Az optikák Fülig Jimmyjének ünnepe Torontálban

A társasösszejövetelek ismerőinek nem árulok el nagy titkot, hogy az összes céltételező gyűlde – ideértve a társadalomtudományos konferenciákat, diáktüntetéseket, filozófiai ankétokat, irodalmi esteket, labdarúgó-mérkőzéseket és rockkoncerteket –, közül talán a filmfesztiválok a legjobb bulik. Nyilván ez is az oka, hogy a filmfesztiválok úgy el vannak szaporodva, mint a kellemetlen érzéseket keltő mitikus rágcsálók Budapesten (nevük kimondása politikailag érzékeny terrénum), lassan minden háztömbnek van ilyenje, az év minden napján van filmfesztivál valahol a glóbuszon, szinte sziszifuszinak tűnő vállakozás arról regélni, miért is jó egy olyan fiatal kis rendezvény, mint a szegedi Zsigmond Vilmos filmfeszt. Pedig most erről lesz szó.

A harmadik volt a sorban. Az Oscar-díjas operatőr halála után, némi magyarosch belháborút sem elkerülve, szülővárosában, Szegeden lett emlékfesztiválja a világhírű Zsigmond Vilmosnak. A névadó nem akárki. 1930-ban született, apja futballedző volt, magunktól el se gondolnánk, hogy már abban az időben ment az idegenlégiózás, és nem is csak a valódi, azt tudjuk P. Howardtól, de a labdarúgóéletben is: Zsigmond Vili apja a harmincas években Marokkóban vállalt focitréneri munkát, a kis Vilmos ott is gyermekeskedett. A háború idején, mikor a front végigsöpört a Dél-Alföldön, a gyereket egy tanyára küldték, ahol csak átfut a front, mint egy könnyű diaré, ott bizony villany még jó ideig nem volt, viszont a petróleumlámpák fénye alaposan beléivódott. (Később ennek hasznát vette, mikor első komoly amerikai filmjét fotografálta, a McCabe and Mrs. Millert – rendező: Robert Altman főszereplők: Julie Christie, Warren Beatty, zene: Leonard Cohen –, ahol szinte csak természetes fényeket használt belsőkben; külsőben téli western, Kanadában forgott, bizony jól gondolod, Nyájas Olvasó: a világító sok fehér is kihívás.) Vilike fotózgatott, moziba járt – a szegedi artmozi, a Belvárosi nagyterme már életében róla neveztetett; kisterme egy másik helyi születésű filmnagyság, Balázs Béla nevét viseli –, felvették a főiskolára operatőrnek, persze hogy az Illés Papi tanítványa volt ő is. 1956 daliás őszéről sokkal kevesebbet tudnánk, ha ő és „ikertestvére”, Kovács László, valamint a később párizsi Badal János nem egész nap az utcán nyomult volna kamerával a kézben. Jött egy járőr, valami kukoricásban kellett hagyniuk a tekercseket Jánossomorja és az Andau-i híd között, később visszajöttek érte. Münchenben film készült ebből (Ungarn in Flammen), persze hogy használták a világ nagy tévétársaságai az olyan ikonikus képeket, mint a Kossuth Lajos utcai emeleti ablakpárkányon lyukas zászlót lengető ballonkabátos szőke lányt, vagy a Corvin-közi fegyveres populációt ábrázolókat. Aztán Amerika, tíz év helybenjárás, B-filmek, majd egyre inkább az A-kategória: Spielberg, Sugarlandi hajtóvadászat, E.T., és kedvencem: Michael Cimino Szarvasvadásza, mely az 1979-es nyugat-berlini filmfesztiválon a kommunista országok filmküldöttségeinek kivonulásig menő rosszallását válltotta ki. Kedvelt standfotóm egyébként Zsigmond Vilmosról, mikor a filmbeli Mekongba lógatott tigrisketrecből éppen a Vietkong helyi egysége által orosz rulettre kihalászott John Savage-et közelizi nyakig a vízben, csatakos szakállal, vállán a Panasonic kamerával. Nagyszerű és kedves ember, fantasztikus filmcsináló volt, 2016-ban halt meg.

