Nagyon is univerzális dolgokról próbálunk beszélni

A kecskeméti Katona József Színház előadását, az Állami Áruházat június 18-án láthatja a közönség az idei Városmajori Szemlén. Az operett kapcsán a Dániel Károlyt alakító Szemenyei Jánossal beszélgettünk.

Közismert rólad, hogy nem igazán kedveled az operett műfaját.

Az Állami áruháznak mégis örültem, mert biztos voltam benne, hogy a k2-sök – azaz Benkó Bence és Fábián Péter –, úgy nyúlnak az alapanyaghoz, abból nem egy habos-babos előadás lesz. Persze megmaradt a műfaj bája, úgyhogy az a néző, aki erre vágyik, nem fog csalódni, nincs ráerőszakolva olyan újítás, amit ledobna magáról. Eredetileg egyébként a Fekete Pétert játszottuk volna, de az utolsó pillanatban kiderült, hogy a jogutódok ragaszkodnak a szöveghűséghez, így gyorsan kellett találnunk valami mást. Egyre fogytak a hetek a bemutatóig, de szerencsére olyan együttműködő volt az egész társulat, hogy sikerült áthidalnunk az akadályokat, és közös erővel megszületett az előadás, amire büszkék is vagyunk. Kellett ugyan néhány este, hogy beérjen, a premieren még kissé csikorogtak a fogaskerekek, de most már nagyon olajozottan és lazán tud játszani mindenki.

Végül is miben lett ez más, mint egy hagyományos operett?

A k2-ős fiúk alapvetően mindent szeretnek átírni, természetesen az aktualizálás igényével. A Fekete Péternél ezt, mint mondtam is, nem lehetett megtenni, és ők annyira régiesnek, ennél fogva kapaszkodó nélkülinek találták a szövegét, hogy nem tudták a saját ügyüknek érezni. Az Állami áruháznál viszont az eredeti darabot is egy az egyben működőképesnek látták, hiszen a mai néző szemével olvasva tükröz egy rendkívül ironikus hozzáállást a múlthoz. Ugyan a szöveghez így is hozzányúltak, de maga a történetvezetés megmaradt, mert nagyon jól lehet játszani a szituációkkal. Ahogy mondani szokás, itt nincs negyedik fal, folyamatos kapcsolatban vagyunk a nézőkkel, és jelezzük feléjük azt, hogy mi itt, a 21. században mit gondolunk azokról a kérdésekről, amelyek néhány évtizede egy teljesen másnak tűnő korban elhangozhattak.

Úgy tudom, a próbák előtt meg kellett néznetek a filmet is. Milyen volt találkozni az eredeti anyaggal?

Őszintén, nem szeretek előre filmet vagy régebbi előadást nézni arról a darabról, amin éppen dolgozom. Ez színészalkat kérdése, nekem rögtön az jut eszembe, Latabár hogyan mond bizonyos mondatokat, és hiába próbálok elvonatkoztatni tőle, állandóan ott motoszkál a fejemben. Jobb szeretem, ha én fejthetem meg a szerepet, aztán utána később szívesen megnézem a filmet. Rossz esetben azt mondom, igen, ez nekem is eszembe juthatott volna, jó esetben pedig azt érzem, milyen izgalmas, hogy teljesen más oldalról közelítettem a történethez. Szóval nem örültem ennek a feladatnak, de ez is része lett a keresgélésnek, nagyon nehéz volt ugyanis megtalálni, hogy az én karakterem, Dániel Károly hogyan kezdjen beszélni a színpadon. Mennyire legyen elrajzolt vagy éppen komoly? Bonyolult feladat láttatni a mélységét ezeknek az operettfiguráknak, nálam pedig különösen fontos volt, hogy kijöjjön: ez az ember a vérét adná az áruházért. Vehemens erővel közvetíti a saját hozzáállását, miközben maga a szöveg elképesztően humoros. Keresgéltünk sokat, egy idő után aztán beindult a dolog, de még a főpróbahéten is alakítottuk a hangsúlyokat. Sőt, volt olyan előadás, ahol túlságosan komollyá vált a figura az operett műfajához képest, akaratlanul is összébb húztam az amplitúdóját. Most már talán sikerült megtalálnom a középutat, de mindig rengeteg múlik a társulat kohézióján, és persze azon, hogyan tudjuk tartani a kapcsolatot a közönséggel.

Beszéltél itt korábban az iróniáról, úgyhogy muszáj megkérdeznem: végül is mitől lehet komolyan venni Dániel Károlyt?

