dunszt.sk

kultmag

„ha becsapódik annyi ellenélmény, talán-igen-talán-nem isteni”

Olty Péter első, a Scolar Kiadó Live sorozatának részeként megjelent, puha kötéses verseskötete kicsike könyv, alig hatvan oldal, de nincs is benne semmi, ami felesleges volna. A klasszikus versformák képlete kizárja a locsogást, megköti a narrativitást, határt szab, s egyben új utakat nyit a nyelvnek és a képzeletnek. Ugyanakkor olyan sorvezetőként funkcionál, amely segíti az elmondhatatlan nyelvi megközelítését: a szimbolikus jelentések a szövegköziségben tárulnak fel. A szemantikai rétegzettségen alapuló szövegalkotási technika „melléktermékeként” ugyanolyan hangsúllyal van jelen a (még) kitöltetlen vagy kitölthetetlen felület: az elmondhatatlan üres helyei (Kis fohász), a hiány, a sejthető, de be nem következő szintézis tere.

A sallangnélküliség és jelképszerűség ugyanennyire igaz a kötetdizájnra is. A Papp Rita által készített borítóterv egyszerű, a Mars bolygót ábrázolja, amelynek vöröse erős kontrasztot képez a világűr végtelenjét kifejező fekete háttérrel. Hátlapján ugyanebből a feketeségből emelkedik ki Nádasdy Ádám fehérrel szedett szövege, amely kijelöli az értelmezés hívószavait is: érzelem és gondolkodás, törékenység és biztonság. A név és a cím ugyanazt a vizuális szembenállást képezik le (előbbi pirossal, utóbbi fehérrel van szedve), amelyet a címként álló Heteró közegben szavak szemantikája sejtet: itt nincs szó beleveszésről, eltűnésről vagy feloldódásról. A hangsúly az elkülönböződésre, a kiválásra, a kontrasztra kerül úgy a vizuális megjelenés, mint a versnyelv és versforma, valamint a lírai szubjektum által megjelenített belső világ esetében. Ahogyan beljebb haladunk a kötetben, megleljük a szerző fekete-fehér képét is, amely elsőre inkább formalitásként hat: a téli tájban könyvet lapozó alak arcát félig eltakarja kabátja csuklyája, egy orr és egy áll marad nekünk, leskelődőknek.

Van tehát egy (félig) rejtőzködő szerzőnk. A kontextus keresése azonban nem fogódzó nélküli az elsőkötetes Olty esetében. A könyvről szóló kritikák készülőben, a nemrégiben Literán megjelent interjú (https://litera.hu/magazin/interju/olty-peter-interju.html) felettébb tanulságos, a korai versekről pedig például Csehy Zoltán tett közzé egy, a kilencvenes évekbeli, folyóiratokban megjelent versek queer-aspektusaira koncentráló elemzést a Szodoma és környéke című 2016-os monográfiájában. A Csehy által vizsgált versek egy része azonban kimaradt a kötetből. Azokról, többek közt – de nem kizárólag − az LGBT szubkultúrához kötődő Mások folyóiratban közöltekről van szó, amelyekben a homoerotika explicitebb megnyilvánulásai érhetők tetten. (Megjegyezném, hogy a szerző weboldala a Mások folyóiratban való közléseit nem is listázza publikációi közt (https://opver.webnode.hu/list/).) Néhány cím is megváltozott, a Tanács melegeknek megnevezéssel publikált írás például semleges, műfajára utaló címet kapott (Gnóma – meglehetősen gyakori címadási technika), amely így elbizonytalanította a(z önmagában álló) mű meleg szubkultúra felől való értelmezésének lehetőségét, illetőleg ezt az értelmezői elvárás feltételéhez kötötte. Ez az aktus épp annyira betudható a szövegek jelentésmezőjének tágítására, illetve köteten belüli szervesebb kohézió kialakítására való törekvés eredményének vagy a kizárólagos, egyirányú olvasatok elkerülésére tett kísérletnek, mint a szerkesztés és kötettervezés során puszta esztétikai alapon meghozott döntésnek, hiszen a homoerotikus tematika meghatározó jelenléte így is erősíti a „heteró” kifejezés által elindított asszociációs láncot.

A fentebb említett interjúban Olty megjegyzi, a kötetben egyszer sem szerepel a meleg szó. Én azonban – nem túl stílusosan − hozzátenném, hogy annyiban szerepel, amennyiben a hiánya van jelen, hiszen a hideg és a hideggel asszociálódó fogalmak gyakran, és ami talán még fontosabb, hangsúlyos helyeken tűnnek fel. Először a szerzői képen, aztán pedig az első, Altató című versben, amelyeket ráadásul a rejtőzködés motívuma is dialógusba hoz. Az iglu építésének módja, önmagának hóval való elszigetelése, az önként vállalt befalazás a belső térben való biztonság kialakításának metaforájaként lép elő, így ellentétezve a heteró közeg kellemetlen és fenyegető idegenségét.

Ez pedig az egész kötetre kiterjeszthető: a versek kifelé tekintenek, de befelé építkeznek; Olty lírája az én és mások, a test és lélek súlypontját keresi.

