dunszt.sk

kultmag

Torlaszok a valóság előtt

…Woods szerint a katasztrófa mégcsak NEM IS ROSSZ…”
(Krasznahorkai László)

Talán kevés építészről mondható el, hogy a valóság korlátai közül kilépve olyan világot teremtsen, amelyben az (emberi) élet szerves részévé válik a háború. Lebbeus Woods munkásságának lényege talán épp e köré szerveződik, a folyamatos hadviselés, a világgal való konfrontálódás köré. Ebben a sajátos világban Woods építészete kettős funkciót tölt be: egyrészt menedékként szolgál, másrészt viszont arra hívja fel a figyelmet, hogy az embernek fel kell készülnie a bekövetkező katasztrófákra.

Amennyiben Woods sokszor szürreálisnak ható épületeivel foglalkozunk, érdemes megjegyezni, hogy egy olyan szellemi közeg adta a hátteret, amelyben a legalapvetőbb dolgok alakultak, értékelődtek át. Gondolhatunk itt a 19. századi sémáktól való elhatárolódásra, amely leginkább talán a funkcionalitás hirdetésében nyilvánult meg. Ahogyan az építészet történetében (is) nevezzük, a hatvanas évek végén kialakuló posztmodern szembefordul a tér már-már erőszakos megszállásával. Woods egy kortársa, Wolf Prix ezt úgy fogalmazta meg, hogy többé már „nem oszlopokban és gerendákban kell gondolkodni”, jelezve ezzel is az építészetben végbemenő változásokat.

Bár Woods jóval később, a kilencvenes évek elején vált igazán ismertté, kísérletei és víziói egyáltalán nem mondhatók előzmény nélkülinek. A brit Archigram csoport építészei a Sétáló város nevet viselő projektjükkel igencsak nagy meghökkenést váltottak ki a hatvanas években, de megemlíthetnénk az olasz Superstudio munkáit is. Ezek a megaszerkezetek a technológia, a mozgás felszabadító erejét hirdették, átalakítva mindezzel a térről alkotott fogalmainkat. Az említett csoportok értelmezése alapján egy város többé már nem csak passzív tér, hanem egyfajta szuperorganizmus, ami folyamatosan mozgásban van.

Lebbeus Woods a kilencvenes évek elején lépett be abba a diskurzusba, amely leginkább az építészet újradefiniálása köré szerveződött. Legelső munkái, tervrajzai a szabadság, erőszak, háború hármasához kapcsolódnak, olyan elképzelések felé mutatva, amelyek számba veszik a rombolás utáni lehetőségeket is. Bár Woods vízióit sokan támadták, ezekben a munkákban sok esetben éppen az egyensúly keresése kap helyet, bármennyire destruktívnak is hatnak elsőre ezek a tervek. Talán ebből kiindulva közelíthető meg a berlini fal lebontása után készült Berlin Free – Zone nevet viselő project is, amely a megmaradt romokba épít egy elsőre értelmezhetetlen szerkezetet.

A szabálytalan alakzatban futó konstrukció rideg gépszerűsége rendkívül nyomasztó hatással bír, ennek ellenére megtalálhatjuk benne az optimizmust, a rombolás utáni újrateremtődés lehetőségét. A Berlin Free – Zone ráadásul ellentmondást nem tűrően hirdeti a már említett újrateremtődés szükségességét, hiszen a romokban futó szerkezet gyakorlatilag alkalmatlan a belső, lakótérként való használatra, ahhoz, hogy élni tudjunk benne, a szokásainkat is át kell alakítani.

Ebből a problémából adódóan sokszor elhangzott már, hogy Woods szemlélete a társadalom szétbomlását is magával hozná, hiszen nagyon leegyszerűsítve a kiszolgáltatott embernek kínál egyfajta óvóhelyet az épületeivel.

A Free – Zone irányvonalánál maradva hasonló elképzelések alapján készült 91-ben a Zagreb Free – Zone is. Woods karrierjét tekintve talán ez a projekt hozott számára szélesebb elismertséget. Az ugyancsak nyomasztónak tűnő szerkezet a társadalmi változások problémájára reagál, a kommunizmus alóli felszabadulás okozta átalakulások ihlették elsősorban.

A fenyegetettség és az erőszak jelenléte gyakorlatilag a kezdetektől alakítja Woods munkásságát, sajátos látásmódja azonban csak a kilencvenes évek végére teljesedik ki. Ebben az időszakban egyre inkább a katasztrófák megjelenítése felé fordul az érdeklődése. Woods azonban nem a természetet okolja a katasztrófák bekövetkezéséért, hanem magát az embert.

A krízishelyzetekkel való szembenézés talán még inkább elrugaszkodásra sarkallta – miután Szarajevó újjáépítéséhez hatalmas magasházakat tervezett, 99-ben a földrengések okozta eltolódásokat képezte le a munkáival.

Ha úgy tetszik, Woods folyamatosan a világ egyensúlyát megzavaró erők „kezelésére” kereste a megoldásokat. Elutasított mindent, ami kicsit is a látható, tetten érhető valósághoz kapcsolódott.

A katasztrófák bekövetkezésére adott válaszai talán a kezdeti vízióinál is merészebbek – a San Francisco projekt: Inhabiting the Quake néven ismert munkája például egy olyan szerkezetet ábrázol, ami a feltartóztatja a szeizmikus erőket.

Talán nem meglepő, hogy Woods szemlélete egy olyan magyar író regényében is helyet kap, aki szintén a pusztulás felől közelíti meg a világ működését. Krasznahorkai László Aprómunka egy palotáért című művében eddigi munkásságát mintegy összegezve az alábbiakat fogalmazza meg: „…mert a teljes valóság csak egyféleképpen nézhető, folyamatos pusztulásként, permanens katasztrófaként, a katasztrófa a realitás, ebben élünk, a legkisebb szubatomi részecskétől a számunkra legnagyobb bolygónyi méretekig…”

A regény elbeszélője, az őrült könyvtáros Melville után kutat, miközben bejárja Manhattan metafizikai tereit, amelyet talán Woods is bejárt valaha. A tetten érhető valóság itt átértékelődik, az elbeszélő szembesül azzal, hogy amit magunk körül látunk, az nem feltétlenül a valóság, és ezzel együtt ki is jelöli a művészet feladatát: láttatni azt, ami túlmutat a kézzelfoghatón.

Erre gondolhatott Woods is, amikor megtervezte Alsó Manhattant, vagy akkor, amikor Alsó Berlint.

Krasznahorkai elbeszélője számára tulajdonképpen ugyanaz jelenti a kiutat, ami Woods számára is: megőrizni, menedékké alakítani, megtartani azokat az értékeket, amelyek hozzásegíthetnek az egyensúly visszaállításához.