Jó ötlet volt opertőrfesztivált rendezni szülővárosában nevének brandjével. Ugyanis az emlegetett számtalan filmfesztivál közül meglepően kevés a képalkotók munkájára fókuszáló, Európában ez a harmadik. Szakfesztivál hívószóval a szegedi filmünnep életképes, a város alkalmas helyszínnek, kellemes és belátható, a legnagyobb önkormányzat Magyarban, ahol nem a NER az úr. A kínálat évről évre javul, egyre több a nagyjátékfilm, egyre szélesebb és jobb a merítés. A zsűri elnöke Szabó Gábor operatőr volt, tagsága Pataki Ági producerből, Fekete Ibolya rendezőből, Pohárnok Gergely operatőrből, a tavalyi nagydíjas operatőrből, az angol Joe Cookból és Steve Kovács professzorból állt. Kovács a hetvenes években producerként Roger Corman legendás keltetőjében dolgozott, ahonnan Coppola, Scorsese és még sokan röppentek ki, ő ma a San Francisco-i Magyar Filmfesztivál spiritus rectora.

Ha már Kovácsok: Kovács István, zentai születésű filmművész (Betonzaj, Szürke senkik) itt bemutatott Ostrom című diák-Oscaros filmje 1994-ben Szarajevó ostroma idején játszódik, Angelina Jolie pár év előtti délszláv háborús filmjének kiskunlacházi díszletében forgott, bosnyák és szerb színészekkel. Egy nő a vízhiányban hajat mosna, közöny, erőszakvágy, baráti emberség szegélyezik útját, végül a radiátorból leeresztett szutykos-rozsdás víz áll csak rendelkezésére. Ettől viszont hullani kezd a haja. Hajdani konfliktus zsurnalisztaként (haditudósító), aki járt jelzett időpont környékén a helyszínen, azt tudom mondani, hogy az 1985-ös születésű rendező és operatőre, Dévényi Zoltán finom, érzékeny kisrealizmussal fogták meg a témát kisfilmjükben. Drukkolok, hogy meg tudják csinálni a nagyjátékfilmmé bővített verziót is.

Az Unsyriated – a szellemes magyar címadásban: Volt egyszer egy Szíria –, atöbb díjat is bezsebelt, szíriai témájú belga-francia filmben (rendező: Philippe Van Leeuw, operatőr: Virginie Surdej) szinte ki sem mozdulunk a lakásból, úgy járunk, mint a régi gárdából való legvagányabb román fenegyerek, Cristi Puiu Sierranevada című mozijában: szűk térben hömpölyög a dráma. Csak míg a mai Bukarest egy korrupt, de viszonylag nyugodt hely, addig Damaszkusz háborúba ájult város, mint a negyedszázad előtti Szarajevó, ahol egy középkorú anya lakásába fogad egy szomszéd nőt kisgyerekkel, és nem megyünk innen ki, csak a végén egy jelenetben, meg a kukucskálón olykor kinéznek a lépcsőházba. A háború leginkább hang a filmben, a félelem pedig kép. A család összetartója a remek izraeli-arab színésznő, Hiam Abbas, aki játszott már Jarmuschnál, Ridley Scottnál és Spielbergnél is, görög sorstragédiák asszonyait idéző fenséges alakításában, ahogy megpróbálja egyben tartani, megóvni, átmenteni a családot. Ennél is jelentőségteljesebb a folyamatos, érzékeny hosszú kameramozgás, amellyel Virginie Surdej bejárja a szűk teret, egyszerre érzékeltetve a bezártság klausztrofóbiáját, a félelmet, a bizonytalanságot és a zaklatottságot. A tér virtuóz kezelésért kapott négy díjat az operatőrnő négy különböző videoüzenetben köszönte meg.

