Két fontos könyv a klímaváltozásról

A klímaváltozás a legnagyobb kihívás, amivel az ember valaha szembetalálta magát. A probléma finoman szólva is gyakorlati jellegű, de az emberi képzelet számára is tartogat feladatokat.

Társadalmunk egyéni és csoportérdekek köré szerveződik, a klímaváltozás pedig azért jelent eddig nem ismert egzisztenciális kihívást, mert az eddig ismert érdekalapú modell itt nem működik. Ugyanis akiknek az érdekében cselekednünk kell, nincsenek jelen. Jobbára még meg sem születtek. Ráadásul, mivel a klímaváltozás okozta károk leginkább a legszegényebb régiókat sújtják majd, a társadalom legláthatatlanabb csoportjairól beszélünk. Tehát ezeket a meg nem született embereket el kell képzelnünk, s úgy kell biztosítanunk a jogaikat. Az irántuk érzett empátiára alapozva kell változtatnunk életmódunkon, ez pedig olyasvalami, amit az emberiség még soha nem próbált meg.

A pesszimizmus maga az etikai katasztrófa, hiszen kétségbeeséshez, az pedig passzivitáshoz vezet. Általa válik valóssá az a jövőkép, melyet David Attenborough a civilizáció összeomlásával és a természetes élővilág nagy részének kipusztulásával jellemzett. Ha el akarjuk kerülni a legrosszabb forgatókönyvet, morális kötelességünk a pozitív gondolkodás: csak abban az esetben érhetünk el változást, ha egyénileg és csoportként is elhisszük, hogy képesek vagyunk rá.

David Wallace-Wells is emellett érvel zseniális könyvében, mely angolul a The Uninhabitable Earth: Life After Warming (A lakhatatlan Föld: élet a felmelegedés után) címet viseli. Ez alapján minden eszközünk megvan arra, hogy megállítsuk ezt a negatív folyamatot: a politikai berendezkedés megváltoztatásával, hogy a szennyező energiaforrásoktól akár agresszíven elforduljunk, a kibocsátási adókkal, a megújuló energia kihasználásába fektetett tőkével és új mezőgazdasági, illetve táplálkozási szemléletekkel.  A világ teljes károsanyag-kibocsátása a harmadával csökkenne, ha az emberiség leggazdagabb 10 százaléka a meglehetősen kényelmes európai átlag szintjére korlátozná az energiafogyasztását. Egy új módszer, ami megtisztítaná a légkört a káros anyagoktól, évi 3 billió dollárba kerülne, ami csak addig tűnik soknak, amíg nem tudjuk, hogy 5 billió dollárra beszülik azt az összeget, amit világszerte a fosszilis üzemanyagok támogatására fordítanak. Tehát léteznek elérhető megoldások, alkalmazásuk egyetlen akadálya a politikai akarat, illetve annak a hiánya.

Persze, félreértés lenne Wallace-Wells könyvét ezen ötletek alapján hurráoptimistának bélyegezni. Ahogy fogalmaz, „a klímaváltozás nem csak az emberiséget fenyegető legnagyobb veszély, de más kategóriában és nagyságrendben mozog, mint bármi, amivel eddig találkoztunk”. A The Uninhabitable Earth könyörtelen, már-már elviselhetetlen számadás arról, mit művelünk a bolygónkkal. Ha az összehangolt fellépésnek köszönhetően 2 Celsius fokon belül tartjuk a melegedést (amely célt, jelenleg úgy tűnik, nem vagyunk képesek elérni), az általunk ismert világ még mindig el fog tűnni: a sarki jégsapkák eltűnnek, a trópusi övezet lakhatatlan lesz, 400 millió újabb ember nem jut majd megfelelő mennyiségű és minőségű ivóvízhez, és még a mérsékelt övezetben is évente ezrek esnek áldozatul a hőhullámoknak.

Ez pedig, figyelmeztet a szerző, még mindig a legjobb forgatókönyv. A könyv nem hallgat az ennél sokkal rosszabb szcenáriókról sem, szárazságokról és árvizekről, erdőtüzekről, járványokról és gazdasági összeomlásról. A népvándorlás eddig sosem ismert mértéket ölthet: az ENSZ becslései szerint tíz-, de akár százmilliókról beszélhetünk, akik az évszázad közepéig elhagyni kényszerülnek az otthonukat. A könyv tehát alaposan végigkalauzolja az olvasót a pesszimizmustól a kétségbeesésig terjedő érzelmi skálán, mielőtt bemutatja a felelősségvállalás koncepcióját.

