Mi keressük apánkat, te keresed a nőt

Három fiatal az apját keresi a magas, ösztövér férfiban, aki kicsit rekedtes hangon beszél, ahogyan a rég nem látott apák szoktak. Egy negyedik fiatal szerelmet keres minden nőben, de ezúttal ő lesz az, aki a csapdában marad. George Bernard Shaw komédiája Valló Péter rendezésében a kezdetektől fogva két ambivalens és egymással ötletszerűen érintkező szálon fut a szombathelyi Weöres Sándor Színházban.

Shaw, a merész hangú, Nobel-díjat is nyert ír a legjátszottabb angol nyelvű drámaírók közé tartozik: hazai népszerűségét jól mutatja, hogy a Sosem lehet tudni című vígjátékából még tévéfilm is készült a hetvenes évek közepén. Az 1897-ben írt darab saját korában valószínűleg szemtelenül újítónak, egyes motívumaiban már-már pikírtnek tűnhetett. A gyermekeit egyedül és így is teljes magabiztossággal nevelő írónő, aki mellesleg főállású életmódguru, a zabolátlanul, önmaguktól folyton folyvást hülyét csináló csemeték, és egy jóképű fogász, aki jelenkorunk ismerkedési zsánereit ügyesebben műveli, mint a legnagyobb randiapp-lovagok, ők mindannyian lehetnének a mi életünk ellentmondásos szereplői is.

Őket és problémáikat ismerve első pillantásra világosnak kéne lennie, hogy Valló Péter miért tartotta időszerűnek bemutatni Shaw művét, ám a szombathelyi előadást látva ez sajnos nem tűnik mindig egyértelműnek.

A szálloda-tér harsány és kék (Valló Péter munkája), a tengerre néző balkon pedig azt az acélosnál kissé világosabb, melegebb árnyalatot sugározza, ami a késő délutáni tengerpartok sajátja, ám ez a hivalkodó és szemnek kellemes környezet csak kevés funkcióval bír. Adott négy ajtó, amin a díszlethez illő kosztümbe öltözött játszók lépnek elő (Benedek Mari munkája): a bolondos gyerekek, Gloria, Dolly és Phill, rátarti, de a szuverenitásban hívő anya, Clandonné, a szellemes Pincér, Valentin, a nőcsábász fogász, Finch, a törődött ügyvéd, Fergus Crampton, a milliomos és zord apa, és végül Bohun, a jogtanácsos. A bábuk a helyükön, a megnevezhető korból kiemelt sakktábla pedig egyszer megkapóan, máskor pedig inkább szándékolatlanul és kiegyensúlyozatlanul tűnik kuszának.

Kusza, mert mintha nem találna saját utat a napjainkban is újragondolható témák között. A feministának bélyegzett írónő, akit Németh Judit nagyon finoman és mértéktartóan, mondhatni szimpatikusan formál meg, harcot vív Kenderes Csaba Valentinjével, aki a maga módján férfi-őserő, még úgy is, hogy jelleme inkább kellemkedő. Az ő harcuk, a nemek vértelen és komédiához híven szellemes szerelmi párharca a figyelemre méltó – amit Valentin végül Gloriával (Hartai Petra) vívva veszít el(?) –, vagy esetleg az írónő gyermekeinek lázadása, ahogyan mindenáron saját apát keresnek egy mogorva öregember személyében? Nem világos. Vagy magát a Trokán Péter játszotta apafigurát kövessük, aki a végén meghasonlásnak is beillő módon simul hozzá tizennyolc éve nem látott gyerekeihez? De elképzelhető az is, hogy a pincér a titkok őrzője, akiben Szerémi Zoltán talált egy olyan figurát, akit élvezet lehet eljátszani.

Kusza, mert mindegyik problémára szán valamennyi időt, de inkább csak csipeget. Nem felszínesen teszi ezt, hiszen elmélyed például Valentin és Gloria játszmáiban, de Szeréminek is bőven jut ideje arra, hogy soraival kivívja megszakítatlan figyelmünket. Inkább kiegyensúlyozatlanul kapdos, hiszen hiába sorakoztat fel a saját életünkre is elgondolható kríziseket, ez a részletgazdagság nem lineáris mozaikká válik. Egy-egy szál hajlamos elsikkadni, majd hosszú percek múltán tér vissza magától értetődő fontossággal. Valójában úgy tűnik olykor, hogy a statikus tér, a hall szorítja össze őket annyira, hogy egyetlen előadás részei legyenek, innen a fenti, az ötletszerűségre utaló állítás: a gyerekek apaéhsége és a fiatalok szerelmi szála nem egymást erősítve fonódnak össze, holott közel azonos időt szánnak rájuk. Azt lehet mondani, hogy inkább elaprózzák a nézők energiáit.