A svéd-dán-belga koprodukcióban készült Transznisztria egyfajta Gummo Ká-Európára hangszerelve. Harmony Korine 1998-as kultfilmje is a semmi közepére illesztett kamasz sztori. Az a baj, hogy látszik is ez az igyekezet. A tájékozatlanabb olvasók kedvéért: Transznisztria kicsiny szakadár állam Moldávia és Ukrajna között a Dnyszteren túli sztyeppén, klasszikus végvidék, a román holokauszt egykori fő helyszíne, akit érdekel a posztszovjet pusztulat, az jó helyre megy, ha ide igyekszik. (Magam jártam ott, 1992-ben, a birodalom széthullása nyomán itt volt az egyik első háború, vad, durva kozáktánc a „román fasiszta hatalom” ellen harcoló orosz önkéntesekkel a hajdani Beszarábia keleti sávjáért.) Kamaszlány és három fiú, hogyan lehet élni és álmodni a kiüresedett betontömbök, ipari maradványok között a folyó kanyarulatában.

Bogdán Árpád Genézisének operatőre, Dobos Tamás nyerte a zsűri fődiját, mely film a 2008–09-es magyarországi romagyilkosságai által inspirált szerzői triptichon: Ricsi, a megölni szánt, de túlélő cigány kisfiú; Virág, az iparvárosi kutyabarát íjászlány (akinek a pasija, a titkosszolgálati besúgó gyilkosok sofőrje a valós ügy negyedrendűjéről mintáztatott); és Hanna, a futógép-bolond ügyvédnő, aki épp ezt a sofőrt védi. Magam ugye végigültem ennek az esetnek a tárgyalását, és a negyedrendű ügyvédjéről, fikció ide vagy oda, inkább jutott volna eszembe Ögödej kán, mint a hajdani fotómodell Cseh Annamária, de e fontos filmnek nem a forgatókönyvét vagy a rendezését díjazták, hanem a kameramunkát, mely hibátlan. Sok kézikamera, sok zaklatottság, sok kiméra értő ábrázolata: megérdemelt díj. Nálánál megérdemeltebb talán csak az életműdíj: Kende János kapta, „Jancsó Miklós szeme”, aki 1969-től, a Csend és kiáltástól 2003-ig egy kivételével az egrigio maestro, a celluloid Bartók Bélája összes filmjét fotografálta.

A korábbi kitűnő fesztiválhelyszínt, a Belvárosi Mozit éppen renoválják, ezért ideiglenesen a Tisza másik partján, Újszegeden a „Délvidék Háza” nevű, a szocialista vezetésű városban a fidexes irányítású megye gondozásában álló épület volt a színhely. Épitészetileg a hetvenes évek szűk levegőjét idéző házat képzeljünk, melyet irredenta nosztalgia hevít. (A házon belül a wifi jelszava: trian.) A vetítő okés, és tudnunk kell, hogy a Tisza és a Maros, valamint a szerb és román országhatár által keretezett kis magyarországi földdarab a történelmi Bánát (Schwäbische Türkei) megmaradt szelete, Torontál megye északi csücske, mely megye egykoron lelógott Bács-Bodrog és Temes megyék között Pancsova és Nagybecskerek (Zrenjanin) érintésével szinte Belgrádig.

A filmfesztivál zárónapjára egy másik országos eseményt is meghírdettek Szegedre: a Toroczkai László vezette szélsőjobboldali Nemzeti Légió alakulását (a Horthy-féle Nemzeti Hadsereg létrehozásának századik évfordulóján), mely jól rímelt az ideiglenes fesztiválhelyszínre, a szír, transznisztrián és romagyilkosos filmekre, ám ez az esemény valószínüleg elmaradt, viszont az ellentüntetést nem mosta el az eső.

Fotók: Schmidt Andrea