dunszt.sk

kultmag

A vízierőmű mint művészi provokáció

A vízierőmű a műszaki tudás és a környezetbarát energiatermelés jelképe. A vízierőmű a permanens veszélyérzet, az elárasztott élettér, a mesterségesen generálódó özönvíz-fenyegetés és az iszappá mosott múlt jelképe.  A művészet természetesen az utóbbi értelmezésre fogékony. A tranzit.sk galéria legújabb kiállításának témája a vízierőmű mint a letűnt, elárasztott életvilág technikai szörnyetege, a természetet kijátszó emberi természet ambivalenciája. A kiállító művészek speciális archeológusokká, poétikus hajlamú kultúrantropológusokká válnak: az elmosott életrétegeket rekonstruálják, de reflektálnak a téma körül keletkező politikai konfliktusokra, határvitákra is.

Lucia Nimcová az 1983 és 1987 között épített Starina-víztározóra fókuszál, melynek közel 60 millió köbméter vize alatt hét egykori ruszin falu (valamennyi a Szinnai járásban) „fulladt” meg, 3500 embert telepítettek át lakótelepi lakásokba. Nimcová az egykori ruszin köznapi élet fotóit állítja ki, illetve a rombolás dokumentumait. Az egyik fotón egy templom a felrobbantás pillanatában. „Ez barbárság, igazi kommunista barbárság. Mért kellett felrobbantani? Elég lett volna elárasztani” – mondja egy testes férfi mellettem. Egy másik képen a nagy művet Rudolf Schuster, majdani köztársasági elnök adja át mint a kommunista építés aktuális remekművét. Nimcová kényszerrel áttelepített szülei és nagyszülei „idilli” világának állít emléket, egy szétrobbantott közösségnek, egy darabjaira hullott életformának: a megbolygatott emlékezet romjait befedte a víz fenségesfelszíne, a korrigált természet ma már csak rejtegeti be sem hegedt sebeit.


Az Anca Benera és Arnold Estefan szerzőpáros A Dunától keletre, az Eufrátesztól nyugatra című installációja egy geológiai-archeológusi adatokat megjelenítő szőnyegből és egy azt dekódoló idő- és vízállásmérő eszközből áll. Estefan a hasonló projektek iránt fogékony hazai művésznek, Cséfalvay Andrásnak magyarul magyarázza alkotása természetét, bele-belehallgatok. A szíriai Assad-tó rendezése és az al-Thawra vagy Tabqua nevű gát megépítése az Eufráteszen I. Oszmán sírjának többszöri áthelyezését eredményezte: a sír a kulturális emlékezet változó kontextusainak jelképe lett. A keleti erőmű traumatörténetének párja Ada Kaleh, egykor törökök lakta dunai sziget esete, melyet a Vaskapu-erőmű építésekor árasztottak el és tüntettek el a térképről. (Egykor Újorsova néven a Monarchiához tartozott, Jókai Mór vélhetőleg erről a szigetről mintázta az Az Aranyemberben szereplő Senki szigetét.) A ma már nem létező sziget utolsó gazdája Románia volt: lakosságát az erőmű építésekor széttelepítették. Például Konstanzába (azaz az antik Tomiba – így az ovidiusi legendás száműzetés narratívája is bekapcsolható a történelemtemetésbe), melynek mecsetében az egykori sziget mecsetéből (mely egyébként egy ferences kolostorra épült rá) származó sírszőnyeg máig megvan. Ez a sírszőnyeg az őse a falra akasztott műtárgynak, és válik a sokszorosan rétegezett történelem katasztrofizmusának emlékművévé.

A kompozíció a török rétegen keresztül beszél a kulturális-emocionális átrendeződés hatalmi agressziójáról, és végez el egy dokumentálásnak álcázott lélekarcheológiai munkát.

A bejrúti születésű Ali Cherri a szudáni Merowe-nevű Nílus-gát építését vette alapul: a technikai bravúr, Afrika legnagyobb vízierőművének megépítése 50 000 ember kitelepítésével járt, s a víz nem egy feltáratlan archeológiai területegyüttest is elöntött, maga alá gyűrve Egyiptom és Szudán történetének fejezeteit. Egy gyönyörű, bekeretezett fotón ősi téglasírok maradványai. Alatta a Nílus sarából előállított agyagtéglák hazai imitációi. A kirakatban ősi szudáni sírépítmény, Szűzanya-szoborral és megkopott, erodált feszülettel: az építőanyag mellett minden tradíció is az örök pusztulás áldozata lesz, de a természet előbb-utóbb visszaveszi jogos tulajdonát, s az ember által modifikált felszín maga lesz a pillanatnyi érdekeket kiszolgáló felszínesség. A Szűzanya búsan néz ki az utcára, ha jól látom, épp a kirakat előtt álló Róbert Gábriš, Bécsben élő kiváló képzőművész háta közepét vizslatja. Innen viszont csak az ő üreges, foszlott, köpenyefosztott asszonyi háta látszik.A horizont viszont sose stabil, a láthatár, akár a felszín, folyékony. A kiállítás címe (Liquid Horizons) minden értelemben telitalálat.

Elle Márjá Eira és Mai-Lis Eira nyelvrokonaink, a norvégiai számik traumáját hozták emberközelbe: a számik természetes létterét veszélybe sodró iparosodás, erőműépítés példátlan polgári ellenállási mozgalmat indított el, mely politikai szabadságjog-mozgalommá vált, s az éhségsztrájkot, illetve a norvég miniszterelnökasszony irodájának megszállását (15 számi nő megindító hőstette) is bevetette céljai elérése érdekében.  Az Alta-Kautokeino vízierőmű (egy kisebb projekt keretén belül) végül megépült, ám a mozgalomnak köszönhetően megalakult a számi parlament is, s megkezdődött a lappok emancipációja. A mozgalomról készült film mellett látható egy művészi kvalitásokkal is bíró alkotás a számi rénpásztorok világáról (The Sámi Have Rights), illetve egy kifejezetten artisztikus videó Don’t Fuck With Me (kb. Ne húzz velem ujjat értelemben) címmel, mely hét éhségsztrájkoló fiatal száminak állít emléket a mozgásszínház, a tánc, a balett és a felfokozott vizualitás-eszköztárával. Elle Márjá Eira számi varázsének-performansza a megnyitó emlékezetes eleme volt: egyszerre volt művészi és politikai gesztus, emberi kiállás és misztikus varázslat.

Mikuláš Huba egyetemi tanár, környezetvédő aktivista a bős–nagymarosi vízierőmű építését dokumentáló anyaggal járult hozzá a kiállításhoz.

A nem mindennapi kurátori koncepció megalkotója, Rado Ištok remek munkát végzett.

A kiállítás július 6-ig látogatható. Érdemes figyelni a galéria honlapján szereplő kísérőrendezvényeket is.