dunszt.sk

kultmag

A mindent eldöntő gödör

Hátra lehet dőlni: aki a történetelvű szépprózát szereti, annak Grecsó Krisztián legújabb regénye nagyon fog tetszeni. A Vera könnyen az olvasó szívébe lopja magát, mert csak rövidke három hónapot fog át, az iskolakezdéstől karácsonyig követi egy épp tizenegy éves kislány kalandjait (bizony, kalandok, váratlan fordulatok, mesébe illő „véletlenek”), de pontosan megragadja a felnőttek kontra gyerekek, a barátok kontra ellenségek, az iskola kontra otthon, a beszéd kontra gondolat viszonyokat. Nem kevés. A szerző emellett nagyon jól adagolja-váltogatja a pörgős részeket a pihentetőbb leírásokkal (kiváló arányérzékkel), és a narráció is rafinált: általában mindig picit hamarabb ismerjük meg az okozatot, mint az okokat. Ráadásul vannak látható ok nélküli okozatok is, számosan. Hamar megszeretjük a történetet, a környezetet, a szereplőket… Mi egyéb kell még egy olyan szórakoztató szöveghez, amelynek nem a szórakoztatás a legfőbb célja?

Telitalálat a két mottó, az Abigélből és A Pál utcai fiúkból, de a szerző akár az Egri csillagok nyitófejezetéből is idézhetett volna, ahogy Vicuskát és Gergőt feldobják a kocsira: „Majd hazavezet a jó Isten, csak ne sírjatok!” Sírás és nevetés, küzdelem és megbékélés, lázadás és önfegyelem váltakozása a regény, melynek színtere és időpontja: Szeged, amikor átadják a mozgólépcsős (nagy szó!) Napsugár áruházat. Vagyis valahol a szocializmus utolsó szakaszában, az úttörők és elvtársak, a Trabant reménye, az ikervonalas telefon, az olajkályha, a Pilóta keksz stb., de már a fel-felbukkanó, irigylésre méltó első farmernadrágok, a cselesen befogott jugoszláv tévéadás ideje ez.

Az eseményláncolat két kiindulópontja: a kis Verát az egy évvel idősebb lengyel Józef kihívja a felnőttek társaságából „levegőzni”, majd (később, egy más alkalommal) amikor a lány óvatlanul beleesik egy gödörbe, kimenti. S ekkor még az olvasó sem sejti, hogy a lánynak ennél sokkal képletesebb és mélyebb gödrökből kell majd valahogy kirángatnia magát, mert a felnőttek zavaros világa tele van titokkal és kétértelműséggel, hazugsággal, hallgatással, elhallgatással, köntörfalazással stb. A felnőtteknek még a beszédük is más, nagyon gyakran „nem jó hallgatni, mert hideg beszéd, csúnya beszéd, mint amilyet a tévében vagy az iskolában mondanak”, máskor viszont kívánatos: „Vera elmosolyodik, és átsuhan az agyán a gondolat, hogy vajon mikor lesz valódi felnőtt ember, például annyira, hogy ezeket a szavakat természetesen tudja használni, és nem lesz tőlük furcsa a beszéde”. Vagyis a beszédnek (a beszédmódnak, a szóhasználatnak, a választott nyelvnek) és hiányának kijelölő, megkülönböztető funkciója van; egyébként a regénytechnika maga is kiemelten ezt aknázza ki: nemcsak egyes szavak, tagmondatok kerülnek idézőjelbe, hanem a megszólalás és a párbeszéd is végig idézőjeles, a szerző még a közbevető vagy magyarázó-értelmező részeket sem választja el gondolatjellel, épp csak megszakítja az idézetet, hogy aztán folytathassa.

