dunszt.sk

kultmag

Örökség, mely elfér egy zongora tetején

Dupla függöny. Világosszürke, sűrű szövésű. Elég súlyos és bőven ráncolt ahhoz, hogy a bejáratot keresve elvonja az ember figyelmét, amíg a kiállítótérbe lép. Bent óriási kifeszített vászonnal találja magát szemben a látogató. De mielőtt még észlelné a kivetítő tartalmát, az orrába kúszik az a nyers, édes-kesernyés, fullasztó szag. És akkor lenéz. A lába alatt föld. Abban a pillanatban kicsit bele is süpped. Zavarában továbblép, bár hirtelen azt sem tudja, merre. Tájékozódni próbál. Nem könnyű, hisz sötét van. Néhány pillanatig a bizonytalanság nyugtalanító érzése kerülgeti, de aztán elindul, hogy felfedezze Lea Vidaković Memento 75 című kiállítását.

A Topolya Község Múzeumában (Szerbia, Vajdaság) rendezett tárlat a topolyai zsidók 1944-es deportálásának évfordulójára állít emléket. A kiállítást Jelena-Lea Vidaković (1929–2016, született Balas), a művésznő nagymamájának története inspirálta.

A nagymamáról elnevezett kislány gyerekkorában nem is tudta, milyen emlékeket hordoz magában a mamája, olyan volt, mint bármely más nagymama. Aztán tizennégy évesen, a padláson kutakodva megtalálta egy videóinterjú átiratát, melyben a nagymama saját holokauszttapasztalatairól beszél. Mint kiderült, a lejegyzett interjú 1994-ben Steven Spielberg filmrendező felkérésére készült, akiben nagyon mély nyomot hagyott a ’93-ban bemutatott, hét Oscar-díjat nyert filmjének, a Schindler listájának a forgatása. Részesedéséből létrehozta a Soá Túlélői Vizuális Történelmi Alapítványt, melynek szervezésében ötvenhét országban több mint ötvenezer videóinterjút rögzítettek a holokauszt túlélőivel, Lea nagymama pedig egyike volt ezeknek az elbeszélőknek. A fiatal lány számára ez a felismerés egyszerre volt megdöbbentő, félelmetes és mégis izgalmas, mely további kutatásra ösztönözte. Vidaković később művészeti pályára lépett, és ahogyan fogalmazott, idő kérdése volt, hogy a családi legendáriumból hozott élményeket alkotóként is feldolgozza. A tárlatot a topolyai múzeum meghívására az említett interjú átiratából a számára leghangsúlyosabb motívumokat felhasználva építette fel.

A kiállítótér nem túl nagy, a helyiség intimitását mégis inkább a besötétített ablakok és a diszkréten elhelyezett kiállítási tárgyak adják meg. A padlót a helyiség egész felületén több centiméternyi föld fedi.

A teremben bőröndök, kupacokban egymásra dobálva, némelyiken névcímke is látható. A szemlélő óhatatlanul is a tulajdonosukra gondol, akinek korát, jellemét és kinézetét a bőrönd mérete, formája, külseje alapján képzeli el. Minden bőrönd egy-egy élet, egy-egy személyes történet. Vannak ugyanakkor a közös sorsra utaló bőröndök is, ezek nyitva állnak, ott hevernek a földön, bennük egy-egy képernyő mozgóképet sugároz. A nézőnek egészen közel kell állnia, és lehajtania a fejét, másképp nem jól vetül a kijelző fénye, és nem látszik a kép. Földút. Az alsó felén teljes szélességben, felfelé perspektivikusan szűkül. Az úton keréknyom, pocsolyák, sárrögök – végtelenítve. A testtartás és a látvány összhangja teljesen életszerű, akár egy monoton menetelés, csak a mozdulat szükségtelen.

A földnek, földútnak több jelentésárnyalata is van Vidaković kiállításán. Amikor a zsidókat deportálták, voltak, akik úgy bújtak el a lakásukban, hogy homokkal vagy földdel szórták be a padlót, ezt használták hangszigetelésre, hogy észrevétlenek maradjanak. Ugyanakkor arra a több hónapig tartó, hosszú gyalogútra is utal, melyet Lea nagymama tett meg a németországi Ravensbrückből, Krakkón és Budapesten keresztül Szabadkáig – néhol teherautóval vagy vonattal.

A föld szimbólumának egyik legerősebb jelentése Vidaković számára mégis az, hogy a nagymamája hónapokon keresztül úton volt, hidegben, szélben, közel a földhöz, de mintha már maga sem tudta volna, hogy alatta vagy felette van.

Ez utóbbi hangulatot erősíti egy másik nyitott bőröndbe helyezett mozgókép, melyen halvány, bágyadt látomás rögzül. Szürke a kép. Egészen tompa, mint borongós időben az ég. Szemcsék szállnak rajta. Olyan lassú az egész, mintha valami hiba volna, nem jól fókuszált a kamera. Csak homályosan látszik, de azért néhány másodperc után kivehető, hogy pernyét fúj át az égen a szél. Ez a két ellentétes irányú látvány – a föld és az ég – most egymás mellett figyelhető meg a kijelzőkön, mint a távozás két lehetséges módja.