A cselekvésre való felhívást azonban jó eséllyel figyelmen kívül hagyjuk majd – ezt tesszük ugyanis évtizedek óta. A tudomány negyven éve nem kérdőjelezi meg a globális felmelegedés meglétét, de az emberiség nem csak hogy nem hagyta abba a környezet szennyezését és tönkretételét, de még magasabb sebességre is kapcsolt. A légkörben található káros anyagok túlnyomó része az elmúlt harminc évben került oda. Ahogy Wallace-Wells fogalmaz: „Mióta Al Gore megjelentette első könyvét a felmelegedésről, többet ártottunk a bolygónak, mint az összes azt megelőző évezredben.”

A tragédiának tehát szerves eleme a felelősség, hogy évtizedek óta tudjuk, mi történik a bolygóval, és mégsem teszünk ellene semmit. Nathaniel Rich is ezt a kérdést járja körül Losing Earth: A Recent History (Elveszíteni a Földet: A közelmúlt történelme) című könyvében. Mint írja, „mindaz, amit 2019-ben elmondhatunk a klímaváltozásról, elmondtuk már 1979-ben is”. Torokszorító, prófétikus könyve bővített verziója annak a mélyelemző cikkjének, ami a New York Times Magazine hasábjain jelent meg 2018-ban. A könyv számvetés mindazzal, ami rossz irányba ment, azaz hogyan lett a világszerte terjedő tudatosságból és változtatni akarásból passzivitás és a cselekvés teljes hiánya.

A könyv története 1979-től 1989-ig terjed, és egy létező személy, Rafe Pomerance a központi alakja. Pomerance a Friends of the Earth (A Föld barátai) civil szervezet aktivistája volt, aki az Amerikai Környezetvédelmi Hivatal 1979-es jelentésében találkozott először a felmelegedés problémájával. A nyolcvanas években a Kongresszus többször is tárgyalta a témát, amit kiemelt fontosságúnak ismertek el, még az olyan konzervatívok is, mint Dan Quayle, aki szerint „az üvegházhatás fontos környezeti probléma, amire megoldást kell találnunk”.

Hogy ez miért nem történt meg mégis, arra Rich többféle magyarázatot kínál. Először is, a tudománynak kihívást jelentett, hogy megfelelő effektivitással terjesszen egy egyértelmű üzenetet. Az „ózonréteg kilyukadását” célratörően lehetett kezelni, még ha nem is volt szó tényleges lyukról. A tudósok igyekezete, hogy minél átfogóbb képet adjanak a problémáról, és az állandó küzdelem a valószínűségi modellekkel az üzenet élét vette el. Az Amerikai Tudományos Akadémia 1983-as jelentése „pánikra nem, csak aggodalomra ad okot”. Roger Revelle, az USA egyik vezető tudósa 1957-es tanulmányában az elsők között írta le az üvegházhatás jelenségét, de ő is úgy fogalmazott, hogy „nem a vörös, hanem a sárga vészjelzést kapcsoltuk be. Nem teljes katasztrófáról van szó, csak egy változásról”. Az egész pedig oda vezetett, hogy a klímakatasztrófa elleni harc egy kritikus ponton elveszítette a lendületét.

A mai helyzet kialakulásáért azonban Rich szerint a legnagyobb felelősség a politikára és az energialobbira hárul. A nagy energiacégek a klímaváltozás folyamatának ismeretében döntöttek úgy, hogy ezt a tényt nem veszik figyelembe, az amerikai Republikánus Párt soraiban pedig szövetségesekre is találtak. A Reagan-adminisztráció keményen fellépett minden környezetvédelmi szándék ellen. A Bush-adminisztráció, bár tett jelzésértékű lépéseket, de George W. Bush kabinetfőnöke, John Sununu nem hitt az ember okozta klímaváltozásban, és sikerrel lépett fel a tudósok ellen. 1989-ben az Éghajlat-változási Kormányközi Testület első ülése anélkül ért véget, hogy betöltötte volna eredeti célját: gátat szabni a károsanyag-kibocsátásnak. Rich szerint, ha Amerika beáll a kezdeményezés mögé, 1.5 Celsius-fok alatt lehetett volna tartani a felmelegedést, de az USA úgy döntött, nem írja alá a megállapodást. Az 1989-es konferencia óta pedig több káros anyag került a légkörbe, mint előtte az emberi civilizáció teljes története alatt. A klímaváltozás tehát tragédia, de Rich egyértelművé teszi, hogy egyúttal bűncselekmény is: olyasvalami, amit az emberek a következmények tudatában követtek el, személyes érdekeik mentén.

Forrás: The New York Times