Aztán persze vannak családi szavak is, olyan szavak, amelyeket csak a mamával használnak, bizonyos dolgoknak más a nevük otthon, mint a külvilágban, Vera egyes szavakat a hangulatától függően használ vagy kerül, s végül van egy belső, nagyon-nagyon belső használatú szava, a „szomorú-izgulás”, ami nyilvánvalóan nem egyéb, mint szorongás. Vera szorong, amikor „jóvátehetetlenül rossz dolgok jutnak az eszébe”, szorong, ha eszébe jut elalvás előtt, hogy ismét elragadja a „forgó bölcső” örvénye, és ezenkívül is gyakran szorong, mert a környezetének való megfelelni vágyás is korlátozza és visszafogja, de a szorongással függ össze a Józef iránt érzett (de soha ki nem mondott) szerelme is, melyhez a „felnőtt, mély, izzó” jelzők társíthatók. Az álmában egyre gyorsabban pörgő bölcső pedig, mely a sárgás ködben körhintaként forog vele, s félő, Vera kirepül belőle – nos, ez a forgó bölcső a regényben freudi álomnak bizonyul: fokozatosan kiderül (noha sosem mondja ki senki), hogy a kislányt szülei örökbe fogadták.

Ekként akár Vera szülei is idézőjelbe tehetők („szülei”), persze, erre nem kerül sor, mert mindent a kislány szemszögéből látunk-hallunk, és Grecsó nagy ívben kerüli azt a fajta jól ismert idézőjelezést, amely a macskakörmök közé fogottakat relitivizálja vagy épp a jelentésüket kérdőjelezi meg. Vera mamának és papának hívja szüleit – a papát érzem a legjobban megrajzoltnak, megfogottnak: kevesebb jelenete van, mint a mamának, de nagyon jó arányérzékkel eltalált figura (aki egyébként a mama előtt másként beszél, mint amikor a mama nincs jelen). Úgy általában az apák karakteréhez: Vera „arra gondol, milyen furcsa, hogy az apák soha semmiről nem tudnak”. Szintén fokozatosan derül ki, noha ez sincs sem kimondva, sem elbeszélve, hogy az apa is fogadott gyermek, vér szerinti szüleit a holokauszt során gyilkolták meg. És a „családi kör” még így sem teljes, de erről már ne egy recenzió rántsa le a leplet.

Vera a gyermekkor és a kamaszkor vékony mezsgyéjén ingadozik: még vele alszik Kisbocó és Nagybocó, a két öltöztethető tehénke, de már korábban soha nem tapasztalt, delejes erő vonzza Józef felé. Még nem lány, de már nem gyerek, egyaránt tetszik neki, hogy Józef „Kicsilány”-nak nevezi, s hogy a fiú „felnőttesen határozott”. Megtapasztalja, mert látja-hallja: a felnőttek képmutatók, isznak, hazudnak, megalkusznak, félrelépnek, de a regény emblematikus innivalói a tej, a kakaó, a karamellás tej, a tea – na és nem maradhatnak el a prousti (személyhez, alkalomhoz, érzésekhez kötött) sütemények: vaníliás karika, Párizsi kocka. Jellemző, ahogy támasz híján a faltól várja (iskolai babona) a segítséget: „A lépcsőfordulóban ott vár Józef. Komor, mondani akar valamit, a kezét tördeli, koszos a körme, de nem csúnya, sőt biztosan a gödör földje van ott, gondolja Vera, és bólogat, hogy tessék, mondja csak, elindulnak lefelé a lépcsőn, Verára rátör a szomorú-izgulás, megsimogatja a lépcsőfordulónál a falat, »segítsél«, suttogja magában.” Másfelől a köröm alatti piszoknak ez az eufemisztikus látása egyértelműen a szereteté. Vera számára Józef nem gyerek, hanem „ember” – s ennél nagyobb elismerést senki sem kap a regényben. Legfeljebb kettejük kapcsolata emelhető még erre a szintre, amelynek a „más emberek” és a „felnőtt dolog” a fokmérője: „ők – legalábbis reméli, hogy ők, és nem csak ő – valahogyan más emberek lettek. Más emberek, igen, nem más gyerekek. Mert ő biztos benne, hogy ez a lázongó, fájdalmas, izzó rész, ami a gyomrában jött létre valahol, ami egyszerre olyan gyönyörű és rettenetes: ez felnőtt dolog.”

