A csibészség mint népi játék

Korántsem tűntek el a kilencvenes évek! Vass Norbert Indiáncseresznye című novelláskötetével BMX-es tárlatvezetőként vezet minket a magnókazetták, a VHS-ek és a Mortal Kombat billentyűkombinációinak világába. Felnyírt hajú antropológusként nyújt betekintést azoknak a fiataloknak a mindennapjaiba, akiket a rendszerváltozás utáni évek populáris kultúrája szervezett értelmezői közösséggé.

Mindig is fontos volt számodra a zene – az Indiáncseresznye novelláiban a kilencvenes évek több meghatározó magyar és külföldi zenekaráról is írsz, első köteted, a Hallgat című 2016-os kritikagyűjtemény fülszövegében pedig „wannabe punk”-nak nevezed magad. Mesélj, kérlek, erről a sajátos önmegnevezésről!

Itt vagyunk egyből a közepén, a kilencvenes évekbe vezetnek ugyanis a szálak. 1994 nyarán másolta rá a Bőzsöny Zsolti a füstszürke, kilencven perces TDK kazettám A oldalára az Offspring Smash című lemezét, a B oldalra pedig a Green Daytől a Dookie-t. A Smashből lemaradt egy kevés, mert annak majdnem negyvenhét perc amúgy a játékideje, de nem hiányzott az utolsó szám vége akkor nekem, nem hiányzott az utcában senkinek. Örültem inkább, hogy egyből fordult az oda-vissza játszós Aiwa deckem, beütött párat a Green Day dobosa, és kezdődött is az ének – „I declare I don’t care no more…” –, amit nem értettem persze, de remekül lehetett halandzsázni. És hiába, hogy a Zsoltinak is másolva voltak csak meg, azért a háromutas Videoton hangfalaimon úgy szóltak ezek a számok, mint a veszedelem. Alig múltam kilenc, és ott találtam magam az MTV-punkforradalom kellős közepén. Igaz, fogalmam sem volt róla. Tetszett viszont a dalok lendülete, és képzelheted, milyen vagánynak érezte magát az ember, amikor ezeket dúdolta a BMX-en vagy a reggeli edzés alatt. Erőt adtak, és adnak ma is. Szóval azóta vagyok wannabe punk. Voltak persze más zenék is, de tedd most a szívedre a kezed, Tibi, vajon melyik vidéki kiskölyök morogja maga elé a bicajon azt, hogy „Polly wants a cracker…”?

Hát…

Hát, ez az. Szóval velem maradtak ezek a dalok, aztán a Tony Hawk és a Dave Mirra játékokból megismertem pár évvel később a Pennywise-t, a NOFX-et, a Bad Religiont, a Rancidet, a Dropkick Murphyst és a Lagwagont is. Innen egy lóugrás volt csak minden idők legtökéletesebb formációja, a Ramones, ami olyan szerintem zenében, mintha Carver minimalista prózáján végighúznánk Ockham borotváját, legalább kétszer. Gyors, pontos, sallangmentes. Érzelemdús, ironikus és végtelenül okos. Pimasz, mint Vian, vicces, mint Loe és bőrdzsekis, mint Gaiman. Sűrű. Magába szippantott ez a zene, és az államvizsgámon, fölnyírt hajjal, sikerült meggyőznöm talán a tanszéki professzorokat is, hogy történészként is számos aspektusból vizsgálható, fontos téma a magyarországi punk története. Nekem az esendőség és az energia a legfontosabb, ami ezekből a kőegyszerű dalokból árad. Rokonszenves aztán a dolog csináld magad-esztétikuma, az extremitása, és hát egy magamfajta csendes fiúnak a punk harsánysága és a szókimondása is imponál. Punknak lenni egy kicsit olyan, mintha indiánként élnéd a világod, és széles félmosollyal az arcodon feljegyzéseket készítenél az antropológusokról. Nagy bátorság kell hozzá, de azért ez egy elég jó szerep lehet.

Nemcsak mások munkáiról írt cikkeid olvashatóak évek óta folyóiratokban, hanem szépirodalmi szövegeid is, én például egy 2011-es Apokrifban találkoztam a szépíró Vassal – innen számolva nyolc év telt el az Indiáncseresznye megjelenéséig. Miért most érezted elérkezettnek az időt arra, hogy összeállítsd a könyvet?

