dunszt.sk

kultmag

Szavakkal nyerni háborút

Winston Churchill nevét mindenki ismeri, karikatúraszerű alakját bárki fel tudja idézni, a történelem iránt érdeklődők még leghíresebb szavait („We shall fight on the Beaches…”) is fejből tudják. Kell-e a világnak még egy könyv, amit róla írtak? Anthony McCarten szerint igen.

Anthony McCarten Churchill-könyve egyedülálló a maga nemében. A könyv ugyanis az író-producer hasonló című (egyébként zseniális) filmjének alapjául szolgált. Nem történelmi mű, bár rengeteg adatra hivatkozik, ugyanakkor nem is regény, hiszen a fikció kezét a megtörtént események kötik. A szöveg tehát valahol a kettő között mozog.

A cselekmény során mindössze annak a huszonöt napnak a történetét ismerjük meg 1940 májusában, amikor Churchill miniszterelnök lett és – minden túlzás nélkül – megfordította a második világháború menetét. Persze, kapunk háttérinformációkat Churchill korábbi életéről és a világháború eseményeiről, de a hangsúly végig erre a néhány napra helyeződik.

A kettősség, hogy egy se nem történelmi, se nem fiktív nézőpontból vizsgálunk egy meglehetősen szűk időszakaszt, akár egy hatalmas katyvaszt is eredményezhetett volna, mégsem ez történt. Ennek pedig legalább két oka van:

  1. Az itt leírt eseményekkel, ha nem is ilyen részletesen, de többé-kevésbé mindenki tisztában van. Churchill „legendája”, a britek hősies kiállása a második világháborúban mindenki számára ismert, ezért nem zavaró, hogy a szerző csak a minimális mértékben tisztázza a történelmi kontextust.
  2. Mivel a könyv bevallottan csak pár nap történéseire koncentrál, a hangsúly egyáltalán nem az eseményeken van, hanem Churchill személyén. McCarten legfőbb célja megérteni Churchillt. Megérteni, miért döntött úgy, ahogy. Megérteni azt a bulldogmakacsságot, melyről hírhedt volt. Átlátni a politikai húzásokat, amelyekkel túljárt ellenfelei eszén, és legfőképp bemutatni, hogy mutathatott példát egy nemzetnek, mikor mindenki megingott körülötte.

A cél érdekében McCarten felhasznál minden hozzáférhető információt: a történelmi műveket, Churchill saját írásait, de a kortársak és kollégák visszaemlékezéseit is. Az innen-onnan kiragadott visszaemlékezések ellenére a szöveg nem válik kaotikussá. Churchill karizmatikus személyisége és a feszes időkorlát nem hagy teret annak, hogy szétessen a szöveg.

A könyv szerzője saját bevallása szerint azért csodálta különösen Churchillt, mert „pusztán egy tollal és egy gépírónővel felfegyverkezve” képes volt megtalálni azokat a szavakat, melyekkel a blitzkrieg fenyegető rémének árnyékában is képes volt hősies ellenállásra ösztökélni nemzetét. Ennek megfelelően a könyvben kiemelt helyet kapnak Churchill 1940 májusában született beszédei, mivel ekkor „alig pár nap alatt háromszor is gyémánttá préselődött a szén”. „Nem ígérhetek mást, csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket.” Ki ne ismerné ezeket a sorokat? McCarten részletesen elemzi az ekkor született beszédeket, kitér Churchill munkamódszerére, stílusára, az általa kedvelt fogásokra. Nagyon helyesen érzékeli, milyen fontosak voltak ezek a beszédek a háború menetének megfordításában: hiszen Churchill oldalán sokszor csak a szavak, és a szilárd meggyőződések álltak.

De ki is volt ez az ember, akiről már oly sok könyvet írtak? „Elképesztő szónok. Alkoholista. Lángész. Hazafi. Imperialista. Látnok. Tanktervező. Kétbalkezes. Hencegő alak. Arisztokrata. Börtöntöltelék. Háborús hős. Hódító. Nevetség tárgya. Kőműves. Versenyló-tulajdonos. Katona. Festő. Politikus. Újságíró.” A lista pedig tovább folytatódhatna, de már ebből is világosan levonható, hogy korántsem egy gáncstalan hős, aki predesztinálva volt arra, hogy ő legyen Hitler nemezise.


A könyv nagy erénye, hogy meg sem próbálja idealizálni Churchill képét. McCarten nem titkolja, hogy hosszú politikai pályája során bizony Churchill több alkalommal is a történelem rossz oldalán állt, és a már említett bulldogtermészete miatt sokszor később sem volt képes beismerni tévedéseit.

