Barangolások sárkányföldén

M. Kácsor Zoltán Zabaszauruszok című mesesorozatának harmadik kötetét az idei Margo fesztiválon mutatták be a Katona József Színház színészeinek közreműködésével. Az író rendszeresen tart rendhagyó irodalomórákat országszerte. A korábban Garázs Bagázs mesefüzérrel a Scolar kiadónál jelentkező szerző új, egybefüggő, nagyobb lélegeztvételű sorozata a Kolibri Kiadó gondozásában jelent meg a kötetek szerkesztőinek, és az illusztrátornak ajánlva.

A köteteidet olvasva sokszor érzékeltem, hogy fontos értékeket közvetítesz, úgy érzékeltem, fontos számodra, hogy a barátság, az összetartás, a következetesség, az őszinteség, a felelősség vállalásának fontosságát hangsúlyozd. Emellett megragadott az is, milyen sajátosan és csöppet sem didaktikusan tudod ezt közvetíteni, ahogy központi szerephez jut annak bemutatása is, hogy bármilyen világban, közegben is járunk, elengedhetetlen a magas fokú érzékenység a periferikus helyzetben lévők iránt. Mennyire tudatos az, hogy így írsz?

Örülök, hogy ezek az értékek látható módon megjelennek a könyveimben. Amikor egy történetet kitalálok, elsősorban dramaturgiai szempontokat veszek figyelembe, ez valószínűleg fontos oka annak, hogy el tudom kerülni a didaktikusságot. Az értékek képviselete a karakterek személyiségjegyeiből, folyamatos érvényre juttatásából is fakad. Az, amiket felsoroltál, elsősorban az egyik főszereplő, Rilex, a tirex természetéből ered, a hozzá kapcsolódó archetípusból. Ő képviseli a világban a fenntartható, megtartható rendet, azáltal, hogy mindig tartja a szavát, és aki eltér ettől, letér a helyes útról, azt a maga szerethető módján mindig próbálja a helyes irányba terelgetni. Néha atyai szigorral lép fel a szájában éldegélő kis útitársa, Kunyi, a kotnyeles keselyűvel szemben, de alapvetően mindenkit a feltétel nélküli szeretet elvével, szeretetteljességével vesz körül, ezzel gyakorol hatást a többiekre.

A humor forrása a kötetben gyakran a vegetáriánus ragadozó alakja, illetve a beszédhibák, beszédmódok, melyek részben a történet szervezőelvévé is váltak, hiszen konfliktus, titok szerepkörét is betöltik…

A néhány beszédhibás szereplő apró poénnak indult, eredetileg nem volt a világépítés szerves része. Egy fordulatokkal teli történetben sokszor maga a szerző is váratlan helyzetekkel találja szemben magát, hiszen a hősei gyakorta önálló életre kelnek. Később aztán, amikor a folytatásokat írtam, volt köztük olyan hős, akinek nem lehetett, és nem is kellett a beszédhibáján változtatni. Ilyen Leiszút Feliszút, a selypítős sárkány alakja, aki az Utazás Dínómdánomba című meseregényben egyenesen kijelenti, hogy a selypítés az ő „imidzséhez” tartozik. Más alakok, mint például Barmol, a raptor, aki a fogai elvesztése miatt beszél nehezen, később, mikor megkapja az új fogait, még egy kicsit raccsol, de a 3. kötetben már ezt is nagyrészt elhagyja. Sok visszajelzést kaptam a beszédhibákkal kapcsolatban: a legtöbben imádják, nagyon humorosnak tartják, ugyanakkor igyekeztem figyelni a mesét felolvasó felnőttekre is, ezzel egyensúlyoznom kellett kicsit.

Ami a vegetáriánus szörnyeket illeti, ez is egy apró ötlet volt a történet elején, ami most már végigkíséri a köteteket. Sokan tévesen gondolják azonban, hogy Rilex vega. Ő csak egy szelíd tirex, aki nem öl azért, hogy húshoz jusson, de egyik kedvenc csemegéje az oszladozó békacombból készült döghús, és nem ellenkezik akkor sem, mikor a húsos ételek parttalan kínálatával találkozik Dínómdánomban. Valójában egyetlen vegetáriánus ragadozó szerepel a könyvekben, Leiszút Feliszút, a selypítős sárkány, aki egyszer ráharapott egy triceratopsz páncélra, és mivel emiatt kicsorbultak a fogai, megfogadta, hogy többet nem eszik húst.

Mindig is közel állt hozzád a mese műfaja? Az első írásaid is e keretek között jött létre, vagy mással is kísérleteztél? Hogy indult az írói pályád?

Alapvetően nem volt szándékom gyerekeknek írni: költőnek készültem, és meg is jelent néhány versem a győri Műhely folyóiratban. Még most is írok nagy ritkán egy-egy verset, de rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok igazi lírai alkat. Idő kellett hozzá, mire szerzőként a gyerekkönyvekig eljutottam. Amikor a gyermekeim hatására először meséket kezdtem írni, azonnal éreztem, hogy könnyebben, lendületesebben megy az írás ebben. Most már ki tudom jelenteni, hogy meseíró vagyok, de ez nem azt jelenti, hogy nem szeretnék felnőtteknek írni, sőt! Számomra a mese tág fogalom, a fantasyt vagy a kalandregényt is felnőtteknek szóló meseként értelmezem.

Szerinted mi a záloga annak, hogyha a múzsa homlokon csókol, az tartós maradjon?

