dunszt.sk

kultmag

Valami bűzlik kis hazánkban

Benedek Szabolcs legújabb regénye a Tanácsköztársaság Budapestjéről szól, a történet egyben egy izgalmas tabló is arról, hogyan zajlottak a mindennapok ezekben az időkben. A jelentősebb történelmi események, az időszak meghatározó alakjai csupán jelzésértékűen vannak jelen. A regény a kialakult állapotok következményeit, a mindent átható fenyegetettség és bizonytalanság, s ezzel együtt az egymás iránti bizalmatlanság közérzetét érzékelteti a szereplők bemutatásán, cselekedetein, mozgatórugóin és viszonyrendszerén keresztül. Túl vagyunk az első világháborún, de még előttünk van Trianon: folyamatos az egyezkedés a határok meghúzásával kapcsolatban. Károlyi Mihály már rég elmondta beszédét az Astoria Szálló első emeletéről, ahonnan útjára indult az őszirózsás forradalom, amely végleg megpecsételte a királyi ház sorsát is. De Károlyi Népköztársasága is emlékké halványul lassan egy új világban, ahol nem is volt olyan tanácsos már az emlékezés: Történetünk idején az őszirózsa is egy kiüresedő jellé válik, amely inkább csak eltakarni vagy megtagadni akarja az egyenruhán egykor díszelgő uralkodói címert. Azok a Marx és Engels által megfogalmazott elvek, melyeket a Galilei Kör és a már halott Szabó Ervin adaptált magyar nyelvre és vitatott meg, elkeserítően távol állnak a megvalósítástól – azok az igazi idealisták, akiket nem részegített meg a hatalom, azok, akik egykor együtt kávéztak, mulattak, gondolkodtak és vitatkoztak a boldog békeidők utolsó évtizedeinek művész kávéházaiban, mára már megszakították a kapcsolataikat az ország jelenlegi vezetőivel. Kun Béla és Garbai Sándor kikiáltatta a Magyar Tanácsköztársaságot, Szamuely Tibor és Cserny Lajos irányította Lenin-fiúk pedig kevés hatékonysággal, de annál több visszaéléssel váltak a rend őreivé, valójában inkább a hatalom reprezentatív elemeivé, a diktatúra kiépítésének egyik fő eszközévé.

A jónép már régóta ünnepelt, most mégis keserű számára a szabadnap – hiszen pontosan meghatározzák és kötelezővé teszik, behatárolják eltöltésének kereteit. A történet egy május elsejei felvonulással és ünnepségsorozattal kezdődik. A várost vörös leplekbe öltöztetik, pirosra festett posztóval és hatalmas kartonokkal minden ezeréves történelmünkhöz kötődő emlékművet elrejtenek a kíváncsi szemek elől: az új korszakban hallgatni kell a múltról és az elkövetett bűntényekről – mindenről, ami esetleg megingathatná azt az ezer sebből vérző állítást, mely szerint ez a rendszer tökéletes, és minden, ami előtte volt, az szégyellni való, nem volt benne semmi dicsőséges. Az új rendszer azt hirdeti, hogy a háború után megszünteti a társadalmi egyenlőtlenséget, és mindenki számára megélhetést, normális életkörülményeket biztosít, valójában azonban pont a háború adta bizonytalanságot és felfordulást nyújtja meg. A rendszer visszásságának szimbolikus eseményévé válik, hogy a fiktív történet keretei közt, ezen a kényszerünnepen ölik meg az első papot, akire a belvárosi plébániatemplom oltára előtt talál rá két elkóborolt gyermek. Ez azonban csak az első eset: a gyilkos pedig nem válogat felekezetek között, és gyilkol vidéken is.

Az arctalan gyilkos ténye pedig kínosan érinti a vezetőséget, hiszen rájuk vetül a gyanú árnyéka. A papi rend képviselői egyben a régi világ jelképei is, és az őket ért attrocitást az ország első emberei olyan bárdolatlanul igyekszenek meg nem történtté tenni, mint az ezeréves történelmet. A rendszer ugyan a vallásszabadságot hangoztatja, de jól érzékelhető a katolikus egyházzal szembeni ellenségessége – a köznép is sejti ezt, hiszen érzékelik, hogy egyre több a rosszalló pillantás a vallásukat gyakorlók felé. A vezetőség Kánaánról szónokol, szabad véleménynyilvánításról, miközben kötelezővé tesznek dolgokat, és bekebelezve minden esetleges alternatívát úgy alakítják a politikát, hogy végül csak egy pártra lehet a választáson szavazni.

Az elsődleges cél nem az ügy felgöngyölítése, hanem annak megakadályozása, hogy az ügyről folyamatosan beszéljenek, hogy hír legyen belőle.

Ennek érdekében minél előbb le akarják tudni az esetet – minden szakszerűséget mellőzve törekszenek gyanúsítottat találni, és bármilyen eszközt bevetnek a szemtanúk megfélemlítésére és elhallgattatására, valamint az új információkról, eredményekről megkésett, felemás tájékoztatást nyújtanak. Az elsődleges cél számukra az, hogy a tett elkövetését olyasvalakihez köthessék, akire rendszeridegen elemként lehet tekinteni. Tehát a fő cselekményszál ugyan egy extrém sorozatgyilkosság, mégis a bűncselekmény kapcsán sem a nyomok vagy a gyanúsítottak sűrűjébe vezet be a szerző, a hangsúly annak a bemutatásán van, hogy a Tanácsköztársaság rendszerének következtében hogy kezelnek (pontosabban, hogy nem kezelnek és miként próbálnak eltussolni) egy ilyen ügyet.

