Vakremény

Vajon mindig vak-e a remény? Csokonaié vak volt – A reményhez című költeménye az egyetlen, ahol a remény vakságának említése nekem biztosan beugrik –, de hogy Takács Zsuzsa utolsó kötetének címe, s a benne számtalanszor felbukkanó Remény a maga vakságával Csokonaira utalna, azt kötve hiszem. Takács Zsuzsa vakreménye… De nem követem az átlagos irodalomtanár utasítását, s nem magyarázom el, hogy vajon mit akar mondani a költő. Hiszen azt akarja mondani, amit mond, nem valami mást, nem valami a szavai mögé rejtettet. Ha a tanárúr/tanárnő tudni szeretné, mit akar mondani a költő(nő), hát olvassa el a kötetet. Én magam sokszor elolvastam. S egyre inkább megragadott, egyre határozottabban éreztem, hogy itt valami nagyon fontos történt, történik – mindaddig, amíg Takács Zsuzsa kötetének lesz olvasója.

Járom a várost, közös városunkat, s mostantól fogva másképp látom, amit látok. Engem is elkísér ez a furcsa alak, akárcsak a költemények mondóját, aki persze mindig Takács Zsuzsa, s mégis mindig más; hol ez, hol az. A mondó nem a lelkét önti ki, hanem mesél. (Ugye azt, aki a lelkét tárja elénk, nevezik alanyi költőnek? Nem szeretem.) Talán nem véletlen, hogy az egyetlen költő kortárs, akiről írtam, nem is egyszer, Petri volt. Most értettem meg, Takács Zsuzsát olvasván, hogy miért mertem írni Petriről. Nem azért, mert a barátom volt, nem azért, mert értettem gondolatait. Azért, mert ő is mesélt. Amikor először felrémlett nekem Petri és Takács Zsuzsa költészetének hasonlósága, megijedtem. Bolond vagy? A mindig ironikus Petrire hogyan hasonlíthatna a melankolikus Takács Zsuzsa? Pedig hasonlít. Akkor nyugodtam meg, amikor más is (Pór Péter) említette ezt a hasonlóságot. Hasonlítanak, mert mindketten mesélnek (Pór ezt ugyan nem mondja, de lehet, hogy ő is gondolja), ami azért a legkevésbé jelenti, hogy költészetük által ne ismerném meg őket. Ha valaki prózát mesél, elbújhat előlem, majd mindig el is bújik. A költő meséiben viszont mindig jelen van, több mint jelen van: megmutatkozik a költő is. (Jé! Vén fejemmel rájöttem valamire, legalábbis egy mozzanatára annak, amiben a költő biztosan különbözik az írótól. Mintha már ezt a megértést is lehetetlenné tette volna a tanárúr/tanárnő buta kérdése.)

Szóval történetek Budapest utcáin. A mesélő ül a villamoson, a mesélő ül a kávéház elé kitett székek egyikén, a mesélő kiborítja az életének leírását, a naplóját tartalmazó fiókot, s szeme rajta feledkezik az idegen-rendészeti tisztviselőről szóló naplórészleten; a mesélő ordít a mobiljába, midőn…, bandukol a Belvárosban egy kihalt, éjszakai utcán, feszülten ül a gyermek-onkológiai sebészet előterében; leereszkedik másokkal együtt a szénporos homályba, vagy ott van valami luxusszállodában, ahol zsarnokunk heréltje körbevezeti a katasztrófa-turistákat …

Persze eszembe sincs felmondani a verseket, hogy hol éppen kivel találkozik, majd mindig a vak reménnyel (van úgy is, hogy a bukott angyallal, a Gonosszal); a vak remény meg hol ilyen, hol olyan alakban mutatkozik. Az utcasarkon ülő kolduséban, némelykor egy fiatal nőjében, mások szolgálójában, aki gazdáival együtt Auschwitzba megy, a Duna-deltába vagy Vorkutára, és szolgálja ott is őket…

Szóval ülök a négyes-hatoson, a kórház várójában, némelykor egy jobb vendéglőben, mindegy, hol éppen, s most már szinte mindenütt a vak reményt látom. Azt hittem eddig talán én is, hogy a teve átmegy a tű fokán? Ezért láttam annyi undok dögöt, nem pedig a tobzódó reménytelenséget? Jóllehet én sem hiszem már régóta, hogy a rossz dolgok végül jól alakulnak.

Takács Zsuzsa: A vak remény. Magvető, Budapest, 2018. Összegyűjtött és új versek. A vak remény című új kötet az egésznek az elején található.