Meg kellett azért ehhez a cseresznyéhez érni. És olvasni sokat, mielőtt írnék. Úgyhogy az általad említett publikációt hosszú hallgatás követte. Idő kellett hozzá, hogy elhiggyem: végig tudok vinni egy kötetkoncepciót. A Hallgat persze egyfajta előtanulmányt jelentett ehhez. Évekkel ezelőtt, egy író-olvasó találkozón arról kérdezték Szilasi Lászlót, honnan tudta, hogy a számtalan tudományos munka után épp akkor kell belevágnia a regényírásba, amikor elkezdett a Szentek hárfáján dolgozni. Azt mondta, hogy „ha érzed, hogy meg tudod csinálni, akkor már nem kell kapkodni”. Felírtam akkor ezt a mondatot egy fickapapírra, beletettem a hátizsákom elülső zsebébe. Ott van azóta is. Szóval eléggé fontos lett nekem ez a gondolat, és hihetetlenül jólesett az is, hogy többen biztattak: írjak. Csakhogy még mindig nem gondoltam, hogy kész lennék rá. Azt, hogy meg tudom csinálni, egy téli este kezdtem érezni, lefekvés előtt, futás után. 2016. december 30-a volt. Eszembe jutott pár téma és helyzet a hidegben, mialatt megkerültem a Szigetet, és fölírtam őket egy papírra. Nem a Szilasisra, egy másikra. Úgy gondoltam, hogy már csak időre van szükségem, sok-sok időre, hogy ne kapkodjam el. És az történt tavaly, hogy egy áprilisi kedd délelőttön bejelentették, megszűnik a munkahelyem. Délután egy recikönyvért baktattam lógó orral a Dankó utca felé, és akkor érkezett egy e-mail arról, hogy megkaptam a Móricz-ösztöndíjat. Épp akkor, amikor hirtelen rengeteg időm lett. Gondviselésszerűnek éreztem ezt az időzítés, és azt gondoltam: rendben, akkor próbáljuk meg.

A legfiatalabb generációk számára egyre kevésbé ismerős például a magnókazetta vagy az Indiáncseresznyében többször előkerülő rádiós walkman, de elképzelhető, hogy ez igaz a VHS-re is. Talán ezért olyan erős a könyvben a nosztalgia – és lehet, hogy ezzel meg is válaszoltam a kérdést: te, akinek a jelek szerint kiemelkedően fontosak az imént felsorolt tárgyak, hogyan éled meg az eltűnésüket?

Nem is az eltűnésük az igazán rossz, elvégre ezek nem a történelem legesztétikusabb tárgyai. Inkább az az érdekes, hogy a hozzájuk kötődő kulturális gyakorlatok is odavesznek velük. Hogy megpróbálod fölvenni magadnak a kedvenc számod a rádióból, ott gubbasztasz egész délután a kívánságműsor mellett. És le is adják végre, de a műsorvezető természetesen beledumál. Hogy leragasztod a letört pöcök helyét a kölcsönzős VHS-en, kölcsönkéred a szomszédból a videomagnót és összekötöd valahogy a tietekkel, hogy lemásolhasd magadnak a filmet, aztán ráírod neonzöld filccel a kazettára, hogy Dupla dinamit, majd mintha mi sem történt volna, lekaparod a celluxot és izgulsz, hogy észre ne vegye a kölcsönzős, amikor visszaviszed majd. Ezekben a tettekben szerintem a Kádár-kor fusikultúrája és a rendszerváltozás utáni évek vadkapitalista birtoklásvágya csúszik egymásba. A rendszer kijátszásának az öröme mutatkozik meg bennük. A csibészség mint népi játék. És azt hiszem, megmosolyogtató ügyefogyottságuk dacára ezek a régiónkra nagyon is jellemző ötletek unikálisak, sőt a maguk módján szépek is. Szóval a tárgyak kevésbé, ezek viszont annál inkább hiányoznak.

E változások a korábbi kultúrafogyasztási gyakorlatokhoz való hozzáférést is nehezíthetik. Jelentett-e alkotói problémát az a tény a számodra, hogy sokaknak (köztük nekem is, aki már a CD-univerzumban szocializálódott) mindez már nem adott? Hogyan hidaltad át a generációk kultúrafogyasztási szokásai közötti distanciákat?

Különös tapasztalatot jelentett nekem a munka során, hogy a gyerekkorom emlékei jellemzően tárgyak körül jegecesednek ki. Azt vettem észre, hogy a közösségi élményeink valahogy ezek köré a tárgyak köré, vagy éppen ezeknek a tárgyaknak a hiánya köré koncentrálódtak. Arra vártunk, hogy még azelőtt odaérjen hozzánk a kölcsön Game Boy az úszóversenyen, hogy lemerül benne az elem. Arra vártunk, hogy a szülinapi zsúron minél előbb megkérdezze tőlünk a házigazda, hogy lenne-e kedvünk kipróbálni a legújabb ugrálós játékot a papája 386-os számítógépén. Arra vártunk, hogy legközelebb bent lesz-e a kölcsönzőben az a Bud Spencer-film, amit legutóbb is kivettünk volna, csak valaki gyorsabb volt nálunk. Együtt voltunk, mialatt vártunk, és ez a várakozó együttlét kovácsolt minket csöndben közösséggé. Ezért is törekedtem arra, hogy jelen legyenek a történetekben efféle kvázi korszakjelölő tárgyak. Ezek – akár a nagyszülők nyárikonyhájában a nyikorogva nyíló fiókok – jutalomfalatokat rejthetnek tehát a kortársaim számára. Ha viszont sikerült a kísérlet, akkor a korszakjelölőnek is alkalmas tárgyi világ nélkül is működnek talán a történetek – még ha az utánunk jövő generációknak „történelmi”, „időutazós” novellákként is –, pusztán az elbeszélés dramaturgiája mentén. Bízom benne, hogy a kilencvenes évek gyermekei közül sokaknak ismerősek lesznek a könyvben olvasható helyzetek. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy a nem-nemzedéktárs olvasók számára, a lenyílófiók-réteg nélkül, vagyis időtlenül is olvasmányosak, színesek, érdekesek tudnak-e lenni a kötetben megírt kalandok.

