A mindenhol ott kísértő sehol

A filmszerűség Bodor Ádám novelláinak kezdettől fogva egyik legjellemzőbb vonása, amit a filmkészítők is korán felismertek: már a hetvenes évek elején készültek filmek Bodor Ádám-szövegek alapján, legutóbb pedig 2006-ban dolgozta fel Kamondi Zoltán Az érsek látogatása című regényt Dolina címmel. A Sehol című legújabb novelláskötet olyan, mintha eleve egy tévéfilmsorozat alapanyagául készült volna: olyasmi élmény olvasni ezt a könyvet, mint leülni egy mesteri és addiktív Netflix-sorozat elé. A magyar irodalomértés klasszicizáló, borús, nehézkes közegében egy ilyen kijelentést sokan talán egyenesen istenkáromlásnak könyvelhetnek el, pedig Bodor Ádám szándékosan is rájátszik a tabudöntögetésre, ahogy kifejezetten lektűrös, szórakoztató, meghökkentő, ám egyáltalán nem sekélyes történeteit felépíti. Így lesz a Sehol az elmúlt évek egyik legüdítőbb irodalmi élménye.

A legutóbbi kötet, az azóta az életmű egyik csúcsaként számon tartott Verhovina madarai (2011) regénnyé érett össze, ám Bodor Ádám fő műfaja továbbra is a novella maradt. A Sehol szövegei hamisítatlan Bodor Ádám-novellák, és a kötet felépítése is úgy nélkülöz minden felesleges ünnepélyességet és manírt, ahogy egy kellőképpen lecsupaszított, „régivágású” Bodor-novella. A hét szövegből öt nagyobb lélegzetű írás, míg az első és az utolsó inkább afféle „prológus”, illetve „epilógus”, amelyekből javarészt hiányzik a környezetnek és a szereplőknek az a rendkívül aprólékos, átfogó leírása, ami a szerző atmoszférateremtő művészetének egyik kulcseleme. Így A Matterhorn mormotái és a Rebi inkább a keretező szövegek funkcióját látják el, és ezek a kötet leggyengébb pontjai. Mindkettőben van abszurd humor és meghökkentő drámaiság is (az elsőben a megfigyelések múltbéli perverziói találkoznak a kulináris és erotikus élvezetek másféle perverzióival, miközben ellenállhatatlan leírásokat olvashatunk például a vargabéles csodálatos tulajdonságairól, míg az utolsónak az is lehetne az alcíme, Szerelem atomcsapás idején), ám kidolgozottságban elmaradnak a kötet törzsét alkotó öt szövegtől. Azáltal is kilóg ez a két rövidebb novella, hogy nem tudjuk meg, hol játszódnak: márpedig a Seholban a földrajzi helyek kitüntetett szerepet kapnak.

Hol van ez a bizonyos sehol? Hasonlóképp, mint a korábbi Bodor Ádám-féle világokban, tudjuk is, meg nem is. „Az ember addig-addig ügyeskedik, amíg kitalálja a színtiszta valóságot” – mondta Bodor Ádám valóság és fikció sajátos viszonyának a műveiben való jelenlétéről. A közép-kelet-európai elesettség és nyomorúság (körülbelül ugyanis következtethetünk rá, hogy valahol a román–ukrán határ környékén bolyongunk, az egyik novellában konkrétan Máramarossziget városa is felbukkan) kimeríthetetlen ihletforrás a számára, miközben ezek az állapotok itt is általános színezetet kapnak. A sehol tehát bárhol lehet, ahol ugyanígy jelen van az emberi esetlenség egyedi durvasága és bája. A durvaságok elviselésében segíthet az abszurd hangzású földrajzi és személynevek jelenléte, ami olykor mintha egy mesei dimenzióba helyezné át a szövegeket. Ahogy a szerző mondja A börtön szaga című interjúkötetben a táj egyszerre varázslatos és taszítóan nyers voltáról, amely könnyen foglyul ejti az embert: „Ambivalens állapot ez, feldolgozása csak a képzeletben, látomások lebegésében történhet meg.” Az egyébként teljesen önálló, novellafüzérré ezúttal nem szerveződő szövegeket így leginkább maga a táj köti össze, amely úgy „lélegzik” és „sugároz”, mintha saját tudata lenne. A Dvug folyó lápos vidéke, a Pitvarszk fölötti, mészkőszirtekkel övezett magaslatok, a Hlinka-tető a maga zord törvényeivel, a baljós hangzású Leordina a Felső-Tisza termékeny környékén, a kőkeményre fagyó Severecki-tó és a sivár maglaviti börtön mind ugyanannak a vigasztalan tájnak egy-egy arca, távol azoktól a helyektől, ahol a történelem új fejezeteit írják. A sehol az a peremvidék, ahol a kitaszítottság alapélmény, és ahol könyörületért rimánkodni egyenlő azzal, mintha magát a néma tájat próbálnánk szóra bírni. A seholban az elkorcsosult, kizsigerelt természetnek még van némi beleszólása a történetekbe.

