A bemutathatatlan bemutatása

A Ha elmúlik öt év – Az Idő legendája című García Lorca-bemutató után azt gondolom, hogy Zsámbéki Gábor hatalmas kalap-megemelést érdemel ezért a rendezéséért. Amellett, hogy számomra (és úgy éreztem, a teljes publikum számára) a jó másfélórás (egy) felvonásba sűrített előadás minden pillanata lebilincselően érdekes és izgalmas, de a hatására még számos olyan kérdés is felvetődik bennem, melyekre a válaszkeresgélés igencsak tanulságos. Ha kicsit elragadtatom magam, azt állítom: Zsámbéki ezzel az egy előadással az elmúlt évtizedek kortársszínházi útkereséseit új fénytörésbe helyezte.

Arra gondolok (amit persze mindannyian mindig is tudtunk-sejtettünk), hogy a múlt század elejei avantgárd korszak művészetében már felmerült és artisztikus választ is kapott minden olyan kérdés, amelyek a mai korunk művészeit is inspirálják és foglalkoztatják. Ettől persze, még nemcsak hogy kívánatos, hanem egyenesen kötelező is minden generáció számára általában az újrafelfedezés és -értelmezés, de mindemellett azon is érdemes elgondolkodni, hogy nem kellene-e a minden korábbit átformáló originális újszerűség igényéről és fogalmáról vallott nézeteinket legalább bizonyos időközönként újraértékelnünk. Mert – ahogy a Ha elmúlik… példája is mutatja – egy 1931-ben íródott szöveg (persze céltudatos dramaturgiai átformálás révén, de azért az eredeti jelentésével és alkotói invencióival együtt) simán adekvát alapja lehet a mai korszerű kortársszínháznak. Ebből (némi rosszmájúsággal) logikusan következik például az a kérdés is, hogy adott esetben miért is kell színészekkel összeimprovizáltatni szubjektív szabadasszociációs színpadi szövegeket, ha a szürrealisták száz évvel korábban olyan jókat tudtak írni, mint García Lorca.

Nem rejtem véka alá: amellett, hogy feltétlen híve vagyok a mégoly tiszteletlen, pimasz, provokáló, sokkoló, ám mindemellett tartalmas és hiteles színházi kísérletezésnek, alapvetően megírt szöveg párti vagyok. Legalábbis az általam kimagaslóan színvonalasnak vélt előadások mindegyike jól megírt szövegen alapult – és minden részlete-szegmense gondosan meg volt munkálva, ki volt dolgozva. Ez a legfőbb jellemzője a Ha elmúlik öt év – Az Idő legendájának is.

Megmunkáltságról és kidolgozottságról szólva, itt most a színpadképről kell beszélni először. Khell Csörsz díszlete és Szakács Györgyi jelmezei, pontosabban az összhatásuk nemcsak megidézi vagy reprodukálja a hajdani szürrealizmus képi világát, hanem valósággal újrateremti azt. A kizökkent, ir- és szürreálisan, ferdén, levegőben lógó ingaóra-szimbólum, az egydimenziós, de felfelé vezető gnóm lépcsősor (a tetején virágvázával), a szélre, a hátsó horizont tetejére komponált kicsi ablak (amelyben mozgó képsorok futnak; videó: Török Marcell), a pontosan helyre tervezett berendezési tárgyak, a „második felvonás” fehér hálószoba-bútorai a fényes ezüst nonfiguratív díszekkel, majd a mindenre alkalmas oszloperdő, mindezek szöveghez, hangulathoz, történéshez, szétcsúszott idősíkokhoz tökéletesen illeszkedő, színvonalas ambientét teremtenek.

De rögtön említeni kell a darabhoz megtalált, finomra hangolt színészi játékmódot is, amely szürreális (helyenként kifejezetten expresszív) különösségeket és túlzásokat is felmutat, miközben reálisan karakteres is marad. Ilyen telitalálat például A menyasszony apja és a Sárga maszk is, mindkettő Fullajtár Andrea megformálásában, Jordán Adél Próbababája, Tóth Anita zseniális Döglött macskája, de itt kell megemlíteni Pálmai Anna Gépírólányát is, amikor a nett nőalak decens lényét levetkezve, a szerelmi csalódástól üvöltve fetreng a földön. Dankó István Inasának valószínűtlen, egzaltált menése nagyon jól mutat a környezetében, Lestyán Attila a Harlekin típuskarakterét figyelemre méltóan megtölti élettel és egyéniséggel. Mindezek a figurák a főhős Fiatalember (egy költő?) lélek-attribútumai, de az is lehet, hogy saját lényének belső darabkái. Ez utóbbi feltételezést különösen valószínűsíti a Halott kisfiú (Zsámbéki Jakab gyermekszereplő bámulatosan érett megformálásában), aki a Fiatalember egykori gyermekkori énje lehet, míg Elek Ferenc Öregembere valószínűleg a párválasztás és életkezdet kapujában vergődő, sorstól, kortól és élettől rettegő, boldogságot remélő és szerelemre hevesen vágyó Fiatalember megöregedett önképe. Mert, ahogy a darab alcíme is közli: az Idő a költői szöveg alaptémája.