A tapasztalategyüttest, amit a kötet fiataljai a rendszerváltás utáni évek populáris kultúrájáról, valamint a kultúrafogyasztás megváltozott mediális körülményeiről szereznek,  mennyire gondolod lokálisnak?

Számomra ez a legfontosabb kérdések egyike. Persze, messze nem reprezentatív még, de a szerencsére egyre gyarapodó olvasói visszajelzések azt mutatják, hogy a minket körülvevő tárgyi világ, a ránk ömlő populáris kultúra és a médiafogyasztási szokások, amikről az előbb is beszéltünk, elég meghatározók voltak a nemzedékünk számára. Ugyanazon csatornákon keresztül nyíltunk ki a világra. MTV-klipeket néztünk, másolt kazettákat hallgattunk, képregényeket olvastunk, vásári konzolokkal játszottunk, Lutra-matricákat, aztán kosaras kártyákat gyűjtöttünk és csereberéltünk, és együtt izgultuk végig a barcelonai és az atlantai olimpiák közvetítéseit. De ez nem a totális globalizáció korszaka még. Czitrom Ádám mesélte nekem – aki a kötet budapesti bemutatóján zenélt, csodálatosan –, hogy ő Izraelben töltötte a gyerekkorát, és ott egészen másmilyen zenék szóltak akkoriban a rádióból. Nagyon kíváncsi vagyok a határon túl felnőtt kortársaink tapasztalataira, arra, hogy őket mennyiben érték más hatások ebben az időszakban, hiszen ők egy másik ország populáris kultúráját is ismerik. Ami pedig az országhatárokon belüli régiókat illeti, a kilencvenes évek első felében előfordulhattak ugyan kisebb-nagyobb különbségek, de talán több az, ami összeköt, függetlenül attól, hol telt a gyerekkorunk. Később, a csatornák megsokszorozódása meg a betárcsázós internet megjelenése viszont már elágazásokra adott lehetőséget, és elkezdett a rajongás mentén kisebb csoportokra szakadni a nemzedékünk. Míg az Antall József halála miatt megszakított Disney-adásra szinte mindnyájan emlékszünk, az viszont, hogy 1999-ben levették a műsorról a Dragon Ballt, már sokkal kisebb százalékban háborított fel bennünket. Amiatt talán, hogy volt lehetőség mást is nézni már. Pedig a két eset között hat évnél is kevesebb idő telt el.

A kötet utolsó novellájának zárlata után egy kottarészlet látható. Mit kell tudnunk róla?

Chopin Gyászindulójának első taktusait rejtik azok a hangjegyek, amelyek a kötet kódájaként szolgálnak. Nem szeretném egyetlen értelmezés irányába terelni az olvasókat, de annyit elárulok, hogy ez a zenei idézet éppenséggel a mottóul választott szövegrészlettel is kapcsolatba hozható.

Amellett, hogy a gyerekek személyes kapcsolatban vannak egymással, a kötet nyelvi megoldásai is a közösségiség élményét erősítik: többek között a nevek előtt rendre ott lévő határozott névelők, a becenevek, valamint az olyan tájjellegű szavak, mint a pucok. Mi lett ezzel a közösséggel?

A közös nyelv és a sok-sok játék, a sok közös élmény, kisebb-nagyobb megpróbáltatás és a látszólag feleslegesnek tetsző popkulturális tudás megvan, csak az agyunk egy olyan szegletébe raktározva, amit nem használunk mindennap. Valaki otthon maradt, mások külföldön vagy a fővárosban élnek… A gyerekkori közösségek tehát szétszóródtak, és hát nem magától értetődő, hogy egy beszélgetésben előkerüljenek a húsz-huszonöt évvel ezelőtti dolgok. Amikor valaki a készülő könyvről kérdezett, és meséltem, hogy milyen történeteket szeretnék megírni, hamar kiderült, hogy ő is hasonló emlékeket őriz a rendszerváltozás utáni évek Magyarországáról. Érdeklődve hallgattam és hallgatom ezeket a sztorikat és nagyon hálás vagyok, hogy megosztják velem őket a barátaim, az ismerőseim és most már a könyv olvasói is. Itt van talán az ideje, hogy a kilencvenes évek felébredjenek csipkerózsika-álmukból. Lehet persze, hogy az éjjel soha nem érhet véget. Nekem az a tervem mindenesetre, hogy felkeresem a kölyökkori cimboráimat, és megkérdezem, ők hogyan emlékeznek a közös történeteinkre. És persze az is nagyon érdekel, hogy most mi lehet a Forrai Lacikával, a Szegedi Rolival vagy a Zuborral. Oké, hogy felnőttünk, de maradt azért talán valami a gyermeki kíváncsiságból bennünk, nem?

Fotók: Végh László