A gödör egyébként nemcsak az ismeretlen múlt és az emlékezet mélységesen mély kútja, hanem küszöb is, és ilyen értelemben a szerelem népdalszerűre stilizált metaforája:

Vera „keresi szemével a gödröt jelző szalagot, vagy magát a mindent eldöntő és megváltoztató gödröt, amibe ennyire fájdalmasan és kínzón gyönyörű dolog volt beleesni”. Vera életében tehát Józef nem csak a friss levegőt, a katalizáló huzatot jelenti, hanem az őszinte felnőttség ideáját is. Nem túlzás: az átmenetileg és idegenből az iskolájukba szakadt fiú mindenkinél közelebb kerül hozzá. Vera egy helyütt arra gondol, elmondja az anyjának, mennyire „kimondhatatlanul büszke rá, és mindenestül olyan akar lenni, mint ő” – de rögtön tudja: „ahelyett, hogy ezt mondaná el, valami ostoba apróságokról kezd majd csacsogni, esetleg felajánlja, hogy elmosogat, még azt is inkább, mint hogy ennyire őszinte legyen.” (Kiemelés: CsG)

Józefet karakánsága és önérzete emeli környezete fölé, nemcsak a gyerekek, hanem a felnőttek esetében is. Mivel nem magyar az anyanyelve, bizonyos szavakat ő sem ért: „az mit jelent… hogy felmenő?” – kérdez vissza. Itt és most ez a nyelvi-értelmi hiány az ő esetében valóságos hiányra vezethető vissza, ugyanis kiskorában vesztette el anyját. Nem is emlékszik rá, „csak a hangjára, meg a bölcsőre, ahogy ring”. Az arra a kérdésre adott válasznak, miért halt meg az anyja, ugyancsak a nyelvi hiány az akadálya: „Józef elgondolkodik, »beteg volt, de nem tudom magyarul mondani«, mondja, »még sohasem kellett ez a szó.«” Egyébként beszédébe, annak hevében gyakran kever lengyel szavakat, sőt áttér a folyékony lengyelre, „mintha elfelejtett volna beszélni”.

Látható, nagy súllyal esik latba a beszéd és ennek készlete: a beszédre való hajlam, a megszólalás nehézségei, a kimondott szó súlya és hitele, az elhallgatás, az élőnyelv regiszterei, a kommunikáció módszertana és gyakorlata. Verát például a szülei megtanítják bemutatkozni, de ennek nem veszi hasznát, illetve először megdöbbenést kelt, majd amikor az áruházban bemutatkozik, azt az eladó arcátlanságnak tekinti és kitoloncolja.

Felszínes olvasatban úgy tűnhet, hogy Vera az érése során besározódik, részint elveszti őszinte gyermeki lelkületét, részint leromlik-megrontódik, de a regény finoman árnyalja s ezzel cáfolja is azt a sztereotípiát, mely szerint a felnőttek társadalma a velejéig romlott, a gyermekeké pedig makulátlan volna. Nem így van, a sok-sok cselekményszálnak köszönhetően Grecsó Krisztiánnak ezt a csapdát sikerült messze elkerülnie. És jó, hogy Vera mellé barátnőt állított, Sárit, mert annak is van családja (múltja, s problematikus jelene), s a két párhuzamos családmodellt látva Vera rádöbbenhet, hogy jó helyre született. Vagyis hát ki tudja, hová s kiknek született, hol ringott a bölcsője, de most jó helyen van. Még minden gödrök közül ez áll hozzá legközelebb.

Grecsó Krisztián: Vera. Magvető, Budapest, 2019

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket