Baljós, majd végzetes házibuli Műmájeréknél

Vallomással kell kezdenem: őszintén megdöbbentem, mikor filmes szakirányú felsőoktatási tevékenységemben, amit lassan húsz éve gyakorlok, azt mondja a közelmúltban egy hallgatói csoport, hogy a nagy, a nemzetközi kedvenc az ő korcsoportjuknak, itt és most, bizony Gaspar Noé volna, mert. Hüledezve hallgattam, o tempora, o mores, ha visszagondolok, hogyan ment ez ilyesmi pályám hajnalán, hát mindenki QT-t emlegette, mert ő volt akkor a vitathatatlan és megismételhetetlen kúlságos filmipari nagymenő, arbiter elegantiæ, a gyöngyvászon-menőség Olümposzának tetejében csücsülő Zeusz. Tarantino megkérdőjelzhetetlen volt, mint egy korábbi generációnak Godard. Gaspar Noénak két-három filmjét láttam, ahogy régebben mondtuk: a csávó olyan laza, hogy a homlokán pattognak az erek, görcsösen-menőző-kultrendező-wannabe. Egy argentin Párizsban, ez ugye még nem lenne baj, sőt!, regényírónak legnagyszerűbb francia nácink (a pamflettszerzőnek okádék), Louis-Ferdinand Céline is bőven ír a Bois-de-Boulogne környékén dévajkodó argentin gazdagfiúkról az I. világháború alatt és után, vagy Julio Cortazár Sántaiskolájának ideát-odaátjából a fényvárosi jazzritmusú argentin társaság. Gaspar Noé fiatalsága óta Párizsban él, itt kezdett, itt lett rendező, forgatott külvárosi lómészárszékekben és Vincent Cassellel és Monica Belluccival, mindig valamiféle nagy megmondásra törekedett, lehetőleg megosztó, burzsoá epatírozó manírban, valahogy mindig úgy, ahogy a szalondarkok képzelnek egy feketemisét. Tokiói klotyóban fekszik a főhős beherkázva, habot vet a szájszél, yakuzák, drog, fiatalság, csupa-csupa népszerű téma, csak valahogy a mindenáron keménykedős muszáj-Herkulesség nem épp üdítő, hanem tipikusan követő. Hamár Japán: Oshima Nagisa csinált 1976-ban egy filmet, japánul Szerelmi bikaviadal (Ai no korrida) a címe, nemzetköziül az Érzékek birodalma. A remek szerző persze olyan helyről jött, ahol az erotika ábrázolásának évezredes, bizonyos időszakokban csúcsrajáró hagyománya van; e film számomra a művészi meritummal bíró keménypornó alapesete és hósipkás csúcsa. A filmidő legalább 70 %-ában szexuális interkurzust látunk, és mégsem exploitatíve nézzük ezt a pazar filmet, hanem érzelmeket, szenvedélyt, motivációt figyelve, az őrületté vált testi szerelemre fókuszáltan. Noé Love című dolgozatában hasonló arányban látunk meztelen testeket egymással bíbelődni, mint Oshimánál, és mégis, miért van az, hogy húsz perc után megunom és kikapcsolom a házimozit? Láttam egyszer úgyszintén Eksztázis címre keresztelt magyar függetlenfilmet, egy nemzetközileg is ismert táncművész és egy filmes találkozása volt a téma, az attitűd pedig gasparnoéi: én még ezt is meg merem mutatni – be-be-beeeeeeee! Gaspar Noé egy dolgot vét el, mint a magyar eksztázisos, de azt nagyon: a kultfilmest, a kultrendezőt nem a szerzői szándék, hanem közönség és rajongók teszik, hiába a hideget izzadó lazaságkomplexus, olyan dolog ez, amit az alkotónak be kell látni, mert különben csak nevetséges lesz.