Ennek ellenére találunk az előadás szövetében nem hangsúlyos, de messzebbre vezető rendszereket. A múltban már látott, de működő szimmetriákat fedezhetünk fel: a valójában el sem vált szülők, Crampton és Caldonné hidegháborút vívnak, az ő kicsinyített, de tüzes másuk a Gloria–Valentin kettős; a nemek bajnokai generációról generációra megküzdenek egymással, ahogyan a fogorvos egy provokatív monológja is elénk tárja ezt a küzdelmet. De legalább ennyire becsülendő belsőbb tartalom, hogy bár Caldonné transzparensen feminista, haladó szelleme humorforrás, ám ez a humor mellőzi a feminizmussal kapcsolatos megszokott zsánereket, inkább az idősödő asszony emberi vonásait emeli ki: kutatja a jövő útját, túlzásokba esik, de alapvetően jót akar és jót tesz; érdemes újra kiemelni Németh Judit és Trokán Péter kvalitásait.

A vígjáték fő humorforrását természetesen a pincér-alak és a Jordán Tamás által életre keltett ügyvéd sorai jelentik: ez a humor az intellektusunkra számít. Egészen másképp szolgálják a komédiát a fiatalabb gyerekek karakterei (Nagy-Bakonyi Boglárka, Jámbor Nándor), akikkel az előadás a helyzetkomikumra, az abszurdba hajló viccre és groteszk giccsre nyúl rá.

Érdekes az is, hogy még ez a két irányból közeledő humor (amely kiegészül a szerelmi macska-egér játékkal) sem lesz tolakodóan éles, szinte alulteljesítik az elsősorban szórakoztató művekkel kapcsolatos elvárásainkat; azonban ez valójában ízlés dolga, hiszen ez a tolakodásmentes komikum inkább szimpátiára ad okot.

A találóan és kevésbé találóan sikerült előadás-elemek nem oltják ki egymást, működhet és működik ez a kevés téttel bíró, a 19. század végéről Nádasdy Ádám fordításának segítségével az időtlenségbe emelt, de számunkra is fontos csetlés-botlás. Fontos, mert végül nem az jár a fejünkben, hogy mennyire szellemes volt a pincér, vagy hogy a házasság ábrázolt kritikája mennyire időszerű, hanem az, hogy a játékidő során önmagukon nem igazán vagy nem reálisan túllépő szereplők hasonlítanak-e ránk. Hősök és plasztikus alakok helyett négy-öt jellemzővel körülírható szerepeket látunk, akiken jólesik mosolyogni, de kényelmetlen arra gondolni, hogy nem ritkán saját ismerőseinket is ilyennek látjuk, mint a deszkán Shaw alakjait: saját látókörükön belül akár okosnak, de máskor szánni valóan zavartnak, elveszettnek a nevelés, az identitáskeresés és a szerelem rengetegeiben.

Bernard Shaw: Sosem lehet tudni

Fordította: Nádasdy Ádám
Clandonné, feminista írónő: Németh Judit
Gloria, a lánya: Hartai Petra
Dolly, a másik lánya: Nagy-Bakonyi Boglárka
Philip, a fia: Jámbor Nándor
Finch MacComas, családi ügyvéd: Jordán Tamás
Fergus Crampton, hajógyáros: Trokán Péter
Dr. Valentin, fogorvos: Kenderes Csaba
Bohun, védőügyvéd, jogtanácsos: Kálmánchelyi Zoltán
Pincér: Szerémi Zoltán

Díszlettervező: Valló Péter
Jelmeztervező: Benedek Mari
Dramaturg: Duró Győző
Súgó: Jenei Ágnes
Ügyelő: Bors Gyula
Rendezőasszisztens: M. Kapornaki Rita

Rendező: Valló Péter

Fotó: Mészáros Zsolt