De a szerző joggal mutat rá, hogy az összes ballépés, az összes hiba oda vezetett, hogy mikor a nemzet – és talán a világ – sorsa tényleg Churchill kezébe került, akkor ő kínosan tisztában volt azzal, hogy mekkora a tét – épp a múlt hibáinak köszönhetően.

Mikor Winston Churchill 1940-ben hatalomra került, Nagy-Britannia egy hatalmas kérdés előtt állt. A brit politikusoknak választaniuk kellett, hogy a biztonságos úton járva béketárgyalásokat kezdeményezzenek Hitlerrel, vagy a harcot akár egyedül is vállalva a teljes megsemmisülést kockáztassák. Az utókor hajlamos megfeledkezni ezen döntés jelentőségéről, illetve arról, hogy korántsem volt egyértelmű, hogy a britek folytatják a háborút. A könyv azonban képes érzékeltetni, mennyire vékony hajszálon múlt minden.

Ne feledjük: a náci hadigépezet ekkorra már nagyjából ledarálta Európát, a blitzkrieg teljesen készületlenül érte a francia sereget, mely rövidesen a megsemmisülés szélére sodródott. A kontinensen állomásozó brit expedíciós sereg jövője teljesen bizonytalan volt, ha pedig az is megsemmisül, még kevesebb katona marad a szigetek védelmére. Mindeközben pedig az USA úgy tett, mintha semmi köze nem lenne az egész háborúhoz. A fegyveres ellenállás tehát veszett ügynek tűnt, és látni kell azt is, hogy a brit arisztokrácia egy része nem is akart háborúzni Németországgal. A brit főnemesség meglehetősen szimpatizált Hitlerrel, Churchill nagy riválisa, Lord Halifax pedig azon dolgozott, hogy Benito Mussolini olasz diktátor közvetítésével béketárgyalásokat kezdeményezzen Németország és Nagy-Britannia között. Bizony Churchillnek „volt pár nagyon magányos órája, amikor tényleg csak a saját ítélőképességére támaszkodhatott”, és mikor egyedül az ő szavai öntöttek lelket a nemzetbe.

A könyv egyfajta szenzációként próbálja tálalni azt, hogy a hosszadalmas tárgyalások során bizony voltak pontok, mikor mintha maga Churchill is megingott volna, és elvben hajlandó lett volna a béketárgyalásokra Németországgal bizonyos gyarmatokért cserébe. A szerző már az előszóban beharangozza a „nagy megingást”, amin „feltehetően sok olvasó meg fog döbbenni”. Tény, hogy Churchill a háborús kabinet ülésein tett olyan kijelentéseket, melyek arra engednek következtetni, hogy fontolgatta a béketárgyalásokat, de ne feledjük, hogy ott állt vele szemben a Chamberlain és Halifax által képviselt békepárti lobbi, akik felé nyilván gesztusokat kellett tennie, mert szüksége volt rájuk a kormányzáshoz. A valóságban annyi történt, hogy Churchill engedélyezte Halifaxnak egy memorandum előkészítését az olaszok számára, melyben felvázolná a brit feltételeket. Ez azért még elég messze van a békekötés szándékától – de ezt mindenki döntse el maga. És hogy néha Churchillnek is voltak kétségei? Ez talán érthető. Szóval a „szenzáció” részünkről elmaradt, de lehet, hogy bennünk van a hiba, és nem ismertük fel az eléggé „provokatív” részeket.

Összegzésképpen mindenképp dicsérnünk kell Anthony McCarten könyvét. Nem markol sokat, de amit vállal, azt remekül teljesíti. A legsötétebb óra a történelem egy igen rövid, mégis sorsdöntő szeletét meséli el, és minden téren sikert arat. Remekül és hitelesen mutatja be a brit politikai élet erővonalait és főbb figuráit, azok motiváicóival és céljaival együtt. Képes elérni, hogy az olvasó érzékelje a döntések súlyát és a hatalmas felelősséget, mely Churchill vállára hullott ebben a rettenetes időszakban. És ami legfontosabb: remekül megragadja Winston Churchill alakját, minden esendősségével, karikatúszerű vonásával, hitével, makacsságával, kétségeivel és zsenialitásával együtt.

Anthony McCarten: A legsötétebb óra. Fordította: Farkas Veronika. Agave Könyvek, Budapest, 2018

Fotó: UIPDuna