A versvilág geometriai megfelelője a gömb, mely az izoláció és az idegenség metaforává válik: a Pantheon-erózió című vers egymásra vetíti a római templom arányainak mértékéül választott, kupola alá képzelt gömböt és a Mars égitest formáját, melynek infamiliaritását csak növeli a költeményben használt tudományos nyelvezet ridegsége. A filozofikus analízis tárgyilagossága (pl. Stigma), a szenteciózus bölcselkedés (pl. Amfórarajz), és az irónia alakzatai (pl. Billiárdgolyók) az érzékiség közvetlenségének eltávolítására irányulnak: az érzéki késztetések és emlékek nem mozgásukban, történésükben vannak jelen, hanem kimerevítve, elvonatkoztatva, a vizsgálat tárgyaként aposztrofálódnak. Máskor pedig a test és a látvány esztétikai tapasztalatának leírása uralkodik el (Mercurius-szobor, Tengerészkaland), s nem egyszer a szakrális áhítat asszociációit keltő ismétléses szerkezetek és palinódiák (pl. Szent Terész extázisa). A kötet gazdag kultúrtörténeti és bölcseleti utalásrendszerét azonban leggyakrabban kivételes egyensúlyban szővik át a szenzualitás – erotikus allúziókkal telt − képei és a gondolatiság által irányított metafizikai-poétikai fejtegetések. Ennek egyik remek példája a Kardal, amelyben a lírai szubjektum szólama, a hattyú-szimbólum érzékletes körülírása során, egyfelől az ovidiusi Phyllius és Cygnus története felől világítja meg a túlcsorduló vágy és betöltetlen hiány kölcsönösséget szülő dinamikus terét, ez pedig az Eta Cygni csillag és az ehhez tartozó feketelyuk viszonyának hasonlítójaként értelmeződik, a végtelenbe tágítva ezzel időt és teret. „Ahogy Phillius érzett / Cygnus iránt, az a hattyú. / Pont az az űr, az tette őt hattyuvá. Mint / csillag háttere, úgy, / úgy feketéllik éhezése. (…) / Lesem, ahogy az égre bújnak: / egymást metamorfizálva.”

A különbség és különbözőség azonban nem csupán negatív tartalomként, tulajdonságként tűnik fel, hanem az önazonosság és a vágy kialakulásának esszenciális feltételeként is: „Hát nem heteró minden vágy tárgya? Különbség / híján, bármi is ez, nemi, kor-, rassz-, tónus-, izomzat-, / hormonjaim se lehetnének. Sőt: én se lehetnék.” (Fiktív napló). A Delfin című szöveg, amelynek része a kötet- és cikluscímmé emelt szókapcsolat, a szubkulturálisan kódolt titkos közösségkeresést hasonlítja a delfinek felszín alatti intraspecifikus kommunikációjához, hangsúlyozva annak tanult, konstruált mivoltát. A visszaverődő hang megjelenik a kötetzáró Óda a Grálhoz című szövegben is, amelynek a Galahad lovag legendájával való összetett transztextuális kapcsolata a szakrális szimbólum utáni kutatás beteljesülésének reményét és lehetőségét villantja fel. A kulturális emlékezet meséjének misztikus eseményét azonban a jelen beszűrődő echója távolítja el, amely egyszerre negálja mind a fogalmi struktúrákra, mind az érzéki tapasztalatra épülő megismerés kizárólagosságát. A cikluscímek egymásra következése (Önmaga kisfiúságát, Heteró közegben, Egymást metaforizálva) akár ebből a szempontból is értelmezhető. Az önismeret útjának állomásai ezek a vágy és bűntudat érzéki (auto)erotikájától az érzések racionális reflexióján át az „én” közösségbe való beágyazottságával és a transzcendenssel rezonáló felfogásáig. Az Óda a Grálhoz azonban az „elektromosgitár-én” ironikus betoldásával a karteziánus szubjektumfelfogás felforgatását, ezzel egyidejűleg pedig a hitnek alárendelt élet aszketizmusának eltávolítását is magával vonja. A Képeslap Holywellből iróniával áthatott sorai és felsorolásai pedig még ennél is közvetlenebbül bontják le a gyógyító Szent Winfrida kútjához fűződő szakrális minőséget.

Olty Péter lírája mértéktartó: a klasszikus költészeti (gyakran időmértékes) versformák uralta költészet mögött mintha az ellentétek dinamikus szembenállásából táplálkozó létfelfogás és önértelmezés húzódna, amely azonban ritkán érhet el a vágyott szintézisig; a határokon való transzcendálás mindenképpen akadályozott. Ez azonban nem tartja vissza a beszélőt attól, hogy újra és újra megpróbálja. A szubjektum egyszerre keresi a mértéket, az egyensúlyt túlcsordulás és vákuum között (Az élő jelenről) és a szakralitás teljességét, amelyre a kötetfelépítés domináns számainak (40 vers, 3 ciklus) keresztény számszimbolikában való értelmezhetősége is utal. S bár a megtisztulás Holywellben nem jön el, Az egy zarándokhelyről elbeszélője a Szent Patrik Purgatóriumánál (feltételezhetően) bekövetkező átváltozást ironikus távolságtartás nélkül, hétköznapi rácsodálkozással üdvözli. De talán a teljesség elérésének vágyát nem is a gondolatilag és érzékileg befoghatatlan (Stigma) Láthatatlan, Fényességes Végső Mozgató megértése vezérli, hanem egy olyan perspektíva megtalálása a művészet segítségével, amelyben a különbség (internalizált) szembenállása harmóniává szelídül.

Olty Péter: Heteró közegben. Scolar Kiadó, Budapest, 2019