A szétáradó szürreális képzettársításokat, a szubjektív emlékképeket, a külvilágból érkező ingereket és a tudat furcsa reagálásainak özönét a Fiatalembert játszó főszereplőnek kell összefognia, összehangolnia az egymásra borult idősíkokkal, a bennük lejátszódó akciókkal, a fura hangokkal, zenékkel, látványosságokkal – mert ebben a mozaikos valóságszeletben minden a főhősből indul ki, és belé tér vissza. Dér Zsolt ezt a színészt próbáló feladatot kitűnően elvégzi. Állandóan jelen van, amikor nem hangsúlyos a színen levése, ottléte akkor is érezhető, nagyszerű arányérzékkel adagolja magát, sohasem több, sohasem kevesebb a kelleténél.

A Ha elmúlik öt év – Az Idő legendája nem tartozik Frederico García Lorca ismert drámai közé. Inkább lírai szövegfolyam, maga a költő-drámaíró is a bemutathatatlan színház műfajába sorolta. De éppen ezért alkalmas alapanyag korunk látványra, mozgásra, igényes hangkulisszára, zenére, énekre erősen apelláló kortárs színházába, melyben az elvont, szürreális szabadon és magától értetődően elegyedik a konkrét valóságossal.

Az avantgárd képviselői jó száz évvel korábban megkísérelték ábrázolni festményen, versben, prózában a különböző idősíkok szimultaneitását, ma különböző tér- és idődimenziók egymás mellett létezésétől ihletődünk. Marcel Proust az eltűnt idő nyomába eredt, a mai embert az foglalkoztatja, hogy milyen féregjáratokon, avagy fekete lyukakon át lehetne egyik dimenzióból a másikba jutni. Amit száz éve például az „Idő legendájának” neveztek, azt ma időutazásnak hívjuk, és vele kapcsolatban azon szeretünk töprengeni, hogy vajon valójában is létezhet-e. A szürrealisták anno dacumál azon elmélkedtek, mennyire valóság az álom valósága, ma – informatikai fejlődésünk eredményeként – arról filozofálunk, hogy a tapasztalható létezésünk vajon nem egy mesterséges szuperintelligencia készítette orbitális komputer által működtetett, prímán megteremtett szimulált világban zajlik-e.

Zsámbéki Gábor rendezése ma is ugyanúgy aktuális kérdéseket több mint százéves ízlésvilágban közel százéves szöveggel fogalmaz meg – érvényesen, élvezhetőn és korszerűen. Ha a kortárs színház fogalma stíluskategória (és nem csak egyszerűen a ma élő színházcsinálók munkáit jelenti), akkor e visszakanyarodással a múlt század elejei avantgárdhoz egy körív bezárul, egy periódus lezárul. Ezzel egy időben menthetetlenül klasszicizálódik a mában kortársnak nevezett színház. És utána valami újnak kell jönnie. Lehet, az nem is színház lesz.  

Ha elmúlik öt év – Az Idő legendája

Írta: Federico García Lorca
Fordította: Imreh András
Díszlet: Khell Csörsz
Jelmez: Szakács Györgyi
Világítástervező: Bányai Tamás
Videó: Török Marcell
Zene: Dargay Marcell
Súgó: Fejes Vera
Ügyelő: Héricz Anna
Dramaturg: Litvai Nelli
Asszisztens: Tiwald György
Rendező: Zsámbéki Gábor

Szereplők: Dér Zsolt, Elek Ferenc, Bányai Kelemen Barna, Kovács Lehel, Pálmai Anna, Zsámbéki Jakab, Tóth Anita m.v., Dankó István, Gombó Viola e.h., Rohonyi Barnabás e.h., Tóth Zsófia e.h., Fullajtár Andrea, Jordán Adél, Lestyán Attila m.v.

Katona József Színház, 2019. május 18.

Fotó: Horváth Judit