Szerencsére a fiúkat is az érdekelte, ne csak a felszínen tobzódjunk, hanem megtöltsük tartalommal ezt a történetet. Az én figurámnál az a legfontosabb, hogy ő tényleg mindent megtesz az áruház érdekében. Tökéletesen hisz abban, hogy amit fentről mondanak, végig kell vinni. Nem gonosz vagy rosszindulatú, még akkor sem, amikor nyáron téli bundát ad el valakinek, mert eszébe sem jut megkérdőjelezni az utasításokat. Ezért válik izgalmassá, amikor megérkezik Kocsis Feri, aki külföldön tanult, és egy teljesen új szemléletet hoz be az áruház életébe. Dániel Károly ezzel nem igazán tud azonosulni, hiszen e szerint nemcsak a vevőkhöz, hanem általában az emberekhez is másképpen kellene hozzáállni, ez pedig olyan szerepkonfliktusokat okoz, ami folyamatosan generálja a helyzetkomikumokat.

És mitől nem lesz ez az előadás nosztalgikus összekacsintás? Mitől érdekes például azoknak a fiataloknak, akik már csak a történelemkönyvekből ismerik a korszakot?

Kecskeméten pár éve indítottak egy drámapedagógiai foglalkozást, a Nulladik órát, amikor is valaki, aki dolgozott az előadáson – ez legtöbbször a dramaturg –, beszél egy kicsit a darab keletkezéséről, a korszakról, arról, hogy mit érdemes figyelni. Ez sokat segít, ugyanis volt olyan előadásunk, amikor tíz-tizenkét éves fiatalok tették ki a közönség jó részét. Ők nem ismerték ezt a világot, de mégis tudtak menni a történet humorával, mert Bencéék telepakolták olyan gegekkel, amik a gyerekeket is lázba hozhatják.

Ha már a humornál tartunk: azt olvashatjuk a színlapon, hogy erről a vidám korról csak vidáman lehet beszélni. Mit gondolsz erről a megközelítésről?

Valójában már magáról az operett műfajáról azt gondolom, hogy kicsit hamis képet közvetít a korról, amelyben fénykorát élte – és hogy ma mi van, arról ne is beszéljünk. Ez a „jaj, de boldogok vagyunk”-életérzés soha nem volt igazán a miénk, az ehhez társuló éneklés csillogó-villogó csizmákban és ruhákban pedig különösen nem, pláne a monarchia idején. Itt mindenkinek kutyaszaros volt a cipője, és sokkal fájdalmasabban éltünk már akkor is. A magyarokra egyébként is ez a pesszimista szemlélet a jellemző, így alapvetően itt is próbáltuk sűríteni, komolyítani a helyzeteket, hogy ne váljon egyszerű paródiává. Ha hitelesen tudjuk eljátszani, hogy mi, színészek mit gondolunk erről az előadásról, és ha együtt megy a csapat, akkor túl tudunk lépni ezeken a vidám kereteken, tétet kapnak a kiszólások.

Ascher Tamás még 1976-ban rendezett egy kultikus Állami áruházat, az az előadás akkor a Kádár-korszak tükre volt. Itt most milyen képet látunk viszont?

Biztos lesz, aki úgy gondolja majd, nem helyes ennyire aktualizálni a történetet, mások azt mondják, milyen jól megoldották ezt a fiúk, – ez ugyanis főleg Bence és Peti reszortja, – de természetesen nem hagyható ki a játszók véleménye sem. Lehet, néhány megoldás kiverheti a biztosítékot, de egyik sem olyan, amelyik ne volna érvényes bármelyik kormány idején. Valójában nagyon is univerzális dolgokról próbálunk beszélni ezen a történeten keresztül.

Amikor ezt hallom, mindig elgondolkodom azon, hogy tulajdonképpen mi az oka annak, hogy nem megyünk előre, hogy képtelenek vagyunk mozdítani a helyzetünkön?

Mindenki azt gondolja, hogy képes a változtatásra – aztán kiderül, hogy számos, korábban ismeretlen külső körülmény ennek gátat vethet. Vegyük például a színházat: itt is hierarchikus társadalom működik, és amikor zenei vezető lettem a Magyar Színházban, sokan mondták, könnyű nekem, mert a kedvem és az ízlésem szerint alakíthatom a történéseket. Nem ilyen egyszerű, hiszen abban a pillanatban, amikor valaki hatalmi pozícióba kerül, már nem csak lentről, hanem fentről is irányítani akarják. Ott dől el, ki a jó vezető, hogy ezekben a súlyos helyzetekben miként tudja érvényesíteni az akaratát. Egy színházigazgató ismerősöm mondta, az a legnehezebb a munkájában, hogy napi ötven döntést kell hoznia, amiből negyvenöt általában rossz, a maradék ötnek pedig muszáj előremutatónak lennie. Nagyon sokszor kerülnek olyan emberek pozícióba, akik tényleg jót akarnak, de nem biztos, hogy elég erősek ahhoz, hogy keresztül tudják vinni azt, ami előidézhetné a változást. Nem úgy működik, hogy akarok valamit, és holnaptól az lesz, rengeteg szempont felmerül még, mihelyst valakinek kezébe adják a döntés jogát.

Fotó: Bús Csaba / Petőfi Népe