg, és ez ugyancsak tökéletesen rémlik, nem értettem, hogy miért volt csúnyább, mint az előző, de mivel valszeg ő találta ki, és ő is horgolta fel, ezért azt gondoltam, hogy neki van leginkább joga ahhoz, hogy eldöntse: melyik idézet a szebb és melyik a csúnyább. Aztán, emlékszem, néhány Calvadossal később tök büszkén mondta is, hogy ezeket ő találta ki, és emlékszem, egész este meggyőzően bólogatva bizonygatta, hogy ha hiszem, ha nem, az élet tényleg egy „telibebaszott akácfavirág”, és abban pedig legbiztosabb a világon, hogy a szerelem nem más, mint egy „telefosott celofánzacskó”. Aztán kiöntöttem neki még egyet, meg még egyet, és a nem tudom már, hányadik Calvados után azt mondta nekem, hogy amúgy arra a seggfejre emlékeztetem, aki elvette a szüzességét, én pedig cserébe elneveztem amúgy Szesztinek, mert nemcsak hogy gyakran használta az amúgy szót, de lényegesen jobban is bírta a piát, mint én. Mikor már az üveg Calvados elfogyott, tökre az van meg a fejemben, hogy valahogy, persze sokkal ízlésesebben, mint a szőke „kék pónit”, mégiscsak megpróbáltam rávenni arra, hogy dugjon velem, és szinte teljesen el is felejtettem a cicababát, aki időközben írt, hogy mivel most már nincs dolga, áll-e még a kávéajánlatom, és én emlékszem, hogy leszartam, mert már elég részeg voltam, meg valahogy amúgy Szeszti, az elvont tyúk vonzóbb volt, és nem kevés rábeszélés árán mégiscsak együtt tudtam aludni vele, ami főként annak volt köszönhető, hogy nem szimpatizált a szobájával, de természetesen – és ez mindkettőnknek jót tett – betartotta az ígéretét, és nem feküdtünk le. Azt viszont, ha jól tudom, azért engedte, hogy simogassam, meg talán csókolóztunk is, de ebben nem vagyok teljesen biztos, lehet, hogy csak álmodtam az egészet; mire azonban felkeltem, már amúgy Szesztinek teljesen nyoma veszett. Semmi sem maradt belőle, csak egy mindmáig őrzött, a horgolt, cikornyás idézeteivel tökéletesen összepasszoló betűkkel írott levél, amiben azt írta, hogy többet nem jön ide, mert egyébként tényleg nem tetszik neki a szobája, meg amúgy is, mint már mondta, arra a seggfejre emlékeztetem, aki elvette a szüzességét, úgyhogy nem tudna velem együtt élni, és hogy ne felejtsem el, hogy az élet csupán egy „telibebaszott akácfavirág”, a szerelem meg nem más, mint egy „telefosott celofánzacskó”. Ha jól emlékszem, utána mindent megtettem, hogy felkeressem, de a többi barátom, lakótársam, ismerősöm sem tudott róla az égvilágon semmit. Azt hiszem, nem volt lakcíme, sem telefonja, sem e-mailcíme, a többiek nem tudták még a vezetéknevét sem; emlékszem, mindannyian szinte csak annyit mondtak róla, hogy egy „elvont tyúk”, semmi mást nem tudtak róla, csak azt, hogy egy „elvont tyúk”; ezt a lányt, bármennyire is szerettem volna tényleg meghívni egy kávéra, beszélgetni vele még sok-sok órán keresztül, vagy úgy kicsit, őszintén komolyan együtt lenni, calvadosozni, esetleg újra együtt aludni, meg dugni is, persze azóta sem láttam soha, és hát ezért akkor, ott, másnap reggel valahogy tényleg még inkább úgy éreztem magam, mint akinek rászartak az orrnyergére; ezért fogtam magam, és újra írtam a kék pónis cicababának, pusztán azért, hogy amúgy Szesztit valahogy megpróbáljam kiverni a fejemből. Azóta eltelt már néhány évtized, ennyire sikerült…

Világló részletek, a lélek születése, modern íróalakok

Az Irodalmi Szemle áprilisi számát Hizsnyai Zoltán verse nyitja, őt követi szintén lírával Nagy Márta Júlia, továbbá Kun Ágnes Laura és Z. Németh István. Prózát ezúttal Plonicky Tamástól és Szászi Zoltántól olvashatunk. Az áprilisi lapszámban kapott helyet Nagy Hajnal Csilla Íróalakok a modernitás prózanarratíváiban című tanulmányának második része, amelyben J. D. Salinger és Sylvia Plath szövegeiről értekezik. Koós István Jókai lélek-fogalmát értelmezi Azraële története apropóján, Lénárt Tamás pedig „az autizmus emlékezéspoétikáját” vizsgálja Nádas Péter Világló részletek című művében. Kosztrabszky Réka Szil Ágnes könyvét recenziálja. A lapszámot Nagy Csilla munkái illusztrálják.

A részletes tartalom elérhető itt érhető el.