Akárcsak a rejtélyes eseteket, a főhősök viszonyait, életét is az határozza meg, hogy ebben a rendszerben élnek. A munkásosztály jelentős része tájékozatlan, és meg van vezetve, mások félelemből illeszkednek be a rendszerbe. Az, aki kakukktojásnak számít, de még nem kiáltották ki a nép ellenségének, igyekszik az Árpád-házi királyszobrokhoz hasonlatosan láthatatlanná válni, meghúzni magát. A kiemelt szereplők – a könyvtárosként dolgozó, az új elvekért elméleti síkon rajongó Gádor, és a női egyenjogúságért harcoló arisztokrata kedvese, Antónia – is ilyen kakukktojások, akiknek karakterfejlődése javarészt a regényidőn kívül, már a cselekmény ideje előtt ténylegesen megtörtént: emlékeikből konstruálódik meg, hogyan próbáltak meg változtatni a régi világ visszásságain, álltak be kezdetben a sorba az új vezetők hívei közé, majd miként csalódtak az új rendszerben. Lelkiismeretük nem engedi, hogy csak azért, mert nem létezik alternatíva, elfogadják a fennálló rendszert. Főhőseink a környezetükkel ellentétben tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy az általuk egykor képviselt értékek és elvek jelenlegi képviselői hamis érdekemberek, hogy diktatúrában élnek, és hogy ez a proletárdiktatúra sem jobb a többinél. Persze ők sem tévedhetetlenek – ha tudják, érzékelik is, hogy ez egy felfordult világ, csupa szemfényvesztővel, nem feltétlenül találják el, hogy ki a megbízható, ki az, aki szerepet játszik, és ki az, aki őszinte, vagy hogy melyik nyom hamis vagy igazi. Nem profi nyomozók ők, de mégis az adott lehetőségek közt a lehető legjobbak. Kritikus, szemlélődő, elemző lényük mindenképp az átlag fölé helyezi őket.

Azáltal válhatnak a történet fő figuráivá, hogy már átestek ezen a csalódáson, és lehullott a szemükről a rózsaszín – pontosabban a vörös köd. A bűntény számukra egy olyan katalizátor, ami kiugrasztja őket a passzív ellenállás és a jámbor tűrés keretei közül, válasz elé állítva önmagukat és a környezetüket is. Önmagukat, hogy mennyire aktívan vetik bele magukat a nyomozásba, illetve a környezetüket, hogy vajon van-e remény a jelenlegi helyzet javítására, az idealista, közösségi emberek és a kormány együttműködésére. Ha nincs, akkor ez az esemény végre felteszi számukra az i-re a pontot, ami nem jelenthet mást, mint az önkéntes emigrációt. A regényben tehát legalább akkora tétje van A ki a gyilkos? kérdés megválaszolásának, mint annak, hogy van-e két értékes, kritikus szemléletű, tettre kész, a környezetében élőkkel valóban törődő ember számára hely a Tanácsköztársaság korabeli Budapesten. Lehet-e reményük afelől, hogy megfékezhető az ország pusztulása, vagy ők maguk már egy visszafordíthatatlan folyamat részesei…

Egyikük sem hisz benne, hogy a régi világ visszaállítása lehetséges vagy szükséges lenne, épp oly értetlenül viszonyulnak azokhoz a személyekhez, akik hamis nosztalgiával tekintenek vissza az egykor voltra, mint akik elvakultan vagy érdekből állnak be a sorba. A társadalom alsóbb rétegeinek bölcs gondolkodói ugyanúgy érzékelik a problémákat, és helytelenítik az új, kialakulóban lévő világ szabályait és kereteit, mint a felsőbb körök értelmiségi rétegei, művelt arisztokratái.

A regény keserédes paródia is egyben egy letűnt korról, a magyar történelemben mégis ismétlődő szituációkról, hiszen amellett, hogy a szerző bemutatja, miként működik egy diktatúra, milyen hatással van az egyénre, egy közösség működésére és jövőjére nézve, a finom szarkazmus végig ott bujkál a sorok között.

A proletárdiktatúra önmaga paródiájává válik, saját magát csúfolja meg. Ugyan mi következhet abból – teszi fel magának a kérdést többször is két hősünk és a narrátor –, ha egy olyan vezetőség ül a nyakunkon, amely folyton azt hangoztatja, hogy miénk a jövő, közben pedig a gyermekek oktatása során egyre kevesebb időt és energiát fordítanak arra, hogy tanuljanak, képezzék magukat, gondolkodjanak és ismereteket, tapasztalatokat szerezzenek, miközben egyre nagyobb tér jut arra, hogy vakhitű, engedelmes embereket neveljenek belőlük? Mivé lesz az az ország, amely nem tűri a különvéleményt, amely elhallgatásra és felejtésre kényszeríti polgárait, amely gazdasági és politikai nagyhatalomnak képzeli magát, pedig nincs egy szál katonája se, és komoly élelmiszerhiánnyal küszködik?

Benedek Szabolcs regényében a világháborút elvesztett országunk felett gyülekeznek a viharfellegek – Trianon árnyékában kiskirályok élvezik óvatlanul kérészvirág-életű hatalmuk előnyeit, bár nem tudnak addig nyújtózkodni, amíg a takarójuk ér – sok a kakas a szemétdombon, egymást csipkedik. Egy dolog van, amihez igazán értenek: megy a nagy egymásra mutogatás – és vitathatatlan, hogy az ország a vadkommunista elvektől megrészegülten, belülről rothad szét.

Benedek Szabolcs: Vörös, mint a vér. Helikon Kiadó, Budapest, 2019