dunszt.sk

kultmag

Óz és az önbecsülés

Mintha egy meseanimációba csöppent volna a győri Vaskakas Bábszínház nézője, olyan absztrakt, letisztult vizuális dimenziókba kalauzol az Óz, amelynek címéből minden egyéb jelző hiányzik. A március 3-án bemutatott előadás átgondolt, precíz vállalkozás, amely kielégíti a gyermekek impulzusigényét.

A hetvenöt perces produkció olyan allegorizált terekben játszódik, ahonnan Dorkát – így hívják a Gergely Rozália által alakított kansasi lányt az előadásban – sem elmenni, sem hazatérni nem látjuk, ilyenformán az eseményeket a gyermeki fantázia termékeként is értelmezhetnénk. Hozzájárul ehhez, hogy az Emmi nénit játszó Markó-Valentyik Anna alakítja a boszorkányokat is, míg Szúkenyik Tamás Henrik bácsi és Óz lett egyszerre. Nagy Orsolya dramaturg átirata a nézőközönség életkorához igazította a történetet, és dalbetétekkel teli, egységes mesévé kerekítette le az eredetileg jóval több kalandot tartalmazó regényt. Az előadás leválástörténetként is működik, ugyanakkor sokkal több annál: szól a közösségről, a vezetővé válásról, de nem utolsó sorban az önbecsülésről, amely alapvetően ritkán jelenik meg színpadon, de Markó Róbert rendezéseiben időről időre felbukkan. Míg azonban például a A csillagszemű juhász-rendezésében az alárendelődés és az önbecsülés közötti határvonal megkeresése volt a fókuszban, addig az Ózban megjelenő karakterek közös vonása, hogy mindannyian híján vannak egy bizonyos tulajdonságnak, és a mese ezúttal arra összpontosít, hogy ezeket a hiányosságokat miként lehet elfogadni.

Az előadás elején Dorka vihar előtti szürke és ingerszegény környezetébe nyerünk betekintést, majd a vihar után a lányt olyan tulajdonsággal ruházza fel környezete, amelynek nincsen a birtokában. Dorka felölti a véletlenül megölt Keleti boszorkány piros sportcipőjét és útra kel megkeresni Ózt, akitől hazajutását várja, hiszen kutyája, Totó, Kansas városában maradt. A sárga utat követve sorban megismerkedik az ész híján lévő Madárijesztővel (Bora Levente), a szívtelensége miatt szenvedő Bádogemberrel (Horváth Márk) és a magát gyávasága miatt szégyenlő Oroszlánnal (Vitányi-Juhász István), akikkel a folyón átjutva végül elérkeznek Smaragdváros kapujáig, amelynek lakatjához Dorka cipője és lába a kulcs. Aztán hatalmas csalódás éri a csapatot, amikor ráeszmélnek, hogy Óz (Szúkenyik Tamás, Szabó Péter) nemhogy nem rendelkezik varázsképességgel, de még csak nem is létezik, csupán egy gép. Ekkor majdnem a gonosz Nyugati boszorkány csapdájába esnek, aki parfétortával csábítja őket, de a végén vízzel lelocsolják, és ezzel sikeresen legyőzik. A jóságos Déli boszorkány végül elárulja Dorkának, miképpen juthat haza.

De a valódi üzenet az, hogy ne kívülről várjuk önnön hiányosságaink megjavítását, hanem tanuljuk meg tisztelni és elfogadni magunkat. Ezután finálé következik és a mese véget ér.

Az előadás látványvilága Elena Tsonkova látványtervező és Svila Velichkova díszlet- és jelmeztervező munkája, aki nem először dolgozott a Vaskakas Bábszínházban. Velichkova stílusa különböző vizuális műfajok keveredéséből tevődik össze. Jelmezek tekintetében erősen inspirálódik a kortárs divat világából, és a meséhez hasonlóan igyekszik elrugaszkodni a realitástól. Persze a mese ikonikus alakjainak hagyományos megjelenítését nem kerülte meg, és ismerős, ugyanakkor részleteiben egyénített jelmezekkel látta el a főbb karaktereket. Színválogatása és formai jellegzetességei kissé Robert Wilson világára emlékeztetnek. Szürreális lényei, mint például a gyermek földönkívülieknek tűnő Mumpicok vagy a szárnyas majmok, vagy épp a Julia Donaldson Graffalójára hasonlító, csekély szerepet betöltő, ám annál viccesebb hatalmas vörös Kalida újszerű vizuális kiegészítői lettek a történetnek. A nemrég TAPS-díjra jelölt előadásban a jelmezek és a kellékek (a díszlet és a fénytechnika újításaitól függetlenül is) egységes, átgondolt, közös koncepció eredményei. Az erős, intenzív kék-lila-zöld-sárga fényekkel és színekkel dolgozó produkcióban egyszínű, absztrakt, statikus háttérelemek vannak jelen, amelyek kellékekként csak ritkán funkcionálnak, így kissé űrt képeznek a játékban. Az idő előrehaladtával egyre inkább úgy érezzük, mi is hazavágynánk ebből a színes, de megérinthetetlen mesevilágból.