(spoiler alert) Dokus kép könyvállványba illesztett képernyőn. Helyes, kedves tánckarnak tűnnek, már csak a Roy Scheider hiányzik, meg a halál. Feketék, fehérek, karamell. Valami hegyifrancia világvége kultúrházának tűnik a helyszín, valójában ezt csak a végén tudjuk meg, addig annyit látunk, hogy az enyhén gondozatlan ingatlankomplexumban csak a csapatunk garázdálkodik, hetvenes évek végi diszkózene mára hangszerelve. Érdekesnek, túl érdekesnek tűnő kameramozgás, a filmtechnika elviszi a figyelmet, annyira magáról szól, dob-basszus retro-oldie-régiségek, coolheavy koreográfia, erős gesztusok, dinamika, szép emberek. A lecsillapodás után beszélgetni kezdenek kiscsoportos kiszerelésben, a fiúk témái a baszás kérdéskörében mozognak. Ki volt meg, ki lesz meg. Épp csak az argentin népművészeti ág, a tomar por el cúlo (heteroszexuális análszex) nem kerül elő, pedig már a hetvenes években arra alapította argentinológiai alapvetését V. S. Naipaul, a későbbi Nobel-díjas hindu-brit-trinidadi író, hogy aztán mindebből bravúros esszében (Sabés de Sodoma – Sodoma tudósai) nyilatkozzon meg korunk legaktuálisabb irodalmi hagyatékának szerzője, Roberto Bolaño. De a Noé-film szereplői nem argentinok, hanem franciák, németek, európaiak; mint Franciaország 1998-as világbajnok labdarúgó válogatottja, mórok, berberek, szerecsenek. Sangría, hosszúasztal pultnak, falatkák, DJ-pult, dagi feka zenefelelős mögötte. Vagány csajok. Ekkor jön meg a Tíz kicsi néger hangulat, noha a sztorilájn tart a zérushoz, és az már itt látszik, hogy cselekménybonyolításilag nem lesz itt egy Ostermann hétvége. Az egyik harmincas szemüveges csajnak van egy nyolcéves kisfia, Tito. Az Adidas-felsős csávó lekúrna mindenkit, a feka huszonötös srác kicsit féltékeny a húsz éves huga szexualitására. Majd valaki rosszul lesz. Meg még egy. Kiderül, hogy valaki LSD-t tett a sangríába, úgy, ahogy a régi CIA-terv gondolt komolyabb mennyiséget elhelyezni a moszkvai víztározókba. Még az előző hidegháború idején. Lehet, nem is lecsó volt, hanem valami gonosz herbál, mint a Hős utcában, dizájner a kínai laborból, valaki bekatiztatja az egész brigádot, beáll mindenki, mint a klinikai halál. Kumulálódó súlyosságok, terhes csaj hasának rugdalása, bicskaária diszkóritmusban, bellum omnium contra omnes. A kis Tito fellázad a raktárszobájában, anyukája rázárja a vasajtót, aztán elhagyja a kulcsot, anyuka később tehetetlenségében végez magával, így a kis Tito árván marad. Valami hegyimentők érkeznek a kinti hómezőről, instrumentálisan megszólal a Rolling Stones 1974-es Angie című száma, az utolsó snittben a hosszúlábú német táncosnő pipettával likvid LSD-t cseppent a szemébe, a kamera kivárja, hogy szép lassan kicsorduljon egy csepp könnye, s komótosan aláguruljon. Anyám, borogass!

Gaspar Noé filmje tavaly a Cannes-i Filmfesztivál melletti Quinzaine des Réalisateurs programjában futott még. Ezt megelőzi a Certain Regards kategória, topon pedig a Verseny. Utóbbiban idén Jarmusch, Terrence Malick és Thierry Frémaux fesztiváligazgató benfennteskedő közlése szerint akár az új Tarantino, a Once Upon a Time in Hollywood is lehet, ha befejezi az utómunkát időben. Ezeket jobban várom. Mert valahol szánalmas, ha egy ötvenéves rendező nem csak mutatja, de bele is éli önfeledten magát a tinédzserek vad életébe. Ez a nem pontosan tudható projektű tánckar olyan, mint egy világ körüli turnén lévő szimfonikus zenekar, vagy egy veszteglésre ítélt filmes stáb külső helyszínen. Der Stand der Dinge. Wenders. (Mondjuk neki is polpozíciója van a műmájerek olimpiáján.) Az említett állása a dolgoknak hasonló alaphelyzet, portugáliai forgatás megy gallyra, Los Angelesbe már csak a rendező utazik, maffiafinanszírozású sci-fijének elmaradt számlái ügyében. Abban is buliznak unalomból, csak akkor még 1982 van. A valamire, megváltásra, forgatási büdzsére, messiásra, producerre váró csapat hasonló. Wenders emlegetése már csak azért sem inadekvát, mert újabb filmjeinek képalkotója, Benoît Debie volt ebben a filmben Noé operatőre. Mintha Tarr Béla színművészetis vizsgafilmjét, az egysnittes Macbethet néznénk egy ideig, aztán gyorssnittes, sűrűmontázsos képalkotásra váltunk. Noé MTV-generációs rendező, ahol most nem a magyar királyi tévére, hanem a nyolcvanas-kilencvenes években csúcsrajáró klippcsatornára gondolok, a gyorstüzelő és ollókezű audivizuáilis tartalomszolgáltatók történelmi idejére, mikor szinte mindenki eszeveszett ütemben dolgoztatta a Kulesov-effektet gyárilag, hogy művészileg ismét felértékelődjön az Antonioni-Jancsó-Tarr-féle hosszúsnitt. Ami az analóg korban artisztikus trouvaille, a digitális képrögzítés keretei között pedig technika.

Igen, előítélettel ültem be Noé mozijára, harcoltam az érzés ellen, de elbuktam és akár a Zeitgeist ellenében is azt kell mondanom erre a filmre, mint amit idősebb tanult kollégám, Báron György az ÉS-ben: blöff.