Az is lehetett volna persze a kötet címe, hogy Semmikor, hiszen a novellák idejét legalább annyira nehéz behatárolni, mint helyét. Megállt az idő ezekben a szövegekben: a sehol kívül van minden történelmi eseményen (ezt húzza alá az utolsó, Rebi című szöveg is, amelyben egy globális katasztrófa a helyi kecskék elkóborlásával helyeződik egy szintre), így ide nem – vagy csak hatalmas késéssel – jutnak el a civilizáció legújabb vívmányai. Bodor Ádám szereplői például soha nem említik, hogy létezne már internet, digitalizáció, robotizáció: Pitvarszk szirtjei között egyszerűen nincsen térerő. A legutóbbi történelmi élmények talán a határok átrajzolgatásával kapcsolatosak: „Mi ketten Carlosszal a majmok helyett a Tisza-partot választottuk, és az őszi, sárga levelekkel borított, elcsendesült, fekete víztükör fölött megilletődve bámultunk át egy másik országba, amelynek túlsó végét nem is olyan rég, mielőtt át nem rendezték a határokat, még a Csendes-óceán hullámai mosták.” (Leordina, 85.) Ebből az idézetből is látszik, a Sehol szövegeibe bele van kódolva az idegenség, hiszen soha nem az unalomig ismert „magyar traumák” mentén szerveződnek, azok még csak fel sem merülnek bennük. Bodor Ádám novelláinak a nyelve is „sehol” van a magyar irodalmon belül, mintha idegen nyelven íródott szövegek lennének ezek, amelyek egy sosemvolt ország történeteit elevenítik meg. Már a Verhovina madaraiban is találkoztunk vele, hogy a magyar nyelv egy kihalt, elfelejtett nyelvként jelent meg a szereplők életében: ugyanígy a Sehol is egy „posztmagyar” könyv, amely messzemenően leszámol minden régi „magyar ábránddal”, s így válik színtiszta ideológiamentes irodalommá.

Ha már leírtuk a „színtiszta” szót, gyorsan hozzá kell tennünk, a Sehol szövegei erőteljes rokonságot mutatnak azzal az amerikai iskolával, amelyet „dirty realism”-ként, „piszkos realizmus”-ként szoktak emlegetni, s amelynek legismertebb képviselői Raymond Carver, Charles Bukowski, Cormac McCarthy. Egyes szövegek pedig kifejezetten filmes hagyományokkal lépnek párbeszédbe: a Hekk című novellánál jobb nyersanyagot aligha találhatnának a Fargo című sorozat alkotói, ha egy új évadhoz keresnének ötleteket, s a sorozat alapjául szolgáló filmet jegyző Cohen fivéreknek is biztosan kedvére való volna ez a groteszk bűnnovella.

A Sehol afféle örömszövegek gyűjteménye, amelyekben a groteszk humornak a magyar irodalomban ritkán látott magaslataival találkozunk.

A viszonylag egyszerű dramaturgiájú történetekben mindenhol felvillan valami rendkívüli, a testek szokatlan viselkedésbe kezdenek, mintegy összhangban a táj kiismerhetetlen mozgásaival. A halál, a szerelem és a barátság új és új, váratlan, gyakran egészen morbid arcát mutatja, amit a szereplők általában teljes természetességgel kezelnek – ebből pedig egészen humoros helyzetek fakadnak.

Ahogy azt Bodor Ádámtól megszokhattuk, a novellák elbeszélője itt is általában egy olyan megfigyelő, aki részt vesz az események alakulásában, ám nincs azokra közvetlen ráhatással, általában nem ő van a középpontban. Akik a középpontban vannak, azok elátkozott párok, bonyolult viszonyok között élő szerelmesek vagy épp a szigorú közösségi szabályok formálta fegyencek. Ahhoz, hogy a szerző bevezethessen bennünket ezekbe a zárt világokba, általában szüksége van valakire, aki legalább részben „kilóg”, aki jól beszéli a helyiek egyedi nyelvét, ám nem sújtja teljes valójában ezeknek az elvarázsolt tájaknak az átka.

Bodor Ádám tehát voltaképpen semmi radikálisan újat nem talált ki a Seholban: csak ragaszkodik saját, régivágású fiktív tereihez. Pimasz, provokatív hangvételű, sokszor keserűen nyers világokat bemutató történetei azonban meghökkentően újszerűnek hatnak, a kifulladás bármilyen jele nélkül: olyan élességgel ábrázolja bonyolult díszleteit és részletesen kibontott cselekményeit, hogy abból továbbra is a mesélés féktelen öröme árad.

Bodor Ádám: Sehol. Magvető, Budapest, 2019