A bökkenő azonban az, hogy Kansas szürkesége is ugyanolyan absztrakt térformákba van zárva, ahogyan a képzeletvilág: a színtelenség és a süvítő szél teszi szürreálisan monotonná a várost, ahonnan Dorka elvágyódik. Mivel Totó nem kíséri kalandos útján, így a honvágy nagyon is eleven érzés marad. S noha Kansas a felnőttek világa, addig Emmi néni nyomasztó kiabálásán túl semmi nem emlékeztet belőle a valóságra. A viharos szél után Dorka ott találja magát a Mumpicok földjén. A Keleti boszorkánynak csak a lába lóg ki a ház alól, azon pedig ott az ikonikus piros lábbeli, ami jelen előadásban praktikusan sportcipő formájában jelenik meg. Érthető, hiszen Gergely Rozália ebben ugrálja-táncolja végig az előadást, amely komoly technikai tudást és energiákat igényel. Másrészt van ebben egyfajta kettősség is: Dorka ruhája hagyományos kislányszerepben jeleníti meg a lányt, míg a sportcipő erőt, gyakorlatiasságot sugall. Az előadás nemcsak díszlet- és jelmez tekintetében volt ilyen aprólékos: a Ladányi Andrea koreografálta táncelemek, a mozgás olyan lendületet ad az előadásnak, ami a sokszor egyszerű párbeszédeknél is nagyobb jelentésközvetítő erővel bír. A boszorkányokat, játszó Markó-Valentyik Anna egyben Ladányi Andrea koreográfus asszisztense is volt, és maga invitálta Ladányit ismét a közös munkára. Más kérdés, hogy a fizikai igénybevétel mellett az éneklés már jókora kihívást jelent a színészeknek. Többnyire nehézkes jelmezben, tánc közben is énekelnek, nemcsak szólóban, hanem közösen is. A dalbetétek ugyan nem rendelkeznek meghatározó dramaturgiai befolyással az eseményekre, de felélénkítik és kiegészítik az izgalmas és ingergazdag, ám kissé statikus látványvilágot. A színészi játék egységes, de nagyon változatos volt: a főbb karaktereket leszámítva mindenkinek több jelmezbe bújva kellett helytállnia. Így szerepelt Szúkenyik Tamás egyszerre Óz, az egyik szárnyas majom, Kalida, Henrik bácsi és a Kapuőr alakjában, míg Nagy Petra mozgatta Totót, az egyik Pipacsszirént, a Mumpicok egyikét, valamint a másik szárnyas majmot. A gyakori szerepváltásokból a néző alig érzékel valamit, szinte megdöbbentő, mennyiféle karaktert jelenítenek meg ilyen rövid idő alatt a színészek.

A Vaskakas Bábszínház előadása nemcsak szórakoztató, vicces és dinamikus produkció. Mese, ami hibáinkkal együtt tanít meg önmagunkat elfogadni. Ez pedig nagyon fontos, hiszen tudjuk: aki saját magát nem fogadja el, másokat sem lesz képes.

Frank Baum – Nagy Orsolya: Óz
Játsszák:
Dorka – Gergely Rozália
Totó – Nagy Petra
Emmi néni – Markó-Valentyik Anna
Henrik bácsi – Szúkenyik Tamás
Mumpicok – Nagy Petra, Vitányi-Juhász István
Északi boszorkány – Markó-Valentyik Anna
Madárijesztő – Bora Levente
Bádogember – Horváth Márk
Oroszlán – Vitányi-Juhász István
Kalida – Szúkenyik Tamás
Pipacsszirének – Markó-Valentyik Anna, Nagy Petra
Kapuőr – Szúkenyik Tamás
Szárnyas majmok – Nagy Petra, Szúkenyik Tamás
Nyugati boszorkány – Markó-Valentyik Anna
Déli boszorkány – Markó-Valentyik Anna
Óz – Szúkenyik Tamás, Szabó Péter
Látványtervező: Svila Velichkova
A látványtervező munkatársa: Elena Tsonkova
Zeneszerző: Rab Viki
Fénytervező: Szondi György
Koreográfus: Ladányi Andrea (Harangozó Gyula-díjas érdemes művész)
Koreográfus-asszisztens: Markó-Valentyik Anna
Rendező: Markó Róbert
Bemutató: 2019. március 03.
Fotók: Vaskakas Bábszínház