dunszt.sk

kultmag

Zóna– A film az orosz rave szcéna felemelkedéséről és bukásáról

A Szovjetunió 1991-ben omlott össze. Ekkoriban úgy tűnt, az előző rendszer fojtogató konformizmusa után a fiatal generáció önkifejezése utat tör magának. Ezekben az években indult a rave kulturális mozgalom, mikor úgy tűnt, minden lehetséges. Azonban ahogy egy új film ezt bemutatja, nem egészen úgy sült el a dolog, ahogy azt a résztvevői várták – a lehetőségek rövid időszaka elszabadult vadkapitalizmusba torkollott.

Clayton Vomero 3OHA (Zóna) című filmjét június 11-én mutatták be Nagy-Britanniában a Sheffield Doc/Fest filmfesztiválon, mint írta a The Guardian. A film éppen erről az időszakról és ezekről az emberekről szól, akik valami radikálisan újat akartak meghonosítani a radikális változásokat hozó korban.

A film első fele a 90-es évek fiataljairól, és az ő történeteikről szól. „Kimondhatatlanul örültünk a Szovjetunió széthullásának, mert végre olyan bolondok lehettünk, amilyenek csak akartunk”, mondta Ilja Csicskan, művész. „És pontosan ezt is csináltuk. Pszichedelikumokkal és pszichotropikumokkal kísérleteztünk, és kipróbáltunk mindent.” Artemij Troickij partiszervező pozitívan emlékszik erre az időszakra. „Úgy éreztük, mi voltunk azok, akik a leginkább felkészültek az új időkre, a fiatalok, akik ismertük a nyugati kultúrát, akik készen áltunk a változásra.”

Troickij, aki az új zenei színtér egyik kulcsfigurája volt, így emlékszik vissza a legendás Gagarin partira, 1991-ből: „Követtük a rigai elektronikus színtér változásait, majd a leningrádit, végül decemberben Moszkvában is összehoztuk az első rave partit.”

Igor Sulinszkij, egy másik szervező a lapkiadásba is belekóstolt a Ptyuch magazinnal. „Valami olyasmit próbáltunk csinálni, mint a Face magazin volt akkoriban”, mondta el a filmben. Arról is szó esett, hogy ezek a magazinok már a nyolcvanas években keresett csempészárunak számítottak mindazok körében, akik egy másik életre vágytak. „Országszerte szinte a Bibliája voltunk rengeteg embernek. Pedig azt csináltunk, amit akartunk, tabuk nélkül. Lehoztunk bármit, ami érdekelt minket.”

Azonban amíg egyesek feltétel nélkül befogadták a szabadságot ebben a kaotikus és egyre erőszakosabb világban, mások arra ébredtek rá, hogy a felszabadító kapitalizmus eszméje meglehetősen elnagyolt. Vova Vorotnijov művész szerint „mindenki a nyugatot másolta. Egy az egyben átvették a nyugati sztereotípiákat és mentalitást, abban a formában, amilyennek látták. És több évtizednyi vasfüggöny után rengeteg információ sosem jutott el hozzánk.

A növekvő erőszak azonban az ország nagy részét irányíthatatlanná tette. Mint Vomero megjegyezte, „Oroszország sokkal erőszakosabb hely volt a kilencvenes években, mint a nyolcvanasokban, és a Silunszkijhez és Troickijhez hasonló emberek egy ilyen világban szigetelték el magukat, miközben klubokat és magazinokat alapítottak”. Volt egy rövid időszak Vomero szerint, „nagyjából két-három év, amikor úgy tűnt, talán tényleg felépül valami, de a pénz és a siker csábítása is hatalmas volt.”

Vomero filmjének második felében a jelenbe ugrik, ahol a kortárs moszkvai, kijevi és szentpétervári generációt vizsgálja. Az 1991-esek generációja szinte csillogónak tűnik a jelenlegiekhez képest, akik sokkal kevésbé tudják irányítani saját életüket Putyin rendszerében. Vomero azonban együttérzéssel mutatja meg ezeket az embereket is. Megmutatja egy fiatal pár szívszorító beszélgetését is, ahogy egy los angelesi utazás lehetőségét fontolgatják – ami számukra majdnem olyan, mint egy utazás a világűrbe. Nem sok reményt mutat a jelen generációnak, akik nyugati divatboltok outletjeinél szelfiznek, miközben az áru épp olyan elérhetetlen számukra, mint elődeik számára volt.