Szerintem az ihlet érkezése és fenntartása mögött nincs semmi misztikus dolog, egyrészt írói észjárás kell hozzá, ami hozott és nem tanulható képesség, másrészt pedig a megfelelő és rendszeres alkotói munka. Ha megvan a képesség, folyamatosan edzeni kell.

Említetted, hogy a meseírás kapcsán a múzsa első gyermekeddel érkezett. A csemetéid egyben lelkes olvasóid, kritikusaid is?

Valóban ők voltak az első kritikusaim az Utazás Dínómdánomba című meseregény (Zabaszauruszok 1.) megírásakor. Úgy történt, hogy amikor megírtam egy fejezetet, ők meghallgatták, én pedig elsősorban a reakcióikat figyeltem: ha az akkor négyéves Bogi és hatéves Vilmos a felolvasás közben diszkréten lelépett, tudtam, hogy valamin változtatni kell. A Sárkánytörvény megírásakor (Zabaszauruszok 2.) már kevésbé folyamodtam ehhez a módszerhez, míg az új kötet, Acsargó-mocsarak születésekor már inkább csak szórakoztatásból olvastam fel nekik egy-egy részletet. Így számukra is ismeretlen volt ez a könyv, megjelenésekor máris mindketten olvasni kezdték. A fiam teljesen belefeledkezett, ami nagy büszkeség és elismerés számomra, mert nem egy könyvmoly típus.

Mi a tapasztalatod, miképp tartható fenn a hallgatóság figyelme?

Fontos, hogy a történet dimenziót váltson, így például figyelek arra, hogy minden kötet elmozduljon az előbbihez képest. Az első történet tulajdonképpen egy kalandregény, utazóregény, a második fifikásabb, egy félreértés körül bonyolódik, pár nap alatt zajlanak le az események. A harmadik rész egy új helyszínen kezdődik, új szereplőkkel. Új távlatokat nyitva, két szálon fut a cselekmény, és egy főgonosz is belép a képbe, míg az előző fejezetekben csak egy kis gonoszkodás fért bele Kárón, a komisz varjún keresztül. Természetesen fontos, hogy egyes pontokon a történet kapcsán fel kell vetni kérdéseket, problémákat, titkokat, újabb elvarratlan szálakat kell megalkotni, amelyek a következő részig fenntartják az izgalmakat. A rendhagyó irodalomórákon is mindig megbeszéljük a gyerekekkel, hogy egy jó történetben elsősorban izgalmas cselekményre, érdekes szereplőkre, humorra és titokra, kiszámíthatatlan fordulatokra van szükség.

Milyen hangulatúak, mit jelentenek számodra ezek a rendhagyó irodalomórák?

Fontos és izgalmas a személyes találkozás az olvasókkal. A magányosan alkotó író így egy kis képet kaphat arról, milyen hatással van a könyve a gyerekekre. Vannak kis rajongók, akik ismerik mindegyik kötetet, és természetesen akadnak olyanok is, akik ott találkoznak először ezzel a világgal, a benne mozgó szereplőkkel. Amikor először ismerkednek a gyerekek a Zabaszauruszok világával, mindig jó érzéssel tölt el, ahogy reagálnak, hiszen általában kitörő örömmel fogadják a meséket.

Milyen a közös munka az illusztrátorral?

A Zabaszauruszok vizuális világát Kecskés Judit készítette. Alapvetően függetlenek vagyunk egymástól: én megírom a szöveget, ő abból építkezve kitalálja, hogyan jeleníthető meg vizuálisan a történet. Az én felfogásom szerint a mesekönyvekben rendkívül fontos szerepe van az illusztrációknak, a képek alkotóit velem egyenrangú szerzőnek tekintem. Ahogy az illusztrátorokkal, úgy a kiadó szerkesztőivel is jó együtt dolgozni.

Van esetleg olyan, a mese műfaján belüli irány, szerző, aki jelentős hatást gyakorolt rád?

Külön egy írót nem tudnék és nem is szeretnék kiemelni, a magyar mesehagyományon innen és túl egyaránt voltak a munkásságomra hatással bíró alkotók. Ugyanakkor a magyar hagyományok mellett nagy hatással van rám az angolszász irodalom is.

Mik a további terveid?

Természetesen készül a következő Zabaszauruszok regény, a tervek szerint jövőre is a Könyvhétre fog megjelenni. Előtte azonban a tervek szerint szeptemberben egy új mesekönyvem is meg fog jelenni A boszorkány seprűje címmel. Ez egy kilenc kisebb, lazán összekapcsolódó mesét tartalmazó mesekönyv, melynek főhősei archetípusok: a boszorkány, a sárkány, a királykisasszony, a lovag stb. A mesék alapötlete az, hogy minden hősnek van legalább egy olyan különleges tárgya vagy képessége, ami nélkül nem lehet elképzelni: a boszorkány nem is boszorkány a seprűje, a sárkány pedig a tüze nélkül. Vagy mégis? A kötetben azzal játszom el, mi történik, ha megfosztjuk őket ezektől a tárgyaktól/képességektől? Igyekeztem sok-sok humorral fűszerezni a meséket, ami a Zabaszauruszokra jellemző. Hosszú távú terveim között az is szerepel, hogy egy kicsit az idősebb korosztály számára is szeretnék írni. Egy fantasy és egy sci-fi sorozat terve már összeállt a fejemben, amely a kiskamaszoknak, valamint a fiatal felnőtteknek szólna.