Kicsit odébb még egy nyitott bőrönd látható, a mozgóképen néhány szőke tincs, majd egy nyisszantás, és a fürt lehullik. Ez a hang, ez a félpercenként megismétlődő, baljós ollócsattogás az egész kiállítás alaphangját meghatározza.

A bőröndök mellett, egy asztalon üvegbúra, az alján szalma. A Kis Herceg rózsájának üvegére emlékeztet, de ennek egész más hangulata van. Mellette magyarázat: a lágerban szalmával tömték be a testükön azokat a lyukakat, amiket a tetvek vájtak a bőrükbe, hogy azok ne marják tovább a húsukat. A szalma az ütéseket is jól felfogta, egészen addig, amíg az auschwitzi őrök észre nem vették a ruhájuk alól kihulló szálakat, amiért még nagyobb verést kaptak.

A búra mellett, üvegdobozban, kicsi makett. Egy asztal, rajta apró tárgyak, ételek: krumpli, bab, lóhús, kenyérmorzsák, hal, egy tál sárgabarackbefőtt és tíz darab Indiáner sütemény. Vidaković az ételeket egyenként fotózta le az asztalon, úgy jelentek meg a kijelzőn, majd a képek után a nagymama visszaemlékezései fragmentumokban. Ezekben gyakran visszatérő motívum az éhség, hiszen annyira nyomasztotta őket, hogy másról sem tudtak beszélni. Gondolatban főztek, és finom ételekkel vigasztalták egymást: „Képzeld, milyen jó lenne most egy kis túrós csusza!” (Farkas Zsuzsa: „…de ami történt, valahogy mégsem tud végetérni” – Beszélgetés Balas Lea auschwitzi túlélővel. 329. In Élettől az életig a holokauszton át. Szerk. Ózer Ágnes. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék – Szabadkai Zsidó Hitközség, Szabadka, 2015.)

A sütemény azért kapott kiemelt helyet a kiállításon, mert amikor Lea nagymama Budapestre érkezve menekültigazolványt kapott, a hatóságok 1500 pengőt is adtak neki, hogy megvegye a hazautazáshoz szükséges holmikat. De őt csak egy valami érdekelte, bement az első cukrászdába, és vett magának tíz darab Indiánert. Olyan piszkos volt, hogy csak a lépcsőre engedték leülni, mégis jóízűen fogyasztotta el azokat a falatokat, amelyekről a koncentrációs táborban álmodozott.

Ezek az emléktöredékek, bár önmagukban rémisztőek, együtt mégis kifelé mutatnak a tragédiából. Ami összefűzi őket, az a túlélés, mely ösztönszerűen mindvégig ott munkált az akkor tizenéves Lea nagymamában, aki végül 1945-ben hazatérhetett édesapjához.

Talán éppen ezért – amiért a hagyomány is kiolthatatlan – a kiállítás legkompaktabb műve az a központi kivetítőn látható animációs film, mely a Shabbat rituáléját mutatja be. Ebben mutatkozik meg az a minden részletében precízen kidolgozott, sajátos formanyelv, amely Vidaković művészetét már az egyetemi éveitől kezdve meghatározza. A bábokat, a színpad és a díszlet elemeit minden egyes filmjéhez gondosan, egyenként, miniatűrben készíti el a művésznő. A jeleneteket rezdülésenként állítja be, és stop-motion animációban, másodpercenként huszonhat képkockát vetít a néző elé. A filmjeinek atmoszférája bár sötét, mégsem taszító. Ami barátságossá teszi, az éppen az őszinteség, amely nem kímél, csak megmutatja azokat a terheket, amelyeket az ember élete során magával cipel.

A kiállításon már csak egy felfedezetlen sarok maradt hátra. Néhány fénykép, újságcikk és dokumentum. Lea nagymama öröksége, amely elfér egy zongora tetején. Köztük Spielberg 1994-ben neki címzett levele, melyben köszönetet mond, amiért a haláltáborok túlélőjeként megosztotta emlékeit a világgal.

A holokauszt-emlékezés – akár az összes megemlékezés – nagy kihívás egy olyan szerző számára, akinek fontos, hogy egyéni hangon szólítsa meg a közönségét, hiszen sokszor, sokféleképpen mesélték már el ezt a történetet. Lea Vidaković megközelítése nem csak a domináns médium – az animációs film – miatt különleges, hanem mert az esztétizáló látványt szándékosan elutasító, már-már groteszk formanyelve egészen sajátosan vegyül azokkal az érzelmekkel, melyeket a művésznő és nagymamája közötti viszony sejtet.

A kiállítás 2019. június 2. és 2019. október 18. között tekinthető meg Topolya Község Múzeumában.

